Na, sziasztok! A mai napon lezárjuk a kérési lehetőségeket, reméljük, mindenki élt vele, aki akart. Ha valaki nem, még éjfélig megteheti. :3 Mostantól kezdve folyamatosan hozzuk majd a one shotokat, amiket kértetek :)
오리kacsa, remélem valami ilyesmire gondoltál, és tetszeni fog ^.^ :) Jó szórakozást hozzá!
Cím: Irány Mexikó!
Szereplők: ByungHwa (Ron), JungKyun, HyunTae (High Top) [BigFlo]
Mellékszereplő(k): TaeIl [Block B]
Identitás: shounen ai
Műfaj: vígjáték
Figyelmeztetés: ---
ByungHwa szemszögéből van írva
-
Jössz
már? – szólt rám türelmetlenül kollégám.
-
Mindjárt!
– harsogtam, miközben begomboltam ingemet.
-
Na
végre! – zárta be mögöttem az ajtót, anélkül, hogy akár egy pillantást is
vetett volna rám.
-
Úgy
csinálsz, mintha rád sose kellett volna várni!
-
Mert
nem is kellett! – húzta ki magát. – És nézz le az ingedre!
- Basszus, félregomboltam! – csaptam
homlokomra zavaromba.
Ez a
nap is jól kezdődött.
Beszélgetve
indultunk el. Egy kávézóban dolgoztam pincérként. Általában eseménytelenül
teltek a napjaim. Nagyon reméltem, hogy ez is egy lesz az átlagos, szürke
hétköznapok közül, de ez a remény hamarosan szertefoszlott.
Épp
szokásos, és jól megérdemelt pihenőmet töltöttem a kassza mögött, mikor egy
másik alkalmazott tűnt fel előttem a semmiből. Próbáltam tudomást se venni
róla, és tovább bújni a kezemben szorongatott magazinomat, de minduntalan
megpróbálta elkobozni tőlem azt.
Ingerülten
csaptam le az újságot a pultra.
- Mi van már, TaeIl?
- Látod ott azt a két fickót? –
mutatott az egyik asztal felé.
Tekintetemmel
követtem ujját, és megláttam két fiút az egyik asztalnál. Egyikük kézfejeire
támaszkodott, és elbűvölten nézte a másikat, aki nagyban magyarázott valamit,
miközben kávéját kortyolgatta.
- Mi van velük?
- Csak nézd őket tovább!
És én
tovább néztem… és csak néztem, és néztem… De nem történt semmi. Úgy éreztem,
kisül a szemem a helyéről, de csak azért is tovább bámultam őket.
- Ne ilyen feltűnően! – boxolt társam
a vállamba.
-
Döntsd
el, hogy mit akarsz! Figyeljem őket, vagy ne? – fordultam dühösen felé.
-
Most,
most nézz oda! – Majd megfogta fejemet, és visszafordította a két vendég felé.
- Kösz, egyedül is ment volna! –
morgolódtam magamban, de ekkor realizálódott bennem, hogy mi is történik az
asztalnál.
Az
egyik áthajolt a kávéja fölött, és gyorsan egy puszit nyomott a másik szájára.
- Jesus! – tört ki belőlem hangosan…
talán kicsit túl hangosan is.
A fél
kávézó felém kapta fejét, köztük a két megfigyelt egyeddel. TaeIl szerencsére
résen volt, és lerántott a földre.
- Halkabban! – szólt rám megrovóan. –
Na, igazából azért jöttem, mert az, amit az előbb láttál, már megtörtént vagy
néhányszor… és, hát… zavarja pár vendég szemét. És nem mellesleg a főnökét is.
-
És,
én mit csináljak?
-
Mondd
meg nekik, hogy hagyják abba.
-
De
miért pont én? Éppen a jól megérdemelt pihenőmet tartom!
-
Mint
minden harmadik vendég után, akit kiszolgáltál.
-
De
akkor is! Intézd el te!
-
De
sokan rólad is azt gondolják, hogy meleg vagy! Ezért kell neked menni!
-
Te
meg akkora vagy, mint egy kerti törpe! – Telitalálat! Formában vagy ma ByungHwa
– tudniillik, TaeIlt mindig is zavarta a magassága, az meg, hogy én egyenesen
úgy néztem le rá, különösen irritálta.
-
Neked
meg denevérképed van! – vágott vissza duzzogva. Ezután felállt, és távozott
köreimből.
-
Tényleg
hasonlítanék egy denevérre? – tapogattam meg orcámat, miközben feltámaszkodtam.
– Áú! – kaptam fejemhez… hiszen természetesen bevertem a pultba.
- No akkor, lássunk neki! – csaptam
össze tenyeremet.
Leporoltam
magamat, megigazítottam köténykémet, leellenőriztem ingemen a gombokat, és
próbáltam látatlanba, de megigazítani hajkoronámat. Ezek után elindultam a két
fiú felé. Mikor odaértem, úgy éreztem, valami nem stimmel, de nem törődve
balsejtelmemmel megszólítottam őket.
- Sziasztok!
-
Hello!
– néztek fel rám. – Mi már rendeltünk.
-
Igen-igen,
látom. Igazából kérni szeretnék valamit.
-
Hallgatunk
– fordultak felém.
-
Figyeljetek
srácok… öhm, mit is mondjak. Nincs bennünk egy csöpp rasszizmus sem, és nem
vagyunk homofóbok sem! De… a többi vendéget zavarjátok… amikor… tudjátok... Azt csináljátok…
-
Mit
is?
-
Hát,
öhm… csókolóztok… meg hasonlók.
-
Tessék?
– lepődtek meg mind a ketten. – Te most lebuziztál minket?! – kelt ki magából az
egyik fiú.
-
Mi?
Nem, dehogy! – Ez furcsa. Hiszen mindenki látta őket! Akkor miért tagadják le…?
Várjunk csak! – Basszus! Elnézést kérek a kellemetlenségért! – hajoltam meg
bocsánatkérően. – Összekevertelek valakikkel. Bocsánat, kicsit még hajnal van
nekem.
- Áh, semmi gáz haver! Bár lehet,
előnyödre válna, ha kicsit felébrednél így délelőtt tizenegy óra környékén…
Szégyenkezve
mentem vissza a kasszához, ahol már türelmetlenül vártak rám.
- Itt vagyok! Szakadj már le a
csengőről, a végén eltörik az ujjad, annyit nyomogatod! – morogtam oda az egyik
fiúnak, aki szakadatlanul ütögette a pulton elhelyezett kis csengőt, mely arra
való, hogy felhívja figyelmünket a fizetni szándékozó vendégre.
-
Te
meg gyorsíthatnál egy kicsit, a nagyanyám gyorsabban lefutja a maratont, minthogy
végre idevánszorogj! – vágta hozzám – vélhetőleg – a fiatalabb.
-
Idegesítő
vagy.
-
Ugyan
kérlek, a te arcod irritálóbb, mint a kecskék hangja, mikor karaokézni
próbálnak.
-
Milyen
kecskék? Azt hiszem elvesztettem a fonalat. – vakartam meg fejem búbját.
-
HyunTae,
kérlek, moderáld magad! – sóhajtott nagyot barátja.
-
De
JungKyun hyung, beszólt! – méltatlankodott – ezek szerint – HyunTae.
-
Mert
megérdemelted! Egy kávé és két süti volt. Az úgy mennyi lesz?
-
5000
won. Köszönjük, hogy nálunk vásároltak!
-
Gyere,
menjünk! – karolta át az idegesítő fiút JungKyun, és egy puszit nyomott arcára.
- Szóval ők voltak… a homokosok. –
suttogtam magam elé, miközben számba vettem, milyen sérelmeken mentem ma
keresztül miattuk.
Először
is, TaeIl azt mondta, úgy nézek ki, mint egy meleg denevér. Aztán bevertem a
fejemet, leégettem magamat két vadidegen előtt, akikkel mellesleg majdnem el is
verettem magam! Remélem, nem szándékoznak törzsvendégekké avanzsálni…
***
Úgy
döntöttem, hogy elmegyek moziba, kipihenni a mai nap fáradalmait, köcsögeit és
melegeit. Megvettem a szokásos nagy popcornomat, megkerestem a termet, és
jóleső sóhajjal dőltem a kényelmes székbe. Izgatottan vártan, hogy lekapcsolódjanak
a lámpák, és végre elkezdődjön a vetítés.
Elsötétült
a terem, elhaltak a halk beszédfoszlányok és mindenki lélegzetvisszafojtva
bámulta a vászont. Ekkor nyílt az ajtó, és két alak lépett be rajta.
- Elnézést, elnézést! – hajlongtak,
miközben benyomakodtak helyükre… pontosan mellém.
Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de nagyon nehezen ment. Mire sikerült volna egy kicsit is belemélyednem
a filmbe, egyikük elkezdett nyavalyogni valami eszméletlenül nagy idiótaság
miatt.
Én
csak tűrtem, és tűrtem, hősiesen, feláldozva ezzel a relaxálásról szőtt
ábrándjaimat. Így lehetetlen pihenni! Egyszer túl hideg volt nekik a teremben.
Felvették pulcsijukat, közben még arcon is vágtak. Utána meg melegük lett, és
elkezdtek sztriptízelni. No meg, végigbeszélgették az egészet.
- Hyung, vegyél nekem pattogatott
kukoricát!
-
Minek?
Mondhattad volna az elején!
-
De
hyung, én most szeretnék popcornt enni!
-
Nem!
Már a film is megy!
-
De
hyung, éheeeeeeeees vagyoooook! – kezdett hihetetlenül magas hangon
sipítozni.
-
Ahh!
– sóhajtott fel barátja. – Tessék, itt egy alma! – varázsolt elő valahonnan egy
gyümölcsöt.
-
És?
Mit csináljak vele? Hógolyózzak? – röhögött fel saját viccén a fiú.
-
Istenem
HyunTae, csak edd meg! Vannak, akik szeretnék élvezni a mozit!
-
De
JungKyun hyung, én popcornt szeretnék!
-
Nem
kapsz! – felelte rendíthetetlenül JungKyun. Miért ismerősek nekem ennyire ezek
a nevek?
-
Egy
pusziért se?
-
Egy
pusziért se.
-
Tudod
mit? Már nem is vagyok éhes! – durcizott be HyunTae.
- Naaaa, ne csináld már! – hajolt a
fiatalabbhoz, és feltűnőmentesen fülére puszilt… és ekkor rájöttem.
Ezek
azok a homárok délelőttről! Ezt nem hiszem el! Ilyen szerencsém is csak nekem
lehet!
- Most haragszom rád.
-
HyunTae…
-
Nem
vettél nekem kukoricát, ezért haragszom rád!
- Akkor haragudj! – felelte megadóan
JungKyun és visszafordult a vászon felé, majd megpróbálta élvezni a filmet.
A
fiatalabb pingvin nagyságúra nyílt szemekkel figyelte szerelme reakcióját.
Gondolom, nem ez volt a megszokott.
- Miért nem akarsz venni nekem? Hiszen
itt olcsó…
-
Azért,
mert már a film is megy, és nem kaphatsz meg mindig mindent.
-
De
hyung! Én nem mindent akarok, csak egy kicsi pattogatott kukoricát… na jó,
talán közepeset… vagy nagyot!
-
Nem
baj! Adtam almát, ha éhes vagy, edd meg azt!
-
De
én… akkor kérd el valakitől! Mondjuk attól, aki itt ül mellettünk! – mutatott
rám lelkesen. Én legjobb tudásom szerint próbáltam belesüllyedni a székembe, és
láthatatlanná válni. – Nézd meg, hiszen nem is eszi!
-
HyunTae,
ez illetlenség! Valószínűleg már így is az öngyilkosságot tervezi miattunk.
- Jó, akkor majd én!
Erre
áthajolt párján, és megkocogtatta vállamat. Nem reagáltam semmit. A jelenet
elismétlődött még néhányszor. Mikor HyunTae már nyitotta volna a száját, hogy
megszólaljon, gyorsan a kezébe nyomtam a maradék pattogatott kukoricámat.
- Tessék, itt van, csak maradj
csöndben! Remélem, legalább belefulladsz… - motyogtam magamban, remélve, hogy
nem hallotta meg.
-
Tessék?
-
Semmi-semmi!
– Könyörülj rajtam, és add, hogy egy ritka fülbetegségben szenvedjen! Vagy
valami ilyesmit…
-
Olyan
ismerős vagy te nekem! Várj, rögtön kitalálom… Te vagy a pincér a kávézóból!
-
Elnézészt
uram. Én nem beszélni jól nyelv. Nem tudni te mit akarni. – próbáltam
eljátszani a kínai cserediákot. Imádkoztam, hogy bevegye.
-
Ugye
nem gondoltad, hogy ezt majd el is hiszem?!
-
De,
azt gondoltam… - motyogtam halkan. De akkor ez azt jelenti, hogy nekem sürgősen
személyazonosságot kell változtatnom, és fel kell hívnom az unokatestvéremet,
hogy vegyen nekem repülőjegyeket Mexikóba, majd ott leélni a további életemet.
-
Ugyan!
Minek nézel te engem, tengeri algának?
-
Nem,
annak pont nem. Bár így, hogy említetted, van pár hasonlóság…
-
HyunTae,
ha megtennéd, hogy leszállsz rólam, és nem tehénkedsz tovább a térdeimen, azt
megköszönném. Nehéz vagy! – szólalt meg JungKyun.
-
Bocsi
JungKyun hyung! – adott egy puszit társa szeme alá a fiú, de aztán hatalmas
sajnálatomra visszafordult hozzám. – Hol is tarto…
-
Elnézést,
fiatalember, maradjon már csöndben! – szólalt fel hirtelen a hátunk mögött ülő
ingerült nő.
-
Vén
banya – pusmogta HyunTae sértetten, de kénytelen-kelletlen visszaült helyére. – De nehogy
azt hidd, hogy ezzel végeztünk!
- Könyörgöm, csak ezt a napot éljem
túl! - fohászkodtam halkan.
És
mint egy varázsütésre, ebben a pillanatban felkapcsolódtak a lámpák. Nagyot
sóhajtva indultam a kijárat felé, mivel nem tudtam, hogy miféle megmérettetés
vár majd rám odakint.
Mikor
felértem, és sehol se láttam a furcsa párost, kezdtem megnyugodni, hogy
megléphetek előlük. Még egyszer utoljára körbekémleltem, de nem történt
változás. Fütyörészve indultam haza, azonban egy hang megállított.
- Ya, te! Mondtam, hogy mi még nem
végeztünk!
-
Mit
akarsz? – fordultam meg ingerülten. – Irritálsz.
-
Igen?
-
Ja.
Még ahhoz is túl szánalmas vagy, hogy szánalmas legyél.
-
Ne
keménykedj itt nekem, mert úgy fellöklek, hogy benne maradsz a betonban!
-
Ohh,
én meg majd elmegyek az elnökhöz, és elérem, hogy kitoloncoljanak az országból!
-
Nem
mernéd! – röhögött fel. – De akkor is visszatérnék, és beledobnálak a tengerbe,
hogy közelebbről tanulmányozhasd az algákat, és rájöjj, hogy abszolút nem is…
-
Figyelj
haver, igazán élveztem ezt a felemelő eszmecserét, de most jön a buszom. – majd
se szó se beszéd futni kezdtem a buszmegálló felé.
- Ya! Megengedte neked bárki is, hogy
elmenj?! Ya! Ya! – üvöltözött után, de én csak loholtam tovább
megállíthatatlanul.
Ellazulva
huppantam le a busz egyik kopott ülésére. Megtöröltem izzadságtól cseppező
homlokomat.
- Hú, kis híja volt, de túléltem! És
így még Mexikóba se kell mennem! – vidultam fel teljesen.
A
következő megállónál leszálltam a buszról, és zsebre vágott kézzel sétáltam
haza.
Viszonylag
hamar elértem a lakhelyemül szolgáló épületet, és mosolyogva nyitottam be.
Elterültem a kényelmes kanapémon, és bekapcsoltam a televíziót.
Semmittevésemet
a telefonom pittyegése zavarta meg. Valaki írt nekem line-on. Vajon ki merészel
engem ilyenkor zaklatni?
Ahogy
elolvastam, hogy ki írt, és mit, egy világ tört össze bennem. Elüvegesedett
szemekkel ejtettem ki kezeim közül a készüléket.
Jó volt a mai nap, élveztem. Attól
függetlenül, hogy hasonlítasz egy menstruáló nyúlra, én jól szórakoztam. Máskor
is összefuthatnánk. (:
HyunTae (Tudod, a meleg srác a
moziból és a kávézóból, aki NEM hasonlít egy ismert algafajra sem!)
Ezt
nem hiszem el! Tuti a karma! Hát ezzel büntetnek, amiért folyton piszkálom TaeIlt
a magassága miatt?
Ráadásul még JungKyun hyungnak is
szimpatikus voltál. És megjegyezte a nevedet az egyenruhádhoz tartozó
kitűzőről, úgyhogy gondoltuk megkeresünk.
Miért nem írsz vissza?
Ya!
Ya! Válaszolj!
Úgyis megtalállak! Nem menekülhetsz
előlem!
Látom, hogy láttad!
Úgy sem fogom feladni, te
félresikerült asztronauta, úgyhogy jobban jársz, ha válaszolsz!
Várj, ennek nem volt semmi értelme…
Nem is vagy asztronauta. Egyébként, kimennél az űrbe?
Még mindig nem válaszolsz… JungKyun
hyung szomorú lesz.
Jó,
akkor ne válaszolj, úgyis olyan vagy, mint egy tibeti jak!
Élvezd
csak, hogy ignorálsz, de remélem tudod, hogy ezt holnap a kávézóban
visszakapod, ugyanis törzsvendégek leszünk JungKyun hyunggal!
Ezek
után már csak egy gondolat járt az agyamban: irány Mexikó!
Őszintén remélem, hogy élvezted a történetet^^ És zárásnak egy ByungHwa (csakhogy ne maradjon el a szívleállás :D):
