Irány Mexikó!

Na, sziasztok! A mai napon lezárjuk a kérési lehetőségeket, reméljük, mindenki élt vele, aki akart. Ha valaki nem, még éjfélig megteheti. :3 Mostantól kezdve folyamatosan hozzuk majd a one shotokat, amiket kértetek :) 

오리kacsa, remélem valami ilyesmire gondoltál, és tetszeni fog ^.^ :) Jó szórakozást hozzá!

Cím: Irány Mexikó!

Szereplők: ByungHwa (Ron), JungKyun, HyunTae (High Top) [BigFlo] 

Mellékszereplő(k): TaeIl [Block B]

Identitás: shounen ai

Műfaj: vígjáték

Figyelmeztetés: --- 

ByungHwa szemszögéből van írva

 

-      Jössz már? – szólt rám türelmetlenül kollégám.

-      Mindjárt! – harsogtam, miközben begomboltam ingemet.

-      Na végre! – zárta be mögöttem az ajtót, anélkül, hogy akár egy pillantást is vetett volna rám.

-      Úgy csinálsz, mintha rád sose kellett volna várni!

-      Mert nem is kellett! – húzta ki magát. – És nézz le az ingedre!

       -      Basszus, félregomboltam! – csaptam homlokomra zavaromba.

Ez a nap is jól kezdődött.

Beszélgetve indultunk el. Egy kávézóban dolgoztam pincérként. Általában eseménytelenül teltek a napjaim. Nagyon reméltem, hogy ez is egy lesz az átlagos, szürke hétköznapok közül, de ez a remény hamarosan szertefoszlott.

Épp szokásos, és jól megérdemelt pihenőmet töltöttem a kassza mögött, mikor egy másik alkalmazott tűnt fel előttem a semmiből. Próbáltam tudomást se venni róla, és tovább bújni a kezemben szorongatott magazinomat, de minduntalan megpróbálta elkobozni tőlem azt.

Ingerülten csaptam le az újságot a pultra.

-      Mi van már, TaeIl?

-      Látod ott azt a két fickót? – mutatott az egyik asztal felé.

Tekintetemmel követtem ujját, és megláttam két fiút az egyik asztalnál. Egyikük kézfejeire támaszkodott, és elbűvölten nézte a másikat, aki nagyban magyarázott valamit, miközben kávéját kortyolgatta.

-      Mi van velük?

-      Csak nézd őket tovább!

És én tovább néztem… és csak néztem, és néztem… De nem történt semmi. Úgy éreztem, kisül a szemem a helyéről, de csak azért is tovább bámultam őket.

-      Ne ilyen feltűnően! – boxolt társam a vállamba.

-      Döntsd el, hogy mit akarsz! Figyeljem őket, vagy ne? – fordultam dühösen felé.

-      Most, most nézz oda! – Majd megfogta fejemet, és visszafordította a két vendég felé.

-      Kösz, egyedül is ment volna! – morgolódtam magamban, de ekkor realizálódott bennem, hogy mi is történik az asztalnál.

Az egyik áthajolt a kávéja fölött, és gyorsan egy puszit nyomott a másik szájára.

-      Jesus! – tört ki belőlem hangosan… talán kicsit túl hangosan is.

A fél kávézó felém kapta fejét, köztük a két megfigyelt egyeddel. TaeIl szerencsére résen volt, és lerántott a földre.

-      Halkabban! – szólt rám megrovóan. – Na, igazából azért jöttem, mert az, amit az előbb láttál, már megtörtént vagy néhányszor… és, hát… zavarja pár vendég szemét. És nem mellesleg a főnökét is.

-      És, én mit csináljak?

-      Mondd meg nekik, hogy hagyják abba.

-      De miért pont én? Éppen a jól megérdemelt pihenőmet tartom!

-      Mint minden harmadik vendég után, akit kiszolgáltál.

-      De akkor is! Intézd el te!

-      De sokan rólad is azt gondolják, hogy meleg vagy! Ezért kell neked menni!

-      Te meg akkora vagy, mint egy kerti törpe! – Telitalálat! Formában vagy ma ByungHwa – tudniillik, TaeIlt mindig is zavarta a magassága, az meg, hogy én egyenesen úgy néztem le rá, különösen irritálta.

-      Neked meg denevérképed van! – vágott vissza duzzogva. Ezután felállt, és távozott köreimből.

-      Tényleg hasonlítanék egy denevérre? – tapogattam meg orcámat, miközben feltámaszkodtam. – Áú! – kaptam fejemhez… hiszen természetesen bevertem a pultba.

-      No akkor, lássunk neki! – csaptam össze tenyeremet.

Leporoltam magamat, megigazítottam köténykémet, leellenőriztem ingemen a gombokat, és próbáltam látatlanba, de megigazítani hajkoronámat. Ezek után elindultam a két fiú felé. Mikor odaértem, úgy éreztem, valami nem stimmel, de nem törődve balsejtelmemmel megszólítottam őket.

-      Sziasztok!

-      Hello! – néztek fel rám. – Mi már rendeltünk.

-      Igen-igen, látom. Igazából kérni szeretnék valamit.

-      Hallgatunk – fordultak felém.

-      Figyeljetek srácok… öhm, mit is mondjak. Nincs bennünk egy csöpp rasszizmus sem, és nem vagyunk homofóbok sem! De… a többi vendéget zavarjátok… amikor… tudjátok...  Azt csináljátok…

-      Mit is?

-      Hát, öhm… csókolóztok… meg hasonlók.

-      Tessék? – lepődtek meg mind a ketten. – Te most lebuziztál minket?! – kelt ki magából az egyik fiú.

-      Mi? Nem, dehogy! – Ez furcsa. Hiszen mindenki látta őket! Akkor miért tagadják le…? Várjunk csak! – Basszus! Elnézést kérek a kellemetlenségért! – hajoltam meg bocsánatkérően. – Összekevertelek valakikkel. Bocsánat, kicsit még hajnal van nekem.

-      Áh, semmi gáz haver! Bár lehet, előnyödre válna, ha kicsit felébrednél így délelőtt tizenegy óra környékén…

Szégyenkezve mentem vissza a kasszához, ahol már türelmetlenül vártak rám.

-      Itt vagyok! Szakadj már le a csengőről, a végén eltörik az ujjad, annyit nyomogatod! – morogtam oda az egyik fiúnak, aki szakadatlanul ütögette a pulton elhelyezett kis csengőt, mely arra való, hogy felhívja figyelmünket a fizetni szándékozó vendégre.

-      Te meg gyorsíthatnál egy kicsit, a nagyanyám gyorsabban lefutja a maratont, minthogy végre idevánszorogj! – vágta hozzám – vélhetőleg – a fiatalabb.

-      Idegesítő vagy.

-      Ugyan kérlek, a te arcod irritálóbb, mint a kecskék hangja, mikor karaokézni próbálnak.

-      Milyen kecskék? Azt hiszem elvesztettem a fonalat. – vakartam meg fejem búbját. 

-      HyunTae, kérlek, moderáld magad! – sóhajtott nagyot barátja.

-      De JungKyun hyung, beszólt! – méltatlankodott – ezek szerint – HyunTae.

-      Mert megérdemelted! Egy kávé és két süti volt. Az úgy mennyi lesz?

-      5000 won. Köszönjük, hogy nálunk vásároltak!

-      Gyere, menjünk! – karolta át az idegesítő fiút JungKyun, és egy puszit nyomott arcára.

-      Szóval ők voltak… a homokosok. – suttogtam magam elé, miközben számba vettem, milyen sérelmeken mentem ma keresztül miattuk.

Először is, TaeIl azt mondta, úgy nézek ki, mint egy meleg denevér. Aztán bevertem a fejemet, leégettem magamat két vadidegen előtt, akikkel mellesleg majdnem el is verettem magam! Remélem, nem szándékoznak törzsvendégekké avanzsálni…

***

Úgy döntöttem, hogy elmegyek moziba, kipihenni a mai nap fáradalmait, köcsögeit és melegeit. Megvettem a szokásos nagy popcornomat, megkerestem a termet, és jóleső sóhajjal dőltem a kényelmes székbe. Izgatottan vártan, hogy lekapcsolódjanak a lámpák, és végre elkezdődjön a vetítés.

Elsötétült a terem, elhaltak a halk beszédfoszlányok és mindenki lélegzetvisszafojtva bámulta a vászont. Ekkor nyílt az ajtó, és két alak lépett be rajta.

-      Elnézést, elnézést! – hajlongtak, miközben benyomakodtak helyükre… pontosan mellém.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni őket, de nagyon nehezen ment. Mire sikerült volna egy kicsit is belemélyednem a filmbe, egyikük elkezdett nyavalyogni valami eszméletlenül nagy idiótaság miatt.

Én csak tűrtem, és tűrtem, hősiesen, feláldozva ezzel a relaxálásról szőtt ábrándjaimat. Így lehetetlen pihenni! Egyszer túl hideg volt nekik a teremben. Felvették pulcsijukat, közben még arcon is vágtak. Utána meg melegük lett, és elkezdtek sztriptízelni. No meg, végigbeszélgették az egészet.

-      Hyung, vegyél nekem pattogatott kukoricát!

-      Minek? Mondhattad volna az elején!

-      De hyung, én most szeretnék popcornt enni!

-      Nem! Már a film is megy!

-      De hyung, éheeeeeeeees vagyoooook! – kezdett hihetetlenül magas hangon sipítozni.

-      Ahh! – sóhajtott fel barátja. – Tessék, itt egy alma! – varázsolt elő valahonnan egy gyümölcsöt.

-      És? Mit csináljak vele? Hógolyózzak? – röhögött fel saját viccén a fiú.

-      Istenem HyunTae, csak edd meg! Vannak, akik szeretnék élvezni a mozit!

-      De JungKyun hyung, én popcornt szeretnék!

-      Nem kapsz! – felelte rendíthetetlenül JungKyun. Miért ismerősek nekem ennyire ezek a nevek?

-      Egy pusziért se?

-      Egy pusziért se.

-      Tudod mit? Már nem is vagyok éhes! – durcizott be HyunTae.

-      Naaaa, ne csináld már! – hajolt a fiatalabbhoz, és feltűnőmentesen fülére puszilt… és ekkor rájöttem.

Ezek azok a homárok délelőttről! Ezt nem hiszem el! Ilyen szerencsém is csak nekem lehet!

-      Most haragszom rád.

-      HyunTae…

-      Nem vettél nekem kukoricát, ezért haragszom rád!

-      Akkor haragudj! – felelte megadóan JungKyun és visszafordult a vászon felé, majd megpróbálta élvezni a filmet.

A fiatalabb pingvin nagyságúra nyílt szemekkel figyelte szerelme reakcióját. Gondolom, nem ez volt a megszokott.

-      Miért nem akarsz venni nekem? Hiszen itt olcsó…  

-      Azért, mert már a film is megy, és nem kaphatsz meg mindig mindent.

-      De hyung! Én nem mindent akarok, csak egy kicsi pattogatott kukoricát… na jó, talán közepeset… vagy nagyot!

-      Nem baj! Adtam almát, ha éhes vagy, edd meg azt!

-      De én… akkor kérd el valakitől! Mondjuk attól, aki itt ül mellettünk! – mutatott rám lelkesen. Én legjobb tudásom szerint próbáltam belesüllyedni a székembe, és láthatatlanná válni. – Nézd meg, hiszen nem is eszi!

-      HyunTae, ez illetlenség! Valószínűleg már így is az öngyilkosságot tervezi miattunk.

-      Jó, akkor majd én!

Erre áthajolt párján, és megkocogtatta vállamat. Nem reagáltam semmit. A jelenet elismétlődött még néhányszor. Mikor HyunTae már nyitotta volna a száját, hogy megszólaljon, gyorsan a kezébe nyomtam a maradék pattogatott kukoricámat.

-      Tessék, itt van, csak maradj csöndben! Remélem, legalább belefulladsz… - motyogtam magamban, remélve, hogy nem hallotta meg.

-      Tessék?

-      Semmi-semmi! – Könyörülj rajtam, és add, hogy egy ritka fülbetegségben szenvedjen! Vagy valami ilyesmit…

-      Olyan ismerős vagy te nekem! Várj, rögtön kitalálom… Te vagy a pincér a kávézóból!

-      Elnézészt uram. Én nem beszélni jól nyelv. Nem tudni te mit akarni. – próbáltam eljátszani a kínai cserediákot. Imádkoztam, hogy bevegye.

-      Ugye nem gondoltad, hogy ezt majd el is hiszem?!

-      De, azt gondoltam… - motyogtam halkan. De akkor ez azt jelenti, hogy nekem sürgősen személyazonosságot kell változtatnom, és fel kell hívnom az unokatestvéremet, hogy vegyen nekem repülőjegyeket Mexikóba, majd ott leélni a további életemet.

-      Ugyan! Minek nézel te engem, tengeri algának?

-      Nem, annak pont nem. Bár így, hogy említetted, van pár hasonlóság…

-      HyunTae, ha megtennéd, hogy leszállsz rólam, és nem tehénkedsz tovább a térdeimen, azt megköszönném. Nehéz vagy! – szólalt meg JungKyun.

-      Bocsi JungKyun hyung! – adott egy puszit társa szeme alá a fiú, de aztán hatalmas sajnálatomra visszafordult hozzám. – Hol is tarto…

-      Elnézést, fiatalember, maradjon már csöndben! – szólalt fel hirtelen a hátunk mögött ülő ingerült nő.

-      Vén banya – pusmogta HyunTae sértetten, de kénytelen-kelletlen visszaült helyére. – De nehogy azt hidd, hogy ezzel végeztünk!

-      Könyörgöm, csak ezt a napot éljem túl! - fohászkodtam halkan.

És mint egy varázsütésre, ebben a pillanatban felkapcsolódtak a lámpák. Nagyot sóhajtva indultam a kijárat felé, mivel nem tudtam, hogy miféle megmérettetés vár majd rám odakint.

Mikor felértem, és sehol se láttam a furcsa párost, kezdtem megnyugodni, hogy megléphetek előlük. Még egyszer utoljára körbekémleltem, de nem történt változás. Fütyörészve indultam haza, azonban egy hang megállított.

-      Ya, te! Mondtam, hogy mi még nem végeztünk!

-      Mit akarsz? – fordultam meg ingerülten. – Irritálsz.

-      Igen?

-      Ja. Még ahhoz is túl szánalmas vagy, hogy szánalmas legyél.

-      Ne keménykedj itt nekem, mert úgy fellöklek, hogy benne maradsz a betonban!

-      Ohh, én meg majd elmegyek az elnökhöz, és elérem, hogy kitoloncoljanak az országból!

-      Nem mernéd! – röhögött fel. – De akkor is visszatérnék, és beledobnálak a tengerbe, hogy közelebbről tanulmányozhasd az algákat, és rájöjj, hogy abszolút nem is…

-      Figyelj haver, igazán élveztem ezt a felemelő eszmecserét, de most jön a buszom. – majd se szó se beszéd futni kezdtem a buszmegálló felé.

-      Ya! Megengedte neked bárki is, hogy elmenj?! Ya! Ya! – üvöltözött után, de én csak loholtam tovább megállíthatatlanul.

Ellazulva huppantam le a busz egyik kopott ülésére. Megtöröltem izzadságtól cseppező homlokomat.

-      Hú, kis híja volt, de túléltem! És így még Mexikóba se kell mennem! – vidultam fel teljesen.

A következő megállónál leszálltam a buszról, és zsebre vágott kézzel sétáltam haza.

Viszonylag hamar elértem a lakhelyemül szolgáló épületet, és mosolyogva nyitottam be. Elterültem a kényelmes kanapémon, és bekapcsoltam a televíziót.

Semmittevésemet a telefonom pittyegése zavarta meg. Valaki írt nekem line-on. Vajon ki merészel engem ilyenkor zaklatni?

Ahogy elolvastam, hogy ki írt, és mit, egy világ tört össze bennem. Elüvegesedett szemekkel ejtettem ki kezeim közül a készüléket.

Jó volt a mai nap, élveztem. Attól függetlenül, hogy hasonlítasz egy menstruáló nyúlra, én jól szórakoztam. Máskor is összefuthatnánk. (:

HyunTae (Tudod, a meleg srác a moziból és a kávézóból, aki NEM hasonlít egy ismert algafajra sem!)

Ezt nem hiszem el! Tuti a karma! Hát ezzel büntetnek, amiért folyton piszkálom TaeIlt a magassága miatt?

Ráadásul még JungKyun hyungnak is szimpatikus voltál. És megjegyezte a nevedet az egyenruhádhoz tartozó kitűzőről, úgyhogy gondoltuk megkeresünk.

Miért nem írsz vissza?

Ya!

Ya! Válaszolj!

Úgyis megtalállak! Nem menekülhetsz előlem!

Látom, hogy láttad!

Úgy sem fogom feladni, te félresikerült asztronauta, úgyhogy jobban jársz, ha válaszolsz!

Várj, ennek nem volt semmi értelme… Nem is vagy asztronauta. Egyébként, kimennél az űrbe?

Még mindig nem válaszolsz… JungKyun hyung szomorú lesz.

Jó, akkor ne válaszolj, úgyis olyan vagy, mint egy tibeti jak!

Élvezd csak, hogy ignorálsz, de remélem tudod, hogy ezt holnap a kávézóban visszakapod, ugyanis törzsvendégek leszünk JungKyun hyunggal!

Ezek után már csak egy gondolat járt az agyamban: irány Mexikó!    

  

Őszintén remélem, hogy élvezted a történetet^^ És zárásnak egy ByungHwa (csakhogy ne maradjon el a szívleállás :D):