Coming soon

Sziasztok! ^^
Ez az első ilyen munkám... Remélem felkelti az érdeklődéseteket...
Nagy dolgok készülnek még itt! ;)
Jó szórakozást a videóhoz! Remélem értékelitek a kivágott részek tartalmát... :D *-*

JongKi füzér

Sziasztok! :) 

Húú, jó régen nem írtam semmit - azaz írtam, csak még nem vagyok készen vele. :D 

Ezt a rövid - nem is tudom mi ez - valamit megrendelésre írtam. :D

Nos, több egyperces (egészen pontosan négy) történetet olvashattok - tudom, nem olyan, mint egy igazi os, de azért remélem tetszik! A szereplők pedig (megtörve az EXO áradatot) az FT.Island vezetője és énekese, JongHoon és HongKi! ^.^ 

Jó olvasást kívánok! Véleményeket szívesen elfogadok! :D ^.^

 ~~~

- Hazaviszel? - HongKi hangja reszelősen csengett a szőnyegre ejtett telefonból.
JongHoon az ágy szélén ülve, csupasz térdeire könyökölve temette tenyerébe arcát. Nagyot sóhajtva emelte fel a keserűségében földhöz vágott telefont.
Már megint részeg volt... Mostanában egyre többször esett meg, hogy az aranyhangú énekest esténként berúgva kellett összeszednie különböző bárokból - HongKi ezidáig sem vetette meg az italt, de valamiért ebben a hónapban a szokásosnál többször részegedett le, és mint a csapat vezetőjének, JongHoonnak kellett hazacipelnie. Részeg barátjának látványa alaposan megviselte lelki világát, de kötelességének érezte, hogy segítsen.
- Merre vagy? - vette fel telefonját a földről.
- Találj meg - suttogta HongKi, majd éles sípolás jelezte, hogy megszakadt a vonal.
A hang betöltötte az üres szobát, melynek ajtaja hangtalanul nyílt ki, ahogy JongHoon pulcsijába bújva kisietett rajta.

HongKi dühösen csapta le a korsót a pultra. Még mindig nem ért ide! Mióta felhívta csapattársát, egyik adag italt a másik után hajtotta le; pillái egyre nehezebbek lettek, s szemei előtt húzódó színes fátyol mögül, a világ sokkal szebb és viccesebb lett.
Az eddig sötét, néhány neoncső által megvilágított helyiségben hirtelen szétáradt a fény, s a dolgok kezdtek megváltozni; az előbb még az egyik sarokban búskomoran gubbasztó férfi a következő pillanatban a párnázott pad helyett már egy sivatagi kaktuszon lovagolt, színes poncsóban, vidáman lengetve sombreróját; a pincérnek uszonyai nőttek, és labdává alakult tálcáját az orrán pörgetve indult felvenni a rendeléseket.
HongKi elmosolyodott a vicces látványra - észre sem vette, hogy feje nagyot koppan az asztalon, és szemei kezdenek lecsukódni. Az utolsó, amit látott, hogy a bár ajtaja kicsapódik, és egy zilált, fénykoszorú övezte JongHoon lép be rajta.

JongHoon egy nagy nyögés kíséretében dobta le társát a kanapéra. Elgondolkozva szemlélte az üveges szemeket és az édes arcot.
- Aish, miért csinálod ezt HongKi?
- Mert szeretlek. - A vezető összerezzent a dallamos hangra. Nem számított válaszra.
- Az még nem ok arra, hogy minden második este részegen kelljen összeszednem téged egy bárból.
- De te nem szeretsz viszont... - biggyesztette le ajkait HongKi.
- HongKi... Részeg vagy.
- Ettől még nem szeretsz, igaz?
- Részeg vagy. Aludj egy kicsit!
- Ha felébre... - mondatát egy ásítás szakította félbe. - Ha felébredek, már szeretni... fogsz?
Mielőtt JongHoon válaszolhatott volna, az énekes légzése egyenletessé vált, s arcán kisimultak a ráncok, ahogy az álmok világába lépett. A fiú ráterített egy plédet, aztán néhány centi távolságra húzódott tőle. Pár percig csak csendben bámulta, majd ajkait puhán a másikéra tapasztotta.
Az egész csak pár másodpercig tartott, azonban amikor elhúzódott, szemei különleges fénnyel csillogtak.
- Igen, szeretni foglak.

~~~

JongHoon a tükör előtt állva szugerálta mérgesen a nyakában rakoncátlanul logó ruhadarabot, és magában kiátkozta a világból a youtube-os nyakkendőkötős videókat. Megnézett vagy tucatnyit, de sehogy sem sikerült boldogulnia sajátjával.

Frusztráltan túrt hajába, majd letépte nyakából az anyagot és ágyára hajította. Ekkor nyílt az ajtó, és egy útrakész, nyakkendős-öltönyös HongKi lépett be rajta. Szemei fel és le jártak szerelme és az elhajított ruha között - nem kellett sok idő, mire kitalálta, mi történt. Halkan felkuncogva társához lépett, és minden szó nélkül az ágyhoz terelte a vezetőt. Gondosan ügyelve rá, hogy mozdulata közben szexisen bepucsítson JongHoonnak, lehajolt, és felvette a nyakkendőt.

Ujjai fürgén jártak, ahogy megkötötte, megigazította azt a fiú nyakában.

- Készen is vagy! - ütött játékosan mellkasára.

- Köszönöm HongKi... - suttogta JongHoon, ahogy közelebb húzta magához az énekest.

Pár pillanatra elkerekedett, ragyogó íriszeibe nézett, majd óvatosan megcsókolta. HongKi automatikusan viszonozta a gesztust, de amint eltávolodtak egymástól, teste nem akart engedelmeskedni parancsainak. 

Mikor felocsúdott kábulatából, JongHoon már az ajtónál járt, és játékosan pillantott rá vissza. Az énekes szájához emelte pár ujját, majd remegő lábakkal sietett a vezető után.

~~~

JongHoon foteljében ülve szemlélte az ágyon fetrengő HongKit. Párja már régóta tartózkodott szobájában, elfoglalva ágyát, s mindenféle idiótaságról fecsegett.

- Kaphatok egy tengeri uborkát? - ült fel hirtelen csillogó szemekkel. 

- Minek neked tengeri uborka? - nevette el magát a másik fiú.

- Mert kell...

A vezető ekkor a fiókhoz lépett, hogy előhalászhasson egy fehér alsót és egy piros tollat. Rejtélyesen elfordulva szerelmétől kezdte díszíteni a ruhadarabot. Kezei gyorsan siklottak a matérián, és amerre csak jártak, kecses, piros vonalakat hagytak maguk után. Pár perc múlva lelkesen, büszkén, társa mellé mászva megmutatta kész művét.

- Miért írtad rá a tőlem kapott fehér alsónadrágodra, hogy tengeri uborka? - vágott értetlen képet HongKi.

- Nem érted? - csapta magát homlokon JongHoon.

- Nem... Miért?

- Mindegy... Tengeri uborkáról jut eszembe, el kéne mennünk valahová nyaralni.

- Menjünk egy arab országba! - ragyogott fel az énekes arca a gondolatra.

- Hát, nem vagyok benne biztos, hogy ez egy jó ötlet.

- Miért?

- Értem én, hogy nem nagyon támogatják a nudizmust, meg minden, de szörnyen meleg van ott. Még a végén hőgutát kapnál!

- Nem akarok hőgutát kapni... - biggyesztette le ajkát.

- Így olyan elképesztően elbűvölő vagy... - nyalta meg száját JongHoon, miközben ujjai rutinosan gombolták ki barátja nadrágját...

HongKi fejét pihentette JongHoon föl-le emelkedő mellkasán, miközben ujjbegyeivel apró mintákat rajzolt a fiú meztelen hasfalára. Deréktól lefelé takaró fedte őket, s arcukon édes mosolyt rajzolt a szerelem tolla.
HongKi hangja madárként szállt a rájuk telepedő csend jótékony függönyén át:

- Na, akkor kapok tengeri uborkát?

~~~

  Az északi félgömb keleti féltekén a Koreai Köztársaság fővárosának, Szöulnak forgalmas útkereszteződése mellett közvetlenül állt egy egyemeletes, harminc lakásos ház. Sárga falait a nagyvárosi suhancok graffitije borította, a rácsozott ajtót és ablakokat pedig barátságossá varázsolta a párkányokon viruló különböző virágok áradata. Többnyire nyugdíjasok éltek ott, ám néhány fiatal pár, ambiciózus kölyök is meghúzta ott magát.
 Ebben a házban élt Choi JongHoon is, egy fiatal újságkihordó fiú, a mindig jókedvű Dong bácsi és a kedves, ámde pletykás Koo néni között. Az öreg hölgy gyakran hívta meg magához egy sütire; épp a minap vendégelte meg egy kis gofirval, mialatt elpanaszolta neki, hogy nem rossztevője ő senkinek sem, de a fölötte élő Mrs. Gong még mindig nem hívta fel a vízvezeték szerelőt, így az ő plafonja minduntalan beázik; sőt, amikor felküldte hozzá szólni a szemközt lakó kedves barátnőjét, a mindenlébenkanál Park nénit - az ő csípőprotézisével már veszedelmes lett volna fölmászni azon a csúszós, hosszú lépcsőn -, az a vén szipirtyó épp, csak résnyire nyitotta az ajtót, a sokadik  csengetés után, és miután arra hivatkozott, hogy éppen ádámkosztümben van, mindent letagadt a drága barátnő előtt, és váltig állította, hogy már járt nála szerelő, és megcsinált mindent.
 Végül megesett a szíve a fáradt gyermeken, s egy figyelmeztetéssel, miszerint ne mulassza el a két nap múlva tartandó lakógyűlést, útjára is engedte őt.
 JongHoon éppen ezen a gyűlésen ült - a ház apraja-nagyja összegyűlt a közös kis kertben, melyet egy hosszú folyosó ölelt körbe, ahonnét a lakások ajtajai nyíltak. Egy kis félkörben foglaltak helyet, és a legtöbben árgus szemekkel figyelték a közösség vezetőjét, a jó kedélyű Song bácsit, ahogy előterjeszti az első napirendi pontot; a közös költségbeli elmaradásokat.
 Miután felhangzottak a nevek, hogy kik nem fizették be a kötelező pénzt - JongHoon nem szerepelt a listán - az emberek több helyütt is összesúgtak, és a fiú tisztán ki tudta venni a mellette ülő Koo néni és Park néni sugdolózását.
- Nem szeretnék én itt rosszmájúnak tűnni, de már megint az a Lee JiYoung, meg a bátyja! Még mindig nem fizették be a közös költséget! - kezdeményezett Mrs. Koo.
- Itt laknak még egyáltalán?
- Persze, hogy itt laknak!
- De nem elköltöztek egy fél éve a lány élettársához?
- De igen, de azóta szétváltak és két hónapja visszaköltöztek ide!
- De egy hónapja megint elmentek!
- Igen, de csak azért, mert meg kellett várni, amíg megjavítják a lakásukban a fűtést, de pár hete már visszajöttek!
- Valóban?
- Hát még ennyit sem tudsz, Park SeoEun? A gyerekeket is elosztották! Kettő az anyánál, egy az apánál.
- Az nem lehet, hiszen csak két gyereke van! - tiltakozott hevesen Park néni.
 JongHoon már-már elmosolyodott volna a két nénin, mikor mindenki elhallgatott. A gyűlés közepén egy fiatal szőke fiú tűnt fel - maga, a huszonhetes szám alatti lakásban lakó, titokzatos beszédtéma, nevezetesen Lee HongKi, akiről a pletykásabbak azt suttogták, ferde hajlamai vannak (Koo néni a világért sem mondott volna rosszat senkiről és semmiről, pláne nem egy ilyen jóvágású fiatalemberről, de ő már jó ideje lakik ebben a házban, és még egyszer sem látta, hogy a fiú egy lányt hozott volna fel a lakásába. És ilyenkor JongHoon elszégyellte magát, mert még ő sem hozott fel soha egy lányt sem.) Tehát HongKi olyan alakként élt a képzeletében, aki a liftben megkérdezi az embertől, hányas alsót hord.
 Így nagyon megdöbbent, mikor a fiú csöndesen átnyújtott egy borítékot Song bácsinak, majd helyet foglalt, nem messze tőle. Döbbenete pedig akkor hágott tetőfokára, mikor az "aktualitások" napirendi pontnál még fel is ugrott, és javaslattal élt.
- Egy olyan kérést terjesztenék a tisztelt gyűlés elé, miszerint szeretnék egy bicikli tározót építeni...
- Várjon csak fiatalember! - pattant fel a helyéről Kwon bácsi, egy tiszteletreméltó, zsémbes, kiállhatatlan úr. - Javasolom, hogy hogy cseréljük le a gondnokot, a szemtelenjit!
- Na de JaeSung, az előzőt is miattad küldtük el! - horkant fel az eddig csak csöndesen kuncogó Dong bácsi.
- Nem tudjátok, milyen csúfot űzött belőlem az a szemtelen suhanc! Múlthéten késve jött a szemétért a szemtelenje, csöngetett, én meg épp a dolgomat végeztem. Tovább csöngetett, én pedig amint végeztem ajtót nyitottam neki. Azt kérdem tőle; "maga honnan jött jóember?", mire azt felelte a szemtelenje; "a földszintről papa!". Ilyen csúfság tizenéves sihederkorom óta nem esett meg vele! Azt a szemtelen kölkét...
- Milyen tiszteletlen! - dobbantott nagyot lábával Dong bácsi, miközben a többi lakón helyeslő moraj futott végig. - Tényleg ki kéne rúgni!
- Tehát akkor, szavazásra bocsátom a kérdést! Ki szavaz arra, hogy új gondnokot keressünk?
 Három kéz kivételével mind a magasba emelkedett. Csak JongHoon, HongKi, meg Dong bácsi ült tovább mozdulatlanul (akinek eszébe jutott, hogy az a kedves rózsaszín sapkás fiú, aki a múltkor segített neki cipekedni, bizonyára a gondnok volt, így mégse kéne kirúgni), ahogy a gyűlés döntött a régi-új gondok sorsáról.
 Ezután a szőke fiú is előállhatott végre a problémájával, amit egyhangúlag, amolyan "haladjunk" módon elfogadtak. JongHoon azonban kifejezetten örült neki, hogy végre száraz helyen tarthatja majd biciklijét, így nem kell egy-egy esős éjjel után zacskóba burkolt nyergen ülve újságot szállítania.
 A gyűlés után hálás mosollyal indult felkeresni HongKit, akit hamar meg is talált a lépcsőfordulóban.
- Segíthetek valamiben? - fordult felé mosolyogva.
- Csak meg akartam köszönni, hogy előálltál a bicikli tároló ötletével, igazán nagy szükségem volt már rá!
- Ugyan, semmiség! De ha mindenképp meg akarod köszönni, egy ölelést elfogadok!
 JongHoon felkészült mindenféle fizetségre, de erre nem. Megölelni egy vadidegen embert! Mégis úgy érezte, egy ölelésből nem lesz baj - hiszen a barátok is ölelkeznek néha. Így hát HongKi felé fordult, s széttárta karjait. A másik készségesen fonta JongHoon köré karjait, ám következő lépésére a fiú szökkent egy aprót - ugyanis a szőke fenekébe markolt, és ezzel egyidőben apró csókot lehelt nyakhajlatába.
- Remélem még találkozunk! - vált el tőle, majd búcsút intve indult felfelé a lépcsőn.
 JongHoon pedig, mintha robot irányítaná, visszalépdelt saját lakásához, miközben két dolog járt az agyában.
 Van oka, hogy HongKi nem hoz fel lányokat.
 Csak Mrs. Koo meg ne tudja!  

Help me... please 2.évad 1.rész

~ LuHan pow~

- Megint nem megy semmi a tv-ben – morogtam – SeHun ide… - beharaptam alsó ajkamat, majd inkább kikapcsoltam a készüléket és felhúztam a lábaimat, amit átöleltem.

                                                                       2 évvel ezelőtt.

A babák születése után teljesen megváltozott az életünk. Kicsit fáradtabbak voltunk, de mindig szántunk egymásra időt. Nem mindig szex formájában, hanem volt, hogy csak összebújtunk, vagy egy kicsit romantikáztunk. Nekem ezek is jól estek, és ahogy láttam SeHunnak is. Sokat foglalkozott a gyerekekkel, de SuHo mindig elküldte őt és még valaki mást – mindig változott kit küldött vele-, hogy fésüljék át a hatalmas területüket. Én eléggé bántam ezt, mert mindig akkor kellett neki elmenni, mikor én egy kicsit… szerettem volna vele... hancúrozni. Egy sóhajjal mindig letudtam ezt a dolgot. A napok csak úgy teltek és gyermekeim is gyorsan fejlődtek. Nagy szemekkel kémlelték a világot és az embereket. Néha gügyögtek is. TaekWoon mindig megfogta az orromat, kislányomnak meg a szám volt érdekes. Ezeken mindig nagyon jót nevettem, vagy mosolyogtam. De azon már nem, hogy SeHun kezdet tőlem elhidegülni… Kevesebb érintés, csók, összebújás. Az ágyban is háttal aludtunk egymásnak, ott sem húzott magához, mint ahogy szokta. Nem olyan rég voltunk házasok – időközben megtörtént a nagy esemény és én akkor voltam a legboldogabb, na meg persze amikor a gyerekek születtek. Alig akartam elhinni, hogy tényleg a férje lettem, és mostantól csak az enyém és én is az övé – minden fantasztikus volt, de lehet csak az én szemembe.. Viszont döntenem kellett… Vagy itt maradok velük és elviselem, nagy fájdalmak között, hogy már nem ért hozzám, nem tett velem semmit, de mégis látom Őt, vagy... eljövök a gyerekekkel, ezzel még jobban növelve magamban a fájdalmat... Én az utóbbit választottam. Hárman tudtak erről az egészről. BaekHyun, ChanYeol és KyungSoo. Mindenki más csak azt látta, hogy semmi sincs közöttünk rendben. Így hát, amikor SeHun nem volt itthon- ugyanis ez már elég gyakori volt – összeszedtem minden dolgomat, és a gyerekeket fogva mentem el onnan. Először egy kis kiadó házat vettünk ki. Majd az erdőben – jó messze tőlük – egy faházba költöztünk.  Nagyon fájt… piszkosul. Az első hónapokban rettenetesen sírtam, megállás nélkül… Nem tudtam, hogy keresnek-e egyáltalán... hogy SeHun keres-e engem vagy valami... Általában BakHyunnal beszéltem telefonon, de csak akkor, ha nem volt a közelében senki... Ahogy telt az idő, úgy törtem össze teljesen lelkileg és a szívem is darabokban hevert... Tudtam, hogy én jöttem el... de én már nem bírtam úgy...  A gyermekeim is növésnek indultak. Már 2 évesek, de már tudnak rendesen beszélni. Mosolyogtak, nevettek, játszottak, rohangáltak. TaekWoon rémisztően hasonlít Rá. Kiköpött mása... És azokat a kérdéseket sem tudtam elkerülni, hogy „Hol van a papa?”. Először nem tudtam, mit mondjak, majd valahogy mindig kibújtam eme kérdés alól.

                                                           ~**~

Két éve nem hallottam semmit sem a falkáról, vagyis de, de sose kérdeztem rá, hogy mi volt velük. Nem tudtam, mi volt Vele.-. Lehet, márt talált is magának egy dugó partnert… A bal kezemre néztem és csak jegygyűrűmet néztem. Nem adtam vissza neki... de nem is bántam. Ezt meg akartam tartani... Így nem próbálkozik be nálam senki és... emlékezhetek a régi, szerelmes emlékekre is. Mielőtt elsírtam volna magam a bejárati ajtó nyitódott.

- Mama – kiáltották el magukat, majd hozzám rohantak. Mire ez megtörtént, én már rég ott vagyok az ajtóban.

- Sziasztok – öleltem magamhoz őket – Rég láttalak, Yoda.

- Gondoltam meglátogatlak és, hogy még nagyobb örömet okozzak neked, elhoztam a rosszcsontokat - ölelt magához és arcomra adott egy puszit – Nagyon lefogytál.

- Menjetek játszani, rendben? – tettem le őket, majd elrohantak.

- Nagyot nőttek – nézett utánuk – TaekWoon kiköpött Ő.

- Tudom – sóhajtottam – Kérsz inni?

- Egy pohár vizet elfogadok – mosolyogott.

A konyhába mentem, majd öntöttem neki egy pohár vizet és a nappaliba mentünk, ahol kényelembe helyeztük magunkat.

- Keresnek téged – szólalt meg halkan.

- Tessék? – kérdeztem vissza rögtön.

- Keresnek téged… Mindenki…

- Két év után keresnek?! Gratulálok

- Eddig is kerestek….

- Mi van?!

- LuHan… Mióta elmentél azóta keresnek téged! SeHun is! Nem egyszer fakadt sírva és omlott össze!

- Na persze, és ezt higgyem is el?!

- Igazat mondok! – csattant fel – Keresnek téged!

- Sose mondtátok!

- Meg volt az oka!

- Egyedül akarok lenni! Maradj velük – száguldtam ki az ajtón, amit magam után hangosan csaptam be és az erdőben kezdtem el rohanni.

Még hogy keresnek?! Főleg Ő?! Nem hittem el! Nem kellettem neki, csak fájdalmat okozott, de boldogságot is... Ahj… mihez kezdjek? Megráztam a fejemet, majd hirtelen az oldalamnak csapódott valami és ennek következtében a földre kerültem.

- Ah – nyögtem fel, majd szemeim feketék lettek.

Oldalra néztem és egy fehér farkast láttam meg... Ez… Ez… ez… SuHo. Ajkaim megremegtek. Felálltam, majd hátrálni kezdtem. Fenébe! Összepréseltem párnáimat és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy ennyivel nem rázom le. Hallottam, ahogy utánam szaladt. Most csak egy dolog jutott az eszembe, méghozzá egy szakadék, amiről leugrottam és reményeim szerint nem követ onnantól kezdve. Szemeimmel gyorsan pásztáztam a tájat és meg is találtam azt, amit kerestem. Arra kezdtem el futni és elrugaszkodtam a földtől, majd leugrottam… de nem szakadékba... hanem egy kis szikláról, ami alatt egy ház volt! Méghozzá… az a ház...  Így visszagondolva ez nem volt valami jó öltet. A kezeimet magam elé tartva csapódtam a tetőbe, majd beszakadt alattam és zuhantam tovább, míg a nappaliban az üvegasztalra zuhantam.  Nagy zajt csaptam és a romok, törmelékek is még zuhantak lefelé.

- Picsába - dühöngtem, és valahogy felálltam.

Előttem még nagy a por, de ahogy kezdett eltűnni, szinte az összes tagot megláttam, akik nagy szemekkel néztek rám. Fejem fájni kezdett, s ezért oda kaptam, majd éreztemm a meleg folyadékot, ami végig folyt arcomon. Sóhajtottam egyet, majd hátrálni kezdtem, ahogy SuHo is megérkezett. Végig néztem az embereken, s már valakinek a könnyei is folytak, mint... Neki.… minden érzelem feltört belőlem és könnyeim potyogni kezdetek. Mellkasom rohamosan mozogott fel-le. Ajkaim megint megremegtek és a törőt ablakon keresztül elfutottam. Ez túl sok volt nekem.-. nagyon sok... Hirtelen egy test vetődik rám és bukfenceztünk le valahonnan, de közben ő szorosan tartott karjai között és védett a sérülésektől. Mikor megálltunk és már a földön feküdtünk, akkor vettem észre, hogy ki is volt rajtam.

- Álhj márh megh teh idiothah – ölelt magához görcsösen.

- Engedjh ehl – csuklott el a hangom.

- Sohah többeth nehm engedhlehk elh. Beszéljükh megh kérlehk – vette kezei közé arcomat.

Szeme alatt vaskos karikák hunodtak és arca rettentően meggyötört, s szemei vörösek. Szívem összeszorult és torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

- Beszéljük meg kérlek ezt az egészet! Már nem bírom! Veled akarok lenni és a gyerekekkel! Veled akarok aludni, veled akarok fürödni, meg akarlak csókolni!

- Ez nem igaz! Elhanyagoltál, elfelejtettél!

- Nem, ez nem igaz!

- De igaz! Folyton eljárkáltál otthonról és nem csókoltál meg, nem értél hozzám, nem volt semmi!

- Hordod a gyűrűdet – vette kezébe bal kezem.

- Tereled a témát!

- Én is hordóm – emelte fel kezét.

- SeHun...

- Miért hordód?

- Mert ellentétben veled, én szeretlek téged, még most is és hordóm.

- Miből gondolod, hogy én már nem szeretlek?

- Nem úgy viselkedtél velem, mint aki szeret, inkább csak kényszerből értél hozzám...

- Nem, LuHan erről szó sincs és szó sem volt!

- Inkább elmentél éjszaka bulizni, minthogy velem legyél!

- LuHan, beszéljük meg - kérlelt.

- Mit akarsz ezen megbeszélni?

- Mindent. Kérlek... Látni szeretném a gyerekeket…

- Mm..-

- Kérlek… Lu... – hintett csókokat arcomra – Kérlek – suttogta, majd ajkaim előtt megállt.

Ajkaim megint megremegtek, és félig lehunytam a pilláim... Nekem ennyi volt… én megtörtem…én... megtörtem... teljesen. Lehunyta szemeit, majd összeérintette ajkainkat. Egyikünk sem mozdította meg ajkait egy ideig, majd ő kezdeményezett, és lágyan csókolni kezdett.

- Annyira hiányoztál - suttogta – Szólj hozzám hercegnőm.

- Miért törtél össze? – kérdeztem elhalló hangon.