Köszönjük !

Mikor ma felmentem az oldalra - vagyis most - csak annyit láttok, hogy 15 329-cen látogatták meg a blogunkat.. Én.. el se hiszem, hogy túlléptük a 15 000 látogatottságot. Sose hittem volna, hogy valaha is lesz egy ilyen blogom ami túllépi ezt a számot.
Nagyon szépen köszönjük, hogy ennyien olvastok minket és, hogy véleményt is irtok. El se tudom mondani, hogy most mit érzek. .. Egyszerűen leírhatatlan minden.. Nagyon szépen köszönjük nektek, mert ez nélkületek nem sikerülhetett volna. Nagyon szeretünk titeket.  Ha elérjük a 20 000 látogatottságot ismételten tervezünk egy történet kérést, szóval.. KÖSZÖNJÜK NEKTEK: <3 <3 <3 <3

LuKai ( EXO); Választanod kell!

Itt lenne az enyém is^^ Én kicsit lassabban haladok az írással, de kész lett :) Már régebben, de lusta voltam felrakni -.-" Bocsánat :) Ezt Kitti kérésére írtam. Remélem elolvasod és tetszeni fog. Mindenkitől szívesen várok rá véleményt :3

LuKai

Választanod kell OS

Kai POV

Sikolyokra kelek. Már megint? - ülök fel idegesen. Nem bír megpusztulni Tao ezzel a folytonos kínzással a mellettem lévő szobába. Francnak sincs kedve napi szinte erre kelni. Játssza a nagy keményet, aki utálja a fogvatartottját, közbe meg másról sem tud beszélni csak róla. Teljesen szerelmes. Idegesen veszem fel fekete ruháim, majd lemegyek enni valamit.

- Lay, JongIn felkelt! - ordítja a konyha felé Suho. Remek! - Mitől van ilyen jó kedved? - röhög a képembe, miután mellé ültem. - A fiúcskádba megint nem sikerült belebotlani? Hát, hogy fogod idehozni, ha szerencsétlenkedsz? - kuncog, mire még idegesebb leszek. Ledöntöm az ágyon és felé mászva, nyakát veszem célba. Erősen szorítom köré kezeim, egy vicsorral arcomon. - Ide fogom hozni Luhant! - ordítom képébe, majd elengedem, mivel Lay gyors lépteit hallom meg. Még jó, hogy erős hallásom van. Idegesen csap fejemre, aztán megcsókolja Suhot.

- Édes, ne hozz fel ilyen témát. Érzékeny rá Jonggie. Egyébként...

- Nem érdekel senki véleménye! - osztom meg velük, majd lelépek. Látnom kell.

Luhan POV

Kis kutyám hangos nyöszörgésére kelek fülem mellett. Ma is egy fárasztó nap, három műtét, kemény napom lesz, de mindent meg kell tennem. Utálom, ha meghal egy ember, ezért minél jobban szoktam teljesíteni minden műtétemen. Lehetetlen, hogy néha ne haljon meg valaki, mégis ehhez a munkához húzott a szívem. Bár szerencsém van. A két éves orvosi pályám alatt egy ember sem halt meg kezeim közt. Barátom viszont ennek az ellentéte. Kiváló szakember ő is, valahogy mégis mindig meghalnak a betegei. Ez szomorú dolog, de mintha őt nem zavarná. Persze meg is értem. Egy idő után hozzá lehet szokni. Kudarc kudarc hátán. Fájdalmas, de ezzel jár ez a munka. Én mégsem tapasztaltam még meg ezt a kudarcot. Nem is szeretném.

Lassan kikelek az ágyból, mivel kutyusom olyan éhes, hogy orrom kezdte harapdálni. Nevetve siettek le és rakok elé egy tál kutyakaját. Visszavánszorgom az emeletre, s a fürdőt megcélozva embert varázsolok hulla kinézetemből. Imádok orvos lenni, ez tény. De éjfélig bent maradni, reggel hatkor indulni nem vicces dolog. Már unnom az egész alváshiányt.

Kai POV

Zavartan ballagtam lent a Földön. Nem szeretek itt lenni. Túl sok a vidám ember. Késztetést érzek arra, hogy megkeserítsem az életüket. Vajon én milyen lennék emberként? Akkor is szeretném? Nem tudom, de soha nem lehetek ember, feleslegesek ezek a gondolatok. Luhan munkahelye felé ballagok. Minden embert jól megfigyelek közben. Egy pár sétál előttem és arról beszélnek, szeretik egymást, de ez hazugság. A srácnak két barátnője is van ezen kívül. Meglátom az emberekben a rosszat, a hibát. Mindenkiben, kivéve Luhanban. Benne semmi rossz nincs. Önzetlen, kedves, segítőkész. Ez vonz benne. Nem a pokolban a helye, viszont mellettem, tudom. Már majdnem a  kórház előtt vagyok, mikor valaki szembe jön velem. Fura volt, hogy nem oda megy, vagy én haladok rossz irányba? Ahogy elhalad mellettem, követni kezdem.

Luhan POV

Sietek munkahelyem felé. Már a kapuban vagyok, mikor eszembe jut valami. Egy nagyon fontos valami. Nem ettem semmit még. Sietve indulok meg a másik irányba, ahol egy aranyos cukrászda van, mellette egy bolt. Itt is van büfé, ez igaz, de ott rettenetes a kaja. Egyszer vettem, vissza is jött hamar. Mosolyogva siettem a bolt felé, mikor elmentem valaki mellett, egy fura érzés fogott el. Nem tudom mire vélni, de megijeszt. Nem akarok semmi rosszat az életembe, félek ettől az alaktól. A bolt felé haladva éreztem magamon tekintetét, követ. Miután rájöttem, futni kezdtem. Nem akarok ránézni, nem akarok vele beszélni. Bántani akar, érzem magamban, mélyen. A boltba érve elkezdek a sorok között keresgélni, miközben elkerülöm az alakot. Ép veszem lefelé a tejet a legfelső kis polcról, de valaki megzavar ebben.

Kai POV

Ahogy látom, retteg tőlem. Ez rosszul esik, mégis boldogsággal tölt el. Valamilyen érzelmet már kiváltottam belőle. A boltba már nem is láttam sehol, viszont megláttam mást.

A tükör előtt állok, nézem, hogyan áll rajtam a feszülős szaggatott nadrág és a fehér póló. Nem csodálom sokáig magam. A kukába dobom fekete göncöm, majd a rajtam lévőket kifizetem, s az ételes sorokhoz megyek. Hirtelen rátaposok valamire, amit azonnal fel is veszek és kinyitom. „Luhan” olvasom rajta a nevet. Odaosontam a tej termékekhez, s megszólítottam.

- Elnézést, ez a tiéd? - nyújtom felé az igazolványtartóját. Meglepetten pislog szemeimben, el nem szakadva tőlük.

Luhan POV

Gyönyörű, fekete szemeiben elveszem, miközben sármos, sexy hangja cseng vissza füleimben.

- Igen, az enyém – nyúlok a kis tárgy után, véletlenül megfogva kezét. Hideg, mégis jól esik bőrömnek.

- JongIn vagyok. Örülök a találkozásnak – hajol meg udvariasan.

- Viszont – biccentek. - De most rohannom kell. Elnézést! - kapom le a tejet, majd a korsárba dobom.

- Várj egy kicsit! - szól utánam mély hangjával. Áh, de helyes. - Nem vagyok ismerős errefelé, ma még nem ettem, nincs pénzem. Tudom, ez olyan helyzet, hogy egy vad idegen csóroskodik neked, de nincs más választásom – hajtja le félénken fejét. Ennek nem tudok ellenállni, még ha átverés is lehet.

- Gyere velem, JongIn – mosolygok rá barátságosan, mire ő boldogan követ. Mindent megvettem, ami kellett, ezért kifizetem, aztán elindulunk a kórház felé.

- Köszönöm, Hyung – hajol meg menet közben. Felvont szemöldökkel nézek rá.

- Honnan veszed, hogy idősebb vagyok? - kérdezem gyanúsan.

- Felnőttes kisugárzásod van – vigyorodik el.

Kai POV

A kórházban leültünk saját öltözőjébe, s kipakolta ételeit, egy-két üdítővel együtt.

- Egyél nyugodtan – ül le velem szembe egy szendviccsel. - Nemsokára dolgoznom kell, ezért gyors légy.
Bólintva nyúlok egy ugyan olyan étel után, majd majszolni kezdem. Nagy csend. Meg kell ezt törnöm valahogy. Mit mondhatnék.

- Csak nem műtét, vagy ilyesmi? - nézek rá kíváncsian, mire felemeli tekintettét ételéről, ami biztos érdekesebb neki, mint én.

- Eltaláltad! Neked mi a munkád?

- Az titok – mosolyodom el sejtelmesen. Vállat vonva folytatja az evést.

- Kedvellek Hyung!

Ez volt az utolsó szó, ami elhangzott köztünk. Elé léptem, majd egy csókkal elaltattam.

Luhan POV

„Kevellek Hyung” Erre a mondatra emlékszem csak. Ezt hallottam utoljára. A műtéteimre nem tudtam elmenni.

Egy sötét szobában ébredek. Nem tudom, hol vagyok. Egy ismerős illat száll a levegőben. JongIn illata.

- Hyung... - hallom meg hangját. Ahogy a hang irányába kapom a fejem, megdöbbenek. Az alak, aki követett áll előttem. Az az ijesztő ember JongIn volt? Hogy nem vettem észre? Igaz, az arcát nem láttam annak az alaknak, de... miért tűnt el az a kisugárzása, amikor elém állt? - Ne félj tőlem – közelebb lép, mire én hátrább húzódom az ágyban.

- Kai, jönnöd kéne – vágja ki az ajtót egy ismeretlen személy.

- Tűnj el Suho! - ordítja felé JongIn, aki már közel sem mosolyog.

- Értem, hogy vele akarsz lenni, de KyungSooék... - mond ennyit, majd felém néz.

Kai POV

Sajnáltam, hogy ezt tettem szegénnyel. Szerintem mellettem a helye, bár szerinte biztos nem. De addig próbálkozom, míg nem szeret viszont. Suho is a legjobbkor toppan be. Épp elmagyaráznám, hogy ne féljen, én vagyok. KyungSooék viszont nem várhatnak, vagy mindenki meghal. Ők a legerősebb angyalok. Soha nem tudtuk őket legyőzni. Mindenki úgy képzeli el, hogy a Pokol és a Menny harcol egymással, de nem! Csak mi. Isten szokta megakadályozni a harcunkat, miután elfajul a helyzet. KyungSoo azonnal rám támad, amint meglát. Egyre durvul a helyzet. Én csupa véresen fekszem Soo alatt, aki nem kímél. Nem vagyok gyenge. Cseppet sem. Soo csak egy olyan ember, akit nem szeretnék bántani, soha sem, ezért mindig alul maradok a csatákban. Most is – mint mindig – Isten kedves hangja hívja vissza őket.

- Nem végeztünk! Amíg nem halsz meg Kai, mindig itt leszek! - vicsorít véres arccal felém.

Luhan POV

Jongin elment, én pedig egyedül maradtam. Megkerestem kezemmel a lámpát, amit egyből felkapcsoltam. Körül néztem a szobában, azonban valaki benyitott, mielőtt elemezhettem is volna.

- Hello! Lay vagyok – nyújtja felém kezét.

- Itt miért él mindenki feketében? - kérdezem meg, figyelembe se véve bemutatkozását.

- Hát, a Pokolban nem szokás rózsaszínt felvenni, de kösz a hülye kérdést – röhög.

- Hol? - értetlenkedek. - Most azt mondod, hogy a Pokolban vagyok, mi? - röhögök fel én is. Az enyém tele van rosszindulattal, lenézéssel. Huh, még magamat sem hallottam ilyennek. Idegesen rám néz, aztán valami megjelenik a hátán. Szárnyak. Tűzbe burkolózott szárnyak. Lányosan felsikítok, tudatva vele, hogy nem vagyok megelégedve a válasszal, cseppet sem tetszik.

- Nem vagy éhes? - kérdezi, szárnyak végül. Köszönöm istenem, hogy eltüntetted róla. Ijesztő volt. A szeme is fekete lett akkor.

- Inkább nem – válaszolom, vissza ülve az ágyra.

Kai POV

- Visszajöttem – ugrok be ajtómon. - Hyung – vidulok fel ahogy megszeppent arcára nézek. - Hiányoztál.

Befekszik az ágyba, elfordulva tőlem. Nem tetszésemnek egy morgással adok hangot. Ez volt estig. Nem nézett rám, duzzogott, dühös volt, félt. Minden rossz indulatú érzelmet lehetett rajta látni. Este már rég aludt, mire én megfürödtem, ezért nem is ellenkezett, hogy mögé bújva, derekát átöleltem.

Reggel nem volt mellettem, miután kinyitottam a szemem. Ijedtem néztem körül.

- Jó reggelt, Hyung – láttam meg a szoba végében. Bólint. - El kell sajnos mennünk a fiúkkal és félek, hogy elszöksz, ezért...

Luhan POV

A karjai közt ébredtem. Meglepően jó érzés volt. Kibújtam öleléséből, majd a szoba másik végégbe léptem. Mit tudnék csinálni? El akarok menni, nem akarom többé látni. Amint felkel ideges leszek. A félelem átveszi testem fölött az irányítást, nem tudom mozdulni sem. Kedves hangjára megborzongok. Nem értem magam. Félek is tőle, meg nem is. Most viszont a félelem az erősebb.

JongIn, csak elém lép, s egy újabb csókot kapok tőle. Minden elsötétül.

Kai POV

Maga az Ördög hivatott minket. Ami egyet jelent; KyungSoo is ott lesz. A bátyám.

Dühösen ront be valaki az ajtón, miközben mi Istennel beszélgetünk. KyungSoo tekintette fogad, ami újra megvetést közvetít.

- JongIn, tűnj el, ez nem rád tartozik! - utasít. De ki ő, hogy megmondja nekem mit tegyek. Senki! Továbbra is csak ülök a székemben. - Süket vagy? - ordít elém állva.

- KyungSoo! - hasít át a pár másodperces csenden Ördög kíméletlen hangja. - Menj el kérlek JongIn.

Meghajolok tisztelettudóan, aztán„ véletlenül”nekimenve Soo vállának, megyek haza, Luhanhoz.

Luhan POV

Puszikra kelek fel. Mi ez? Jó érzés árad szét testemben, s mosolyra húzódnak ajkaim.

- Sajnálom, hogy megint ezt tettem – suttogja egy szájra puszi után. Végre hajlandó vagyok kinyitni szemeim, amik találkoznak övéivel. Halkan sóhajt egyet, majd ajkaimhoz kezd közeledni.

- Nem akarom! - húzódom hátra.

- Most nem fogsz elájulni – nyugtat kedvesen csengő hangja. Bólintok, de ezután sem közeledem. Már ajkaimat súrolják övéi, mégsem csókol meg. Miért nem? Érezni akarom, milyen, ha nem ájulok el tőle.

- Csak akkor csinálom, ha akarod – adja meg a választ, fel nem tett kérdésemre. Viszont én erre nem tudok mit mondani. Nem tudhatja meg, hogy kíváncsi vagyok. - Nem akarod? - néz rám édes szemeivel. - Hát jó – húzódik el tőlem, majd ki is megy a szobából, ki tudja hová.

Kai POV

Úristen de hülye vagyok! - csapom magam fejbe gondolatba. Mégis miből gondoltam, hogy vidáman egyezik majd bele? Csak le kellett volna tepernem, vagy bármi mást, ami akkor éppen a fejemben megfordult. Mégis hagytam, hogy ő döntsön, mikor tudtam a válaszát. Tényleg ennyire szeretném? Még a véleménye is tud érdekelni? Mi lett velem? Nem akarom, hogy egy ember irányítsa a keményen megszerzett kapcsolatom. A többieknél persze ez könnyű volt. Nekik nem kellett hónapokig figyelniük párjukat, ők nem szerettek bele, míg meg nem tört partnerük. Én is az erőszak híve vagyok, de Luhanhoz egy ujjal sem akarok hozzáérni. Túlságosan fontos lett nekem ahhoz.

Luhan POV

Teljesen egyedül voltam a házban. Mosdó, szobák, mindenhol kerestem valakit. Azt hittem végre egy kis nyugalmat kapok, mikor az ajtó betört, s tűz lepte el. Ijedten rándultam össze. Mi lehet ez? Még el sem gondolkozhattam a kérdésen, egy fekete hajú vörös szemű srác lépett be az ajtón. Kezei sárgában pompáztak, miközben erősen ökölbe szorította őket, így közeledve egyre hozzám. Féltem. Éreztem, hogy nincs, aki megvédjen ettől az embertől. Magamban JongInért könyörögtem, azt akartam visszajöjjön hozzám, védjen meg, s nyugtasson meg egy csókkal. Nem tudom honnan jönnek ezek az érzelmek, de nem is érdekel. Rá van most szükségem, nem akarok meghalni anélkül, hogy beszéltem volna vele.

Kai POV

El kellett megint mennünk egy kis Isten-Ördög találkára. Tízen együtt ültünk ott, vártunk. Senki nem tudta mit történt, miért kell itt lennünk, egy embert kivéve. Soo nem volt undok velem, rám sem nézett, ő biztosan meg van világosodva.

- Fiúk! - lépnek be a hatalmas kapun a vezetők. Mindketten helyet foglalnak, majd nagy sóhajjal Isten belekezd.

- JongIn, jó látni a kapcsolatod Luhannal. Örülünk a boldogságodnak, amiért veled van. De meg kell értened, amit most kérek. Engedd el – szól hozzám lágyan, barátságosan. Szavai hallatán sírnom kell. Nem engedhetem el, még nem szeret viszont. - Tudom, ez most rossz neked. Megértem – bólint aprót helyeslően. - Neki a Mennyben a helye. Soha nem csinált semmi rosszat, semmi gond nincs vele, neki a Pokolban büntetés élni.

- Elengedem, ha ő is beleegyezik – mondom hosszas hatásszünet után. Átgondoltam magamban. Ha nemet mond, nem szeret. Akkor mi értelme fogva tartanom? Ha igent mond, együtt fogunk élni. Én lennék akkor a legboldogabb.

- Tudod mivel jár ez, ugye? - bólintok. - Soha többé nem fog rád emlékezni, ha velünk jön – újra bólintok. - Megbeszéltük! Kapsz egy napot! - mondja komoly hangján, mire sírós, döbbent szemeimmel néz szembe. - Sajnálom, addig kell lépnünk, míg nem késő rá nézve.

Futva megyek haza. Látni akarom, elbúcsúzni tőle, utoljára megcsókolni.

A ház már szemeim elé tárul, de a látvány nem szimpatikus. Háromszoros sebességgel rontok be a nem létező ajtón, majd lerúgom Luhanról a támadóját.

Luhan POV

Köhögve kapok nyakamhoz, amit pár másodperce még szorítottak.

- JongIn... - sírom karjaiba bújva. - Már nagyon látni akartalak, védj meg! - karolom át nyakát sírva, s egy gyengéd csókot nyomok ajkaira. Arcom megsimogatva csókol vissza egy másodpercre, aztán már csak azt látom, ahogy villám csap támadómba, majd tűz keletkezik körülötte, még több villám kíséretében. JongIn határozottan, bátran néz rá, öli szemeivel. Halkan sírva követem az eseményeket, míg ketten nem maradunk. Meghalt. Először láttam valakit meghalni. És ezt az csinálta, akit szeretek. JongIn ölte meg. Sírásom erősödni kezd. Ő nyugtatólag hátam kezdi el simogatni, letérdelve mellém. Csak hajtogatja, hogy sajnálja, de most nem érdekel. Meg kell ezt emésztenem. Azért lettem a legjobb orvos a kórházamban, hogy ne kelljen senki halálát végignéztem, most pedig... előttem történt.

A szobában fekszünk az ágyon, összebújva. Már eltelt két óra és én lassan lenyugodtam. Még szipogok egyet, aztán teljesen helyrehozom magam.

- Választanod kell! - töri meg a csendet hangja. Felnézek mellkasáról, egyenesen szomorú szemébe. - Szeretlek! Ezt kell tudnod legelőször – nyom egy puszit ajkaimra. Pirultan bólintok, jelezve, tudom. - Ha szeret velem maradsz, ezzel együtt a Pokolban. Ha a Mennyben szeretnél éni, csak mondanod kell, de tud; Soha többé nem fogsz rám emlékezni, látni sem. Mit választasz?

Magamban méregetni kezdem a mondatait. Magamban felidézem mennyi érzelmem van iránta. Megéri egy jobb helyért ezeket elfelejteni? Úgy érzem nem. Vele együtt élni, még a Pokolban sem egy rossz dolog. Ő a lényeg.

- Átgondoltam! - ülök fel határozottan. Törökülésbe felé fordulok, s lenézek fekvő testére. Míg szemeit figyelem ő is felül. Farkasszemet nézünk egymással egy kis ideig. - Veled maradok – simítom meg arcát, majd megcsókolom. - Szeretlek Kai! - döntöm homlokom övének.  

Do you exist ? +18 (HunHan)

 Nos, megérkeztem a következő kéréssel is. EZt az egyik írótársamnak/társunknak írtam Elizabetnek.  Szerintem sokat kellett erre várni, de.. tudjátok mi a helyzet velem mostanság. Ahogy megígértem ez egy HunHan sztori és a következő is az lesz, majd utána jön egy ChanYeolos yaoi és azután pedig egy HunHan. nem is húzom tovább az időt, jó olvasást. ^^


Cím: Létezel?

Szereplők: LuHan, SeHun ( EXO)

Műfaj: Yaoi

Figyelmeztetés: +18

Hópelyhek száza hullt alá a szürke égboltból, ezáltal befehérítve a tájat szemeim előtt. Ablakom a párás, s jéghideg. Forró ujjaim hozzáérintettem az átlátszó üveghez, és csak néztem kifelé.

Egyedül az élet, nem volt jó.

Magányos voltam, nagyon magányos. Soha nem volt senki sem az életemben, és most sincs. Egyedül tengettem mindennapjaimat, egy szinte majdnem romos épületben. A szobához – amit elfoglaltam – egy fürdő tartozott. Nem volt se konyhám, nappalim, étkezőm… semmim. 

A napjaimat azzal töltöttem, hogy az ablakpárkányon ültem, és néztem a kinti világot. Néztem, ahogy leesnek az első hópelyhek, a tavasz első bimbói megjelennek, a nyarat, amikor minden olyan életteli, majd az őszt, mikor minden különböző színekben, árnyalatokban pompázik. Aztán minden kezdődött elölről…

Ha pedig nem az ablaknál voltam, a kis rozoga ágyamon feküdtem, és a repedezett plafont bámultam. Gondolkoztam. Nincs munkám, és már pénzem is alig, s a kevés étel híján bordáim már kilátszanak. Az egészségem sem az igazi. Bőröm fehér, sápadt színű, arcom beesett, és csúnyán köhögök. Közel állok a csontsoványsághoz, a betegségekhez, amik talán elvisznek e világról. Minden ruhadarabom, ami egykor kecsesen simult a testemhez, most lóg rajtam. Minden egyes darabba négyszer beleférnék. Az alsónadrágjaim is majdnem leesnek rólam.

Most is éppen a plafont nézem, de… ehhez most nincs kedvem. Lassan felültem ágyamban, majd felálltam, és a szekrényemül szolgáló kis komódhoz sétáltam, amiről már pattogott le a festék.  Elővettem egy fekete csőfarmert, ami egykor feszült rajtam, és kiemelte fenekemet, de most csak lomhán „lebeg” testemen. Előkerestem még egy bordó, enyhén V kivágású pólót.  Lábaimra nem húztam zoknit, se pedig cipőt.

Így, mezítláb nyitottam ki az ajtót, majd kezdtem el sétálni. Szinte mindenhol bomladozott a fal, de legalábbis megrepedt. Az ablakok vagy be voltak törve, vagy pedig meg voltak repedve. A tél kacér hidege ezeken keresztül becsörtetett az egész épületbe, ezzel fagyossá téve mindent. Meleg talpam csattanása töltötte be az egész helyet, ahogyan a hideg betonnal találkozik.

A szürke képződményen szilánkok hevertek szerte széjjel, felsértve a talpamat, ha belelépek, ezzel piros színt hagyva magam után. Ujjbegyeimmel a falat érintve haladtam előre, céltalanul. A csípős hideg néhol beszökött, megfújta hajkoronámat, s ezzel arcomat még hidegebbé tette.

Minden csendes volt.

Csak az én lépteimet lehetett hallani valamennyire, és a szél süvítését…

Már nemcsak ujjaim hegye érintette a falat, hanem nekidőlve haladtam előre.  Aztán a szokásos migrén tört rám, és elsötétült egy időre minden.

Újra egy sötét helyen találtam magamat, s előttem egy feketébe öltözött, tejfehér hajú fiú állt. Tekintetét rám emelte, én meg mozdulni sem tudtam. Lépkedni kezdett felém, s nem állt meg, amíg szorosan hozzám nem simult, miközben átölelte derekamat.

- Gyönyörű vagy – suttogta fülembe. Mindig. Ezt mondja mindig.

Ezután hevesen esett nekem, és valahogyan egy szobában termettünk, és szeretkeztünk…

De csak az elmémben. Nem tudom, ki az a fiú. Ahogyan azt sem tudom, hogy miért vágyakozok ennyire utána. Még ha csak a képzeletem szüleménye is a szeretkezésünk, és ő maga, miután magamhoz térek, érzem az érintését, csókjait. Egész testem bizsereg és forr.

Ezt nem értem… miért? Miért reagál így a testem, ha még sosem láttam, sehol?

Mikor kinyitottam a szememet, egy fal mellett térdeltem a porban és koszban. Legbelül éreztem, hogy ő nem ilyen. Olyan, mintha csak sexre vágyna, semmi töbre. Mint egy démon. Hisz csak játszik velem!

Játszik az érzéseimmel, amik meghalni készülnek.  Ő maga nem létezik, csak a tudatomban.  Csak beképzelem magamnak azt az embert… Egyszerűen lehetetlen, hogy ő létezzen. 

Mindezek után erőtlen voltam, és alig bírtam visszamenni a szobámba, ami menedékként szolgált számomra. Fejemet fogva, lehunyt szemekkel, nehézkesen felálltam s megtámaszkodtam a fal mellett.  Szemeimet kinyitva néztem bele egy másik szempárba.

Az én démonom állt velem szemben.  Meg kéne lepődnöm, nem?  Hogy itt van álmaim szereplője, az orrom előtt, és engem néz.  De...  Valamiért nem tudok meglepődni.

Igéző szemeivel végigmért, majd megnyalta száját. Hozzá akartam érni, megölelni, megcsókolni, de a józan eszem mindenre nemet mondott. Érezni akartam őt, mindennél jobban - viszont ő nem létezik, és csak a levegőt ölelném, csókolnám.

Ismételten behunytam a szemeimet, és mély levegőt vettem, majd megfordultam, és visszasétáltam a szobámban.

Éreztem.

Éreztem, ahogy egy szempillantás alatt mögöttem termett. Ahogyan szorosan hátamnak simult, így mellkasa nekem nyomódott. Próbáltam nem foglalkozni vele, de szívem annál is jobban ellenkezett vele. Olyan hevesen vert...

Már félúton járhattam, mikor kezeit derekamra helyezte. Nagy tenyere volt.  Az érintésére összerezzentem, mivel váratlanul ért. Egyre gyengébbnek éreztem magamat, és kábának. Azt sem tudtam, hogy mi történik, vagy mi fog történi; úgy hullottam a földre, mint egy báb, melynek a bábjátékos eleresztette a zsinórjait, és lecsukódtak szemeim.

Ezek szerint, ő igazi lenne?

Tényleg létezik, és nem csak beképzeltem magamnak?

Minden olyan kusza. Hisz nem is ismerem, de mégis megveszek érte. Csak álmaimban láttam, de akkor is szenvedélyesen csókolóztunk, és szeretkeztünk. Én ezt… a valóságban is akarom?

Olyan régóta vagyok egyedül… Nincs senki, akit barátnak, rokonak, szerelmemnek hívhatnák. Teljesen egyedül vagyok. Arról nem is beszélve, hogy gyengén, védtelenül élem mindennapjaimat; egy ütéstől eltörne valamim, vagy esetleg én magam törték ketté.

Mióta lehetek eszméletlen? Vajon az ágyamba fogok ébredni? Most is éreztem az érintését, ahogy végigsimított meztelen karomon, majd felfele haladva kulcscsontomon, nyakamon, végül arcomon. Ajkaimhoz érintette egyik ujját, s többször is végigsimított rajta. Szám résnyire elnyílt, hogy levegőhöz jussak. Szemeimet apróra nyitottam, hogy megnézzem őt.

Ekkor már háttal állt nekem. Válla megemelkedett, ahogy sóhajtott egy aprót, és lehajtotta fejét. Kezemet nyújtottam felé, hogy megérinthessem, de ekkor elindult a nagy feketeségbe, és addig menetelt, míg el nem tűnt szemeim elől. Annyi kérdés halmozódott most fel bennem, de még is csak egyet tudok kérdezni…

Hol vagyok?

Mert nem a „saját otthonomban”. Itt minden fekete, vagy bordó színű. Ugyanolyan volt minden, mint az álmaimban. A selyemtakaró komfortosan simult csupasz testemhez, amit nem fedett semmi.

Én teljesen meztelen vagyok.

Minden ugyanolyan.

Fehér, vékonyka testem kitűnt a bordó ágyneműből. Kezemmel a takaró széléért nyúltam, hogy feljebb húzzam magamon, de amikor elértem, egy kéz simult az enyémre. Ez a kéz nagy, és meleg. Szívem hatalmasat dobbant, és gyorsan kezdett verni.

Igazi.

Ujjai vándorútra indultak testemen. Mindenhol megérintett, ahol lehetséges. Simogatott, cirógatta a bőrömet, néhol puszit is adott. Már biztos voltam benne, hogy ez a valóság, és hogy ő létezik.

- A neved. Mi a neved? Soha nem mondtad – hangom halkan csengett, és erőtlenül.

- Szeretnéd tudni a nevemet? – kérdezte rekedtes, mély hangon.

- Igen.

- SeHun. A nevem SeHun – karjaival vállam mellett támaszkodott meg, és belenézett szemeimbe.

- SeHun – suttogtam kábultam, miközben elvesztem szempárjában, ami egy külön univerzumot tárt fel nekem.

- Ezt a nevet fogod nyögni ez elkövetkezendő órákban. Most megteszem veled azt, amit eddig csak a fejedben csináltam – a szavakat suttogta, és egyre lejjebb hajolt arcomhoz, míg végül ajkaink között csak pár milliméter maradt.

Ajkaimon éreztem forró leheletét. Szája éppen súrolta enyémet – egy ellopott érintés, melyet olyan gyöngéden, és hibátlanul loptak el, hogy soha nem indulok keresésére.

Én… vágynék rá? Miért? Hisz… eddig csak fejben láttam, de mégis… Minden porcikám kívánta, üvöltött érte.

- Miért kívánlak ennyire? – kérdeztem halkan, miközben már oldalamat cirógatta.

- Én is kívánlak – lehelte hasamra, majd csókot nyomott rá.

- Nem is láttalak soha életemben, mégis...

- Mégis őrülten kívánsz, és azt akarod, hogy hozzád érjek – fejezte be mondatomat.

- Igen...

- Én teszek róla, hogy ma mindent megkapj! – emelkedett el bőrömtől, és fölém hajolt.

Nem válaszoltam, csak bámultam tökéletes arcát. Én… tényleg ezt akarom? Hogy az övé legyek? S valamiért ezekre a kérdésekre már meg is volt a válaszom…

Kezeim maguktól mozogtak. Megfogtam pólója alját, és felfele kezdtem el húzni, míg elém nem tárult csupasz felsőteste. Hasán kockák díszelegtek, s mellkasán egy tetoválás, ami egy démont ábrázolt. Ujjbegyeimet véguhuztam a festésen, s ezzel megéreztem hideg bőrét.

- Ez vagyok én... Remélem így is elfogadsz – mondta halkan.

Mire azonban válaszolhattam volna neki, ajkait enyémekre tapasztotta. Egész testemen libabőrös lettem, s végigfutott rajtam valami ismeretlen. Mellkasom fel-le emelkedett, s szaporább lett a szívverésem.

Alsó ajkamat ajkai közé vette, majd egy kicsit megszívta azt. Eme tettére ajkaim elnyíltak egymástól, s ezt kihasználva csókolt meg rendesen, és dugta át nyelvét. Belesóhajtottam a sóhajtottam a csókba, mire felkereste nyelvemet, majd száját kezdte el mozgatni.

Soha életemben nem csókolóztam, így ügyetlenkedve próbáltam lemásolni azt, amit csinált és ennek a következménye az lett, hogy egy aprót kuncogott. Övé az első csókom, persze hogy ügyetlen vagyok!

Kezeim időközben hátára csúsztattam, és bejártam az egész területet. Végig simítottam, gerince vonalán mire belemorgott a csókba, és lábaim közé furakodott. Viszont engem csak a takaró fedett, s így csupasz péniszemet megcsapta a hideg levegő.

Jobb tenyeremmel ismételten gerincén simítottam végig, de most lefele, és kezem a fekete nadrágjába csúszott.

- Te kis huncut – vált el ajkaimtól, és nyakamat kezdte el csókolgatni.

Számból sóhajok szöktek ki, közben lehunytam szemeimet. Kezem viszont nem állt meg. Továbbra is nadrágjával küszködtem, míg végül fel nem fújtam arcomat.

- Mi az szívem, nem sikerül? – hallottam hangján, hogy mosolyog.

- Vedd már le! Nem fair, ha csak én vagyok meztelen! – dünnyögtem.

- Milyen türelmetlen vagy – mormolta fülembe, majd eltűnt mellőlem a súly.

Hallottam azt a jellegzetes ruhasusmogást, majd újra besüppedt mellettem a matrac. Egyenesen a lábaim közé mászott, s már merev tagjaink összeértek, mire hangosan felsóhajtottam.

Mikor lett nekem ilyen merev a férfiasságom?

Alhasamtól kezdve egészen államig nyalt fel, maga után hagyva egy hosszú nyálcsíkot.  Államra lágy csókot hintett, majd ajkamra tapadt és egy érzelmes csókba vont.

Mintha ezzel azt akarta volna közölni, hogy szeret engem… bár kitudja… lehet, tényleg szeret, de ez butaság...

Mindkét tenyerével térdhajlatom alá nyúlt és felhúzta a lábaimat, ezzel még közelebb jőve hozzám. Lábaimat dereka köré kulcsoltam, addig ő kezeivel oldalamat simogatta, vagy megfogta csípőmet.  Számtól elvált, és két ujját dugta vissza, amit alaposan körbenyaltam és benyálaztam. Amint elég nedvesnek érezte kihúzta számból, majd a nyílásomhoz vezette ujját és ingerelni kezdte.

- Lazulj el, és nyugodj meg. Vigyázok, rád amennyire csak tudok – térdemre csókot hint, majd egyből betolta két ujját.

Hangosan felszisszentem, vagyis inkább felsikoltottam. Egyből mozgatni kezdte és ollózni. Rettentően fájt, könnyeim is kibuggyantak, amit lecsókolt arcomról és számra tapadt.

Szerintem nem akar velem túl sokat vacakolni. Két ujjnál tovább már nem megy, és azonnal be fogja nekem rakni.

De aztán megéreztem magamban a harmadik ujját. Mi a…? Ő komolyan megtette ezt, vagy csak olvas a gondolataimban?!

Bár tényleg nem vacakolt annyit tágításommal. Kihúzta belőlem ujjait és egy perc sem telt el, már bennem volt a tagja amitől hangosan felkiáltottam és sikítottam. Oldalamat kezdte el simogatni, közben bőrömön apró csókokat hintett, minden egyes szegletére.  Néhol megszívta, harapta a húsomat fedő, érzékeny bőrömet, ezzel nyomot hagyva maga után.

Közben kezei derekamra markoltak és csípőjét mozgatni kezdte.  Egy hangos és egyben fájdalmas sóhaj, nyögés hagyta el számat.  Feszített, fájt, de mégis… ezek ellenére kívántam őt. Kezeimet megmozdítottam és nyaka köré fontam, eközben ő sokkal nagyobb terpeszbe nyitotta szét lábaimat és az egyiket alkarjára vette, majd úgy lökött tovább.

Hasamban gombóc keletkezet, de nem a rossz értelemben mikor félünk valamitől, vagy valakitől... Ez egy jól eső gombóc volt, és fogalmam sincs hogyan került a hasamba.  De minden egyes lökésével ez a gombóc bizseregni kezdett bennem, ahogyan a péniszem nedves hegye is. A fájdalom helyét kezdte át venni az élvezett és ettől sokkal gyakrabban nyögtem, ő meg gyorsítani kezdet tempóján. Egy pillanatra abba hagyta és feltérdelt, majd a térdeire húzott csípőmnél fogva, nem kihúzódva belőlem, majd fojtatta kényeztetésünket.  

Untam a kiszolgáltatott ember szerepét, ezért hullámozni kezdtem alatta, mire egy férfias morgás, nyögés hagyta el száját és mélyebbeket kezdet el lökni.  Aztán kezeimet lefejtette nyakáról és a fejem fölé nyomta őket, közben a fenekem az ágyra hullott és már nem térdelt. Térdhajlataim már combjánál voltak s ő már sokkal gyorsabban mozgott.

- Miéhr mindigh ő-ként gonohlsz ráhm – kérdezte nyögve, és hüvelyujjával kézfejemet kezdte el simogatni.

- Mih? – nyitottam ki pilláimat résnyire. Honnan tudja?

- Ahhh, ah nevehm, ahhh nyögdh ah nevehm – ejtette ki nehezen a szavakat és még gyorsabban kezdett el mozogni.

- Ah, S-seH-hun – nyögtem ki akadozva.

- Méhg – kezdte el nyakamat csókolni.

- S-Se, ahh – sikítottam fel, mikor eltalált bennem egy pontot.

Innentől kezdve csak sikítani tudtam. Mindig eltalálta bennem azt a bizonyos pontot, amitől a hasamban lévő gombóc még jobban bizseregni kezdett. Egy kisebb erőfeszítést tettem, hogy újra nyakát tudjam karolni, de valami megváltozott.

Mikor átöleltem, valami puha, mégis érdes anyagba ütközött kezem.  Jobb kezecskémmel végig simítottam rajta, mire ő - vagyis SeHun megremegett és felnyögőt.  Éreztem a csontot, majd a tollakat…

Mi?

Hirtelen nyitottam ki pilláimat, majd SeHunt kezdem el szuggerálni. Igaz, hogy pont felettem volt, és egymás szemébe néztünk, de akkor sem tudtam nem észrevenni, hogy háta mögött valami fekete tollas valami van. Meg akartam nézni, hogy mi az, ezért nyújtózkodni kezdtem érte.

- Lu – nyomta tövig magát bennem, amit egy nyögéssel díjaztam.

- Hun – kezdtem el lábammal kicsit kapálózni, és nyújtózkodni felfele a hátán, mire megéreztem a tollakat.

- Lu, én – látszólag elakadt és nem tudta, hogyan is folytassa – én, nem vagyok ember – nézett mélyen a szemembe.

- Tudod, nem tudok meglepődni, mert az, hogy a fejemben látlak, pedig nem is ismerlek, és nem is találkoztunk… Elég furcsa volt, hogy a fejemben vagy, és ráadásul szexeltünk is. Ez mind olyan… szürreális.  Mi vagy te? Mert az biztos, hogy nem angyal.

- Démon – sóhajtotta – Ezek szerint hiszel a természetfeletti erőkben. Akkor azt is elhiszed, hogy démon vagyok… – tárta ki hatalmas szárnyát, amit fekete tollak fedtek – Mindent tudok rólad LuHan, mindent. Mindig figyeltelek és az álmaidba is bemerészkedtem.

- Vettem észre – motyogtam.

- Én… ezért mondtam az álmaidban, hogy más vagyok, más leszek... De tényleg gyönyörű vagy.

- Nem vagyok az – néztem bele íriszeibe.

- Ha azt mondom, hogy gyönyörű vagy, akkor az is vagy.

- Ezt csak azért mondod, hogy ágyba vigyél… megint.

- Most is az ágyamban vagy, én meg benned – száján egy huncut mosoly jelent meg -  És többször is lesz ilyen alkalom, de úgy, hogy te is akarni fogod.

- Nem hiszem, hogy majd miattam fogsz a Földre lejárni.

- Ki mondta, hogy visszamész? – lökött egyet csípőjével, mire hangosan felnyögtem – Uh, baby, ezt majd megbeszéljük később, most te vagy a fontos – folytatta tovább gyönyörtől kába hangon.

Most sokkal mélyebbeket lökött, és gyorsabban mozgott.  Fogalmam sem volt, hogy most nappal van, vagy éjszaka. Fogalmam sem volt róla, hogy hány óra, milyen nap, hónap… Fogalmam sincs, hogy meddig szeretkeztünk, de azt kívántam... bárcsak öröké tartana. Olyan gyengéd volt, érzelmes.. Kezeivel óvatosan simogatott, fogott, markolt. Minden olyan tökéletes volt.

Izzadtan, fáradtan, lihegve feküdtem az ágyon, derekamon egy kéz, ami tűzforró, mint a testem jelen helyzetben.  Világosbarna tincseim most gyöngyöző homlokomhoz tapadtak, míg szemeim lehunyva. 
Az élvezetig hajszolt mind a kettőnket. Míg én körülbelül négyszer élveztem el, addig SeHun háromszor. Ez egy szexfüggő démon.

- Nem vagyok szexfüggő – mormolta fülembe – Hallom a gondolataidat.

- Ezt… csak úgy gondoltam magamban – sóhajtottam, majd nagy erőfeszítések árán az oldalamra fordultam, hogy egymással szembe legyünk.

- Csak úgy, mi? – vonta fel szemöldökét.

- Most mi lesz? – kérdeztem halkan.

- Nem értelek.

- Most hogyan tovább? Visszaviszel a Földre, vagy vissza a házamba, vagy nem is tudom, hova és több menetnek elkönyvelsz engem, majd egyedül hagysz, aztán mindenki éli az életét?

- Hé, hé, hé! Állj le, Bambi, nyugi! Nincs itt szó több menetről és, hogy ennek tudlak be téged.  Nyugodj le, oké? Nem akarom, hogy visszamenj, azt akarom, hogy velem maradj.

- Honnan tudjam, hogy nem hazudsz?! Hisz Démon vagy.

- Való igaz, hogy az vagyok. Mi inkább a hazugságunkról vagyunk híresek, de az nem hazugság, hogyha azt mondom neked, hogy szeretlek.

- M-mi? – kerekedett ki a szemem.

- LuHan, én a kezdetektől fogva figyellek téged. Mindent tudok rólad. Tudom, mik történtek veled, és hogyan, miért... Mindent tudok rólad… és ez idő alatt... beléd szerettem. Részben ezért voltam az álmaidban, mert ott érintkezhettünk. Igaz, most is azt tesszük, csak eddig nem mertem lépni.

- É-én – kezdtem el dadogni – nem tudom, hogy most mit mondjak, mert ha azt mondanám, nem szeretlek, vagy nem érzek irántad semmit, akkor hazudnék. Én… érzek irántad valamit, valamit, ami nagyon erős és számomra megmagyarázhatatlan... Vonzódok hozzád, minden értelemben.

- Remélem tisztában vagy azzal, hogy itt maradsz lent velem és nem engedlek el sosem – magasodott fölém, miközben én a hátamra gurultam.

- Nem is akarom, hogy elengedj – nyaltam végig alsó ajkamon, majd a hajába túrtam és lehúztam magamhoz egy csókra.

Nem érdekelt akkor már senki. Lehet, a szüleim eldobtak maguktól és egyedül kellett felnőnöm, lehet, hogy loptam az életben maradás érdekében, lehet, hogy megvertek egy csomószor... de ez mind arra buzdított, érdemes várni, valamire - vagy az én esetembe valakire -, aki mostantól mindig mellettünk lesz.

Szörnyek karmában

Cím: Szörnyek karmában

Szereplők: ChaeRin (CL - 2NE1) és Mino (Winner)

Feltűnik még: Minzy (2NE1) és JinWoo (Winner) [nem, még azóta sem nőttem ki a YGból :3 :D]

Műfaj: fantasy

Figyelmeztetés: szereplő halála

Sötét volt. Nem ragyogtak a csillagok. A Hold fekete fellegtakaróba burkolózott, sápadt fényét megvonva a világtól. Csend telepedett a vidékre. Megülte a fákat, rászállt a levelekre, leülepedett a talajon. Nem mozdult semmi. Ezúttal nem fújt a szellő se, nem rezegtette meg a vékony faágakat, nem kavarta fel az avart.

Egy templom sötét sziluettje rajzolódott ki az árnyékok között. Hatalmas tornya szinte az égig ért, s üvegablakai, mint egy-egy szem, vádlón meredtek az éjszakába. Hideg köveit benőtte a moha, s nagy, kétszárnyú ajtajára felfutott a borostyán.

Egy közeli faluban éjfélt ütött az óra.

A templom ajtaja nyikorogva kinyílt, majd hangos csattanással be is zárult. Az épület belsejében léptek csattantak fel, és hamarosan fáklyafény vetült a barátságtalan falakra. Egy sötét kesztyűs kéz meghúzott egy fogantyút, egy halk hang elsuttogott néhány rövid szót, mire a kőtömbök elmozdultak helyükről.

Rejtett folyosó nyílt a késői látogatók előtt, akik bátran folytatták útjukat a templom gondosan eldugott zugai felé. Lefelé haladtak, egyre mélyebbre és mélyebbre. Eltántoríthatatlanul meneteltek, mígnem egy vasajtó el nem zárta előlük a folyosó további részét.

-       Biztos vagy benne? – nézett a görnyedt hátú, hosszú, csuklyás köpenyt viselő alak társára.

-       Biztos – felelte az könnyed hangon, majd kihúzva magát, árgus szemekkel figyelte a másikat, ahogy egy nagy ólomkarikáról lógó kulccsal kinyitja az ajtót.

Egy egészen új, különös helyre érkeztek. A görnyedt hátú azonban megtorpant.

-       Hatástalanítom a védővarázslatokat – motyogta maga elé, és elmormolt néhány érthetetlen szót. – Most már mehetsz!

-       Te nem jössz?

-       Innentől egyedül kell folytatnod – rázta meg fejét, de társa az arcába lógó csuklya ellenére is ki tudta venni a szemeiben felcsillanó félelem szikráját.

-       Rendben – bólintott a magasabbik, és magabiztos léptekkel belevetette magát az előtte ásítozó sötétségbe.

Egy egészen más helyre érkezett. Az uralkodó feketeségben még saját kezeit se látta, majdnem orra is esett egy kiálló padlólapban. Az alak erre dühösen szitkozódni kezdett.

-       Lumpstick – ejtette ki érthetően, tisztán a furcsa szót. Parancsára kis fénygömb gyúlt fölötte, hogy gyenge, hideg fényével segítse útját.

Az alak ledobta magáról kapucniját. Hosszú haja szabadon omlott fedetlen vállaira, fekete keretbe foglalva szép ívű arcát. Barna szeme ragadozóként járt körbe, semmi sem kerülte el figyelmét.

A falak helyén vasrácsok voltak, mögöttük furcsábbnál furcsább lényekkel. Farkasok, groteszk emberek, törpék – mindenféle különös szerzet. Mindenhonnan kiáltások, nyögések, félelmetes üvöltések érkeztek. A lány azonban meg sem rezdült.

Céltudatosan indult el. Körötte gyűlölködő sziszegések, kétségbeesett rimánkodások harsantak, majd haltak el. Gonoszan mosolyogva, elégedetten sétált előre, míg körülötte kezek nyúltak át a rácsokon, arcok nyomódtak a hideg fémhez. Celláról cellára haladva, gondosan szemügyre vett minden rabot, de egyszer csak megtorpant.

Elérte célját.

Az aprócska lyukban nem volt más, csak egy hatalmas szék. Az ülőalkalmatosságon láncokat vetettek át, melyek egy békésen szunyókáló fiút lakatoltak oda. Markáns arcán kisimultak a ráncok. Felsője cafatokban lógott, nadrágjával egyetemben. Meztelen talpa a hideg kövezetre ért, de ez nem zavarta.

A lány pár pillanatig elbűvölve nézte. Megmarkolta a vasrudakat, és úgy bámulta tovább az alvót. De hirtelen hátrahőkölt, mert a fiú szemei felpattantak, és olyan gyilkos őrülettel meredtek rá, amivel azelőtt még soha nem találkozott.

Végül megrázta fejét, és a zárhoz lépett. Felemelte kezét, így láthatóvá váltak tetoválásai, melyek elkezdtek mozogni. A különös motívumok felfutottak könyökéig, és hosszú ideig vissza sem húzódtak onnan. Gyűrűs ujját a zárszerkezetre szegezte, ami engedelmeskedve a néma parancsnak, kattant egyet.

A köpenyeges óvatosan lépett be az ajtón, majd visszazárta azt maga után. Lassan a székhez sétált, és leszedte a láncokat. A fiú átható szemeivel követte minden mozdulatát.

-       Üdv nálunk, pokol küldötte, Mino – köszöntötte foglyát a lány sunyin vigyorogva.

-       Miért vagyok itt, varázsló? – kérdezett vissza, miközben megropogtatta a csontjait.

-       Azért, amiért ők is! – mutatott a többi rab felé.

-       Begyűjtöd a mágikus lényeket? – a lány csak szórakozottan bólintott. - És mit csinálsz velük? És velem mit akarsz?

-       Néhányukon kísérletezek… Másokkal nagyobb szabású terveim vannak. Bevallom, némelyik nem kisebb, mint a világuralom. Neked szántam a legfontosabb feladatot – simított végig Mino arcélén gyengéden.

-       Ki vagy te, mágus? – kérdezte a fiú kiszáradt torokkal, és kissé remegő hangon.

-       Ohh, hát nem egyértelmű? Én vagyok a rosszlány – felelte angyalian mosolyogva.

-       Ki vagy te?! – tette fel a kérdést Mino ismét, ezúttal határozottabban, és hangosabban.

-       Te ki vagy? – kérdezett vissza pimaszul.

-       Mino vagyok, a jég és tűz szülötte. – a fiú érezte, hogy visszatért belé valami régi méltóságából és felsőbbrendűségéből, melynek ragyogása elveszett az idelenn töltött napok alatt, s melynek csillogását elhomályosította ez a furcsa nőstény.

-       Lee ChaeRin vagyok, emberek szülötte, és alkut ajánlok neked! – jelentette ki a lány.

-       Mi lenne hát az ajánlatod, emberek lánya, ChaeRin?

-       Megküzdünk. Te és én. Most. Minden segítség nélkül. Minden bizonnyal észrevetted már, hogy jómagam is mágiahasználó vagyok, így hát tekints rám egyenrangú félként! Az alkum a következő: ha te nyersz, szabadon távozhatsz, és nem hallasz felőlem többször. Viszont ha én nyerek, mellettem leszel életünk végéig, és csak akkor hagysz magamra, mikor arra utasítalak. És megvédesz a rám leselkedő veszélyektől.

A társalgókra néhány percnyi csönd telepedett. A két fél egymást szemlélte, próbálva érzelmeket leolvasni a másik kifejezéstelen arcáról.

-       Elfogadom az alkudat, emberek mágusa, ChaeRin.

Az idillikus képet egy hatalmas morajlás tépte szét. Hamarosan az eső is esni kezdett. Az elsőt az ég újabb és újabb morranásai követték – vihar kerekedett.

Egy villám cikázott át az égbolton, vöröses fénybe burkolva mindent. Majd ismét, és ismét - elektromos kisülések ezrei szakították át a sötétség sűrű fátylát.

Egy hatalmas, az eddigieknél nagyobb villám vágtatott dühösen a föld felé, és a templomtól néhány méternyire álló fába csapódott.

Mino magatehetetlenül térdepelt ChaeRin előtt. Minden olyan gyorsan történt, mint ahogy a vihar kitört. A lány könnyűszerrel kijátszotta a fiú heves támadását és egy jól irányzott rúgással kigáncsolta ellenfelét. Ő elterült a földön, s a mágus mellkasára lépett.

Leguggolt hozzá. Kezéből lángnyelvek csaptak elő, és vészesen megközelítették az áldozat arcát.

-       Nyertem – jelentette ki ChaeRin fellengzősen, miközben felállt a fekvőről. – Most pedig, tartsd magad a szavadhoz, alvilág démona.

-       Ahogy óhajtod, úrnőm – hajtott fejet alázatosan Mino.

Az éjszaka lényei közül a legerősebb, a legnagyobb, a legtiszteletreméltóbb… legyőzetett.

***

     

Beesteledett. Az eső épp, hogy csöpörgött, mikor egy lány lépett ki a klub ajtaján. Egyenes járása arra engedett következtetni, hogy nem ivott egy csöpp alkoholt sem. Még hallotta a háta mögött a szórakozóhelyről kiáramló hangokat, még érezte a cigi és az alkohol szagát.

Undorodva indult el az üres utcákon lakhelye felé. Ahogy lépkedett, hatalmába kerítette valami furcsa, megfoghatatlan érzés. Körülötte a lámpák hirtelen lekapcsolódtak. A lány ijedten torpant meg, és fülelni kezdett. De nem hallatszott semmi.

Így hát nagy levegőt vett, és továbbindult. Mivel még mindig koromsötét volt, kicsit sietősebbre vette. Rémülten forgatta fejét ide-oda, de nem látott semmit. Ismét levegőt vett, hogy megnyugtassa magát. Immár kissé higgadtabban, magabiztosan emelte lábát – de tovább nem jutott cselekvésében, mert nekiment valaminek.

-       Vacsora – sziszegte egy alattomos, halk hang.

A lány hatalmasat sikítva hátraesett. Lábán felhorzsolódott a bőr, s vére nagy cseppekben kezdett a föld felé folyni.

-       Vacsora! – hangzott fel újra elragadtatottan, egészen közelről.

Hangtalan sikoly szakadt ki az áldozat torkából. Két nagy, szőrös kéz fonta át nyakát, majd egy aprócska mozdulattal el is törte. A halk reccsenést különböző bizarr, fura hang követték – mint amikor valaki iszik.

A támadó elégedetten állt fel, s csapta össze kezeit. Letörölte álláról a meleg vért, és tovább indult. De alig jutott pár méternyire, valaki hatalmas csapást mért a fejére. A szörny eszméletlenül omlott az éjszakai utca mocskos, hideg járdájára.

A lámpák ismét kigyulladtak, de sárgás fényük nem világított meg mást, csak néhány csepp vért az aszfalton.

ChaeRin egy egyszerű kézmozdulattal eltüntette a fogoly által emelt barikádokat, és közelebb ment hozzá. Rongyos szoknyája súrolta mezítelen bokáját, ahogy egyre közelebb és közelebb lépkedett. Egy apró, mezei szobában álltak, egymással szemben. Az egyik fal helyén egy hatalmas ablak volt, amit szakadt függöny takart. Egy kopott szekrény állt az egyik sarokban, teletömve ruhákkal. A tegnapi napon elfogott szörny helyén már csak egy átlagos fiú maradt, aki kétségbeesetten próbálta felvenni a harcot fogva tartója hatalmas erejével.

Egy utolsó elkeseredett kísérletet tett, és átváltozott eredeti alakjába. Egyik keze megnyúlt, kézfejei állati mancsokká alakultak. Szája helyén csak egy tátongó lyuk maradt, amiből kilógott vörös, lüktető nyelve.

De hiába vetette be teljes erejét, a mágus erejével szemben semmit sem ért. ChaeRin kinyújtotta kezét, amin a tetoválások elkezdtek fölkúszni. A következő pillanatban, a rém összerogyott. Testét hirtelen, égető fájdalom kapta el. Úgy érezte, bőre alatt hólyagok nőnek, és egyből ki is durrannak, forrósággal árasztva őt el. Fejét ismeretlen sikolyok töltötték el, így fülére tapasztotta kezét, de az nem ért semmit. A jajkiáltások egyre csak hangosodtak, ahogy a fájdalom is egyre nőtt benne.

Ekkor döbbent rá, hogy a szörnyű sikoltások belőle jönnek.

A boszorkány ajkain kegyetlen, mégis gyönyörű mosoly játszott, ahogy a földön vergődőt szemlélte.

-       Lépj a szolgálatomba, és abbamarad a szenvedésed! – mondta neki tárgyilagosan a lány.

Hogy bebizonyítsa, áldozata hitelt adhat a szavainak, lassan leengedte kezét. A szörny belsejét mardosó égető fájdalom ezzel párhuzamosan hagyott alább, majd teljesen el is tűnt. A megkínzott rémség felvette emberi formáját, és lassan letérdelt ChaeRin elé.

-       Parancsolj velem! – és óvatosan megcsókolta a felé nyújtott vékony, kecses kezet.

-       Ne aggódj, értékes tagja leszel a seregemnek! – simította meg arcát a boszorkány.

Ezután elhagyta a szobát. Gondosan bezárta maga után az ajtót, és a folyosónak támaszkodó fiúhoz fordult.

-       Mondtam, hogy megszelídítem – jelentette ki győzelemittasan ChaeRin.

-       És én el is hittem neked, mágusnő – dörmögte Mino, miközben elrugaszkodott a faltól, és védence nyomába eredt. Ahogy végigmérte a lányt, hirtelen szürreálisnak hatott, hogy ő képes lehet olyan szörnyűségekre, mint amit az előbb is tett.

-       Hamarosan… - motyogta a boszorkány, mialatt nyújtózkodott egy nagyot.

-       Hamarosan… - ismételte meg Mino az elhangzott mondatot.

***

Az intézmény szürke, barátságtalan épülete ezen a verőfényes délutánon is ugyanolyan unalmasan, és komoran állt, mint máskor. Beszélgető, nevetgélő diákok járkáltak ki-be az ajtókon, a gondterheltség legapróbb jele nélkül.

De nem volt mindenki ilyen vidám. Az igazgató irodája körül sötét, borús aura lengett.   

A hatalmas teremben kellemes félhomály uralkodott. Az ablakokat nehéz, fekete függönyök a takarták. A matériák nem engedtek át egy aprócska fénynyalábot sem. A minimális világosságot néhány, egy nagy asztalon pislákoló gyertya adta. Az asztal mögötti, faragott széken egy idősödő férfi ült.

Előtte egy lány és egy fiú térdelt. Fejüket lehajtották, úgy hallgatták parancsnokuk halk, kemény hangját.

-       Azért hívtalak ide benneteket, mert fontos feladatom van számotokra – széke hangos nyikorgással csúszott hátra a padlón, miközben felállt helyéről. Kezeit összekulcsolta háta mögött, és járkálni kezdett. – Mint tudjátok, a mi világunkat csak egy hajszálvékony hártya választja el az emberek világától. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy megóvjuk ennek a bizonyos hártyának az épségét, és megmentsük az embereket az éjszaka szörnyeitől. Ezek vagyunk mi, szörnyvadászok.

-       Ezzel mi is tisztában voltunk – szólalt meg a lány még mindig lehajtott fejjel.

-       El is várom, hogy tudjátok! – nevetett fel halkan. – De komolyra fordítva a szót; valódi problémával kell szembenéznünk. Tudom, elfoglaltak vagytok a szörnyek elfogásával, de most meg kell szakítanotok ezt a tevékenységeteket. Rendünk ezúttal akkora fenyegetéssel néz szembe, mekkorával legutóbb talán a második boszorkány idejében nézett. A mostani ellenfelünk azonban talán még nála is erősebb lesz.

-       Kiről van szó?

-       Nos, attól tartok, a harmadik boszorkány felébredt. Azonban most még gyenge. Most kell lecsapni rá.

-       Mit kell tennünk? – kérdezte a fiú.

-       Minzy, JinWoo. A ti feladatotok lesz megállítani őt, mielőtt káoszba taszítaná a földet. Drága barátaim, rajtatok múlik a világ sorsa.  

***

ChaeRin békésen aludt az ágyában. A bútor szélén ülve, Mino figyelte őt. A fiú elgondolkozva nézte a békésen szuszogó lányt. Hirtelen minden olyan távolinak tűnt számára – a kínzások, a kegyetlenség, a nagyszabású tervek. Csak egy gyönyörű, átlagos embert látott maga előtt aludni.

Gyengéden kisimította a boszorkány szemébe lógó fekete tincseit. Keze egy pillanatra elidőzött a selymes bőrön, szép ívelésű ajkakon. Mino nagyot sóhajtott, és lassan elhúzta kezét, mivel ChaeRin ébredezni kezdett.

Barna szeme kíváncsian meredt látogatójára.

-       Történt valami, hogy itt vagy? – kérdezte a lány nagyot ásítva, mire a fiú csak egy apró fejrázással felelt. – Akkor?

-       A mai napon is megyünk vadászni?

-       Nem. Ma pihenünk – jelentette ki a lány, és kikászálódott az ágyból.

Nyújtózkodott egy nagyot. A mozdulattól ruhája kicsit felcsúszott. Fedetlen combjai ellenállhatatlan vágyat ébresztettek a fiúban. ChaeRin kissé éberebben fordult Mino felé, de nem számított a démon következő lépésére. Ő ugyanis, csak erre a pillanatra várva, a lány felé lépett egy nagyot és ajkait a másikéra tapasztotta.

A boszorkány szemei először tágra nyíltak a meglepettségtől, de végül lehunyta őket, és viszonozta a csókot, átkarolva a fiú nyakát. Zihálva váltak el egymástól. De a rövid szünet nem tartott sokáig. Mino átfogta kecses derekát és a durván a falhoz vágta. A lány felszisszent, de átadta magát a kellemes érzésnek, amit a másik vállain barangoló ajka nyújtott neki.

A fiú kioldozta az aprócska hálóing fűzőit, de ChaeRin a ruha után kapott, mielőtt a lenge anyag lehullt volna a földre.

-       Ne! – hangja erőtlenül csengett, mégis, Mino abban a pillanatban ledermedt, amint meghallotta ezt a rövidke szócskát. – Mino, most kérlek, menj el! Ha szükségem lesz a szolgálataidra, hívni foglak! – a boszorkány felvette szokásos, rideg álarcát.

A démon csak bólintott egyet, majd csöndben elhagyta a szobát.

ChaeRin szeméből kigördült néhány könnycsepp, miközben felkapta magára kabátját, hogy kiszellőztethesse fejét.

A szörny távolról szemlélte áldozatát. A fiatal lány egyedül ült egy padon, gondolataiba temetkezve. A különös lény mégsem merte megtámadni – valami nyugtalanította prédájával kapcsolatban.

ChaeRin türelmetlenül dobolt ujjaival a pad deszkáin. Már rég kiszúrta a bestiát, és fölöttébb idegesítette, hogy az még nem támadta meg. Bár azt mondta Minonak, ezen a napon pihenni fog, úgy érezte, hogyha nem tesz semmit, gondolatai bekebelezik és elemésztik. Így hát szörnyvadászatra indult.

Frusztráltan állt fel. Úgy döntött, itt az ideje kezelésbe vennie ezt az ügyet. Így hát találomra elindult egy irányba, és befordult az első szűk, sötét sikátorba. Anélkül, hogy körbenézett volna, tudta, a szörny követte őt. Érezte a jelenlétét. Elérte a sikátor végét: zsákutcába került. Mögötte már fel is hangzottak a súlyos léptek. Nyugodtan fordult hátra, hogy szembetalálja magát egy vicsorgó, farkasfejű nővel.

ChaeRin ajkain kegyetlen mosoly játszott, ahogy előrenyújtotta kezét. A csuklóját körbefutó fekete kacskaringó éledezni kezdett, de mielőtt bármi történhetett volna, a szörny hatalmas puffanással a földre zuhant.

A test mögött két alak tűnt fel – egy lány, meg egy fiú.

-       Ó, szörnyvadászok! – suttogta ChaeRin elragadtatva. – Csodálatos!

-       Add meg magad, boszorkány! – csattant fel a fiú. Hatalmas szemei dühében apró réssé szűkültek.

-       Miért tenném? – kuncogott a lány.

-       Utolsó figyelmeztetés. Add meg magadat, vagy támadunk!

A boszorkány erre csak felnevetett, és a két ellenfelére mutatott. A fiú villámsebességgel nyúlt fegyveréhez, és a mágusra fogta.

A tetoválások szinte követhetetlen sebességgel kezdték el beborítani alkarját, ChaeRin már érezte ujjbegyeiben a varázslatot. A fiú ujja a ravasz felé közeledett.

Egy nagy durranás hallatszott. Pisztoly dördült. Forró, vörös vér hullt a járdára. Fájdalmas kiáltás szállt az ég felé.

Ahogy a füst eloszlott, a fiú számára láthatóvá vált a boszorkány, amint kezeit oldalára tapasztva mormolt valamit. Ahogy oldalra pillantott, társát vette észre, amint a földön fetreng, és ugyanazt éli át, mint a néhány napja befogott és a varázslónő által megszelídített szörny.

-       Sötétség ura, pokol szolgája! Segíts nekem! – ChaeRin lepillantott kezeire, és nyugodtan konstatálta; testére tapasztott tenyere alól vére szivárog. Tekintetét az égre emelte és imádkozott, hogy szólítottja meghallja gyenge fohászát.

Mino magába roskadva ült ágya szélén. Még mindig nem fért a fejébe. Egyszerűen elküldte őt! Az egyik pillanatban még háborgott, a következőben már elszégyellte magát. Hiszen nem ChaeRin tehetett róla. Ő, Mino volt az, aki letámadta a lányt. Nagyot sóhajtva kezébe temette arcát. A következő pillanatban azonban felkapta fejét.

Valami szólította belülről. Mintha az úrnője hangját hallotta volna fejében, ahogy segítségért kiált. Azon nyomban felpattant az ágyról, és koncentrálni kezdett. Ha a boszorkány tényleg bajban van, csak így mentheti meg.

Érezte a hasogató fájdalmat hátában, ahogy minden izma megfeszült. Még egy kicsit erősebben koncentrált, és abban a minutumban kitört belőle. Mino elégedetten pillantott hátra, ahol két nagy, fekete szárny ékeskedett.

Megcsattogtatta szárnyait, és nem törődve a szoba plafonjával, kiröpült a szabadba. Ösztöneire hagyatkozva, keresni kezdte ChaeRint.

ChaeRin félreugrott egy golyó elől, ami az ismeretlen lány - aki nehezen, de talpra állt az őt ért támadás után - fegyveréből érkezett. A boszorkány tudta; ha Mino nem érkezik meg hamarosan, elveszett. Kettejük ellen nincsen esélye.

-       JinWoo, fedezlek! Addig készítsd elő az ágyút! – sürgette társát a vadász.

-       Értettem, Minzy! – felelte a fiú, majd beszüntetve a tüzelést, táskájához lépett, hogy elkezdhesse összerakni a végső fegyverüket.

A mágus eközben igyekezett elkerülni Minzy támadásait, így nem tudott figyelni a háttérben ügyködő JinWoora.

-       Kész! Állj el onnan! – utasította partnerét a másik. A lány engedelmeskedett a parancsnak, így a szörnyvadász könnyűszerrel célkeresztbe vette ellenfelüket.

ChaeRin leengedte kezeit. Legapróbb porcikájában is érezte, vége van. Felkészült az utolsó csapásra, de ekkor valami elhomályosította a napot. Mindhárman egyszerre néztek fel. Minzy és JinWoo elkerekedett szemekkel bámulták az eget, míg ChaeRinben újraéledt a remény halványan lobogó tüze.

Fönt, a napot eltakarva Mino kémlelte a lenti tájat. Nagy szárnyaival néha-néha csapott egyet, hogy megtartsa magasságát. Tekintete végigsiklott a város látképén, és megállapodott három személyen. Nem tévedett. A varázslónő valóban bajban volt.

JinWoo szakította el először tekintetét a látványtól. Visszatért az ágyúhoz, és megpróbálta újra bemérni a boszorkányt. Mino azonban észrevette őt, és zuhanórepülésben indult meg úrnője felé. A vadász ezt látva, felgyorsította mozdulatait, és elsütötte az ágyút.

A lövedék azonban a boszorkány helyett elszánt védelmezőjét találta el. ChaeRin elképedve figyelte, ahogy démon testét darabokra szaggatja a támadás. Látása elhomályosult. Az ujjaiban érzett bizsergés alábbhagyott – ahogy Minoban kihunyt az élet tüze, úgy kezdte elhagyni ereje is.

Az angyal utolsó erejével a mágusra pillantott. Elöntötte valami furcsa érzés. Boldog volt, amiért feláldozta magát érte. Megnyugodva hunyta le szemeit. És az ősi, sötét legendák legijesztőbb alakja egy robbanás kíséretében elenyészett.

Minzy köhögve erőltette szemeit, hogy átlásson a porfelhőn, amit a robbanás kavart. Nem kellett sokáig próbálkoznia – a levegő hamarosan magától tisztult ki.

A két vadász megkönnyebbülten pillantott egymásra. Sikerült nekik. A harmadik boszorkány ott feküdt a sikátor végében ájultan, míg védelmezőjéből nem maradt más, csak egy pelyhes, légies, fekete tollpihe, mely könnyen vitorlázva, lassan szállt a talaj felé, majd gyengéden földet ért.

Ezúttal valóban vége volt.

***

     Minzy a dohos folyosón állva szemlélte a cellában ülő lányt. Boldog volt, amiért elkapták ellenségüket, mégis rossz érzés kerítette hatalmába. Bár az igazgató hősnek tekintette őket, és az intézmény diákjai ujjongva köszöntötték kettejüket, amikor visszatértek, mégis… Még az se tudta megnyugtatni, hogy az igazgató megfosztotta erejétől a boszorkányt. Még élesen emlékezett a fájdalomra, amit a csata során el kellett viselnie.

Valaki kezére tette vállát. Kíváncsian fordult hátra. Tekintete JinWooéval találkozott, aki szélesen rámosolygott. Őt nem viselte meg ennyire ez az egész.

-       Most szóltak, hogy egy falka farkasember megtámadott néhány civilt. Gyere, menjünk! – intett fejével a fiú. Ahogy látta társa komor pillantását, az ő arca is elkomolyodott. – Ne aggódj miatta! Minden rendben lesz vele! Úgy sem képes másra, csak annak a démonnak a nevének az ismételgetésére! Teljesen megőrült!

-       Igazad lehet… - sóhajtott nagyot Minzy, majd elindult partnere után.

ChaeRin szeme élesen villant, ahogy kinézett csapzott haja alól. Bár az utóbbi napokban valóban nem tett mást, csak védelmezőjének a nevét ismételgette és, belekarcolta azt a falakba egy kővel… nem őrült meg.

Közel állt hozzá – Mino elvesztése és a vereség, tervének romba dőlése, megtette a hatását. A cella, amibe zárták pici volt, mocskos és büdös. Ez pedig szúként rágta tovább kikezdett idegeit, egyre közelebb sodorva őt az elmebaj mély szakadékához.

-       Nem. Nem lehet így vége – suttogta elgyötörve. – Nem így lesz vége! – jelentette ki hangosan, majd fülsértően felkacagott.

Óvatosan lepillantott megláncolt kezeire. És a néma parancsnak engedelmeskedve, csuklóján a tetoválások lassan megmozdultak… 

Na sziasztok! :) Még régebben jelentkeztem egy versenyre (arra készült a Gyöngyhalász című novellám is~), és múlthét pénteken volt a határideje a második fordulónak :) Sokat gondolkoztam rajta, hogy publikáljam-e ezt a történetet, vagy ne... De végül a publikálás mellett döntöttem :D 

A feladat az volt, hogy írj egy fantasy történetet, amiben megjelenik egy fantasztikus lény :) Nos, én egy nappal a határidő előtt jöttem rá, hogy amit eddig írtam, nagyon nem fantasy, úgyhogy kezdhettem elölről az egészet - tíz évet öregedtem, de készen lett ^.^

 És ne aggódjatok, a kéréseket is folyamatosan hozni fogjuk, valamint a futó történeteinket sem hanyagoljuk el ;)

Véleményeket várok, fontosak lennének! :)