Egy bár

  Sziasztok ez egy... hát érdekes kis történet lesz XD Igazság szerint ezt csak úgy megírtam, nem terveztem vele semmit XD De gondoltam megosztom veletek ;) Remélem tetszik ;)
  Jogin, JoonMyun és Jongdae (KaiSuChen)
  18+
 
  Egy nap Kim Jongin megint ugyanabba a bárba tévedt, mint tegnap este. Jobban mondva, minden este idejárt, majd napközben dolgozott, végül megint bejött. Sosem fogjuk megtudni mit is dolgozott pontosan, mivel mindenkinek mást mondott. Akárkivel hozta össze a sors, mindig mást talált ki, de a mi Joginunk nem egy egyszerű ember volt. Igenis volt pénze és ez meg is látszott az öltözködésén és a viselkedésén is. Minden egyes nap máshova vitte "ügyfeleit", sosem haza. Soha senki nem járt még nála és talán ebben rejlett a vonzereje, hogy nem tudtunk róla semmit. Amikor valakiről nem tudunk semmit, akkor csak még jobban meg akarjuk ismerni, még ha nem is tudatosan, de megakarjuk ismerni, még ha nem is kedveljük. De térjünk vissza a bárhoz. Jogin a szokásos helyére ült le, a bár bejárati ajtajával szemközti falhoz, ahol egy fadeszka volt a szék, ami végig futott a fal mentén. Így Jongin mindig megláthatta kiszemeltjeit.
  Ebbe a bárba nem csak Jongin volt törzsvendég, hanem a sikeres író Kim JoonMyun is. Leginkább romantikus regényeket írt, pedig a szerelem a lehető legnagyobb ívben elkerülte. Voltak kapcsolatai, de mindig az lett a vége, hogy szakított az illetővel, mivel nem érezte azt, amit a könyveiben megírt. Leginkább azért járt ide, hogy felszedjen egy embert egy éjszakára, jól érezze magát, majd kezdje előröl. Ezekből az élményekből szerezte az ihletet és a könyvei alapját. Aki nem ismerte, azt hitte, boldog családban élt és azért tudott ilyen regényeket írni, de ha jobban megismertük, épp az ellenkezőjét láttuk. Nem éltek a szülei, a testvérei elfordultak tőle és nagyon kevés igaz barátja volt. Minden egyes este ugyanannál az asztalnál ült és várta, hátha valaki leül elé és aztán hazavihette és egy szenvedélyes éjszakát tölthet vele. JoonMyun annál a falnál ült, ahol Jongin is, csak két asztallal odébb. Már mind a ketten méregették a másikat, de úgy voltak vele, ha akar valamit a másik úgyis odamegy hozzá, ez már így ment egy hónapja. Akkor látták először egymást.
  Azonban ezen az estén nem csak ők voltak a bárban, igaz a bár minden este tele volt a törzsvendégekkel és néha egy-egy arra kelő is betéved, de most valaki más jött. Egy teljesen idegen fiú. Igaz ez a fiú idősebb volt, mint Jongin, de nem látszott rajta. Túlságosan gyerek arca volt, hogy 22 évesnek nézze az ember, ezért meg is állították a bejáratnál, mert azt hitték még nem múlt el 18. Ezen mindig megsértődött, de ettől lehetett beleszeretni is. Azzal az ártatlan kis baba pofijával minden embert elvarázsolt, talán ezért is figyelt fel rá, egyből Jongin és JoonMyun is. A fiú csak leült a bárhoz ment, kért egy italt és leült az egyik asztalhoz, ami pont szembe volt Jongin és JoonMyun asztalával. Csak ültek és nézték a fiút. Semmit nem tudtak róla, pedig mindenkit ismertek a bárban, de ez a fiú teljesen ismeretlen volt számukra. Mind a ketten meg akarták ismerni. Kértek a fiúnak italt és odaküldették neki. A fiúnak feltűnt, hogy a vele szemben ülök eléggé megnézik és végigmérik, de nem foglalkozott velük, mert tudta úgyis megszerzi őket.
  A két férfi mindent el akart követni, hogy a fiú odajöjjön hozzá és őt válassza. Vele töltse el az estét és ne egyedül. Az italok mellé bókoló üzeneteket küldtek és próbáltak a fiú kedvére tenni. Képesek voltak órákat is várni arra, hogy a fiú odajöjjön hozzájuk. Egyikük sem értette mi lehet ez az erős kötődés, ehhez a jött-ment fiúhoz, de meg akarták szerezni. Bármi áron.
  Ez a folyamat este tíztől fél tizenkettőig tartott mikor is a fiú már megelégelte a tétlenségüket. Felállt az asztaltól, már eléggé meg volt csiccsentve, hogy ne tudja mit is tesz. Odament JoonMyunhoz, rámosolygott kedvesen, majd az ölébe ült és megcsókolta a férfit. Átkarolta a férfi nyakát és folyamatosan dörzsölte hozzá csípőjét, hogy a férfi tudtára adja mit is akart. JoonMyun nem tétlenkedett, egyből viszonozta a fiú közeledését és kezét egyből a fenekére helyezte és húzta közel magához. Ezt mint Jongin is látta és nem nagyon tetszett neki. A fiú tudta hogyan ingerelte a férfit, így elvált JoonMyuntól és Jonginhoz ment, az ő ölébe is belemászott, majd megcsókolta. Ugyanazt tette vele is, mint JoonMyunnal. Ez nem tartott olyan sokáig, mivel a fiú mosolyogva vált el Jongintól, majd kimászott az öléből és a két férfi elé állt.
  - Mindkettőtöket választom - mosolygott rájuk. - Mind a kettőtökkel akarok lenni ma este.
  Ennek hallatára a két férfi egymásra nézett. Nem értették pontosan a fiú gondolat menetét, de kisebb gondolkodás után beleegyeztek.
  - Hozzám megyünk - jelentette ki Jongin.
  - Miért pont hozzád? - nézett rá kérdően JoonMyun.
  - Mert nálam kényelmesebben elférünk - mondta, majd a fiúhoz lépett. - Hogy hívnak? - simogatta meg arcát, mire a fiú elmosolyodott és JoonMyun is odalépett hozzájuk.
  - Jongdae. Kim Jongdae - felelete mosolyogva.
  - Én Kim Jongin vagyok.
  - Én pedig Kim JoonMyun.
  - Nagyon örvendek. Akkor mehetünk? - mosolygott tovább Jongdae.
  - Persze -felelte a két férfi egyszerre és már indultak ki a bárból. Egymás mellett haladtak mind a hárman, hátrahagyva a zajos és sötét bárt. Kilépve onnan egyből beszálltak a taxiba, amit közben Jongin hívatott. Jongdae ült középen és a két oldalán a két férfi. Hihetetlenül boldog volt, hogy itt lehetett, így bal kezét Jongin, a jobbat pedig JoonMyun térdére helyezte és így mentek egészen Jongin házáig.
  A ház hatalmas volt, szinte üvöltötte, hogy ő a legcsodálatosabb. Az egyik része, csak üvegfal volt végig, így teljesen be lehetett látni az utcáról, de csodálatos látványt nyújtott a nyüzsgő városra. Minden egyes négyzetmiliméterét, pontosan megtervezték, hogy tökéletes legyen. A házba lépve a házigazdát kivéve, mindenki ámulattal csodálta a ház belsejét. Minden bútor a legújabb kollekcióból származott, a berendezés a legmodernebb. Jongdaenak nagyon tetszett ez az egész és, hogy végre sikerült a terve, egyenlőre. Jongin lesegítette a fiúról a kabátját, aki egy szájra puszival megköszönte. JoonMyun bevezette a fiút a nappaliba és leültette a kanapéra, mire a fiú rá mosolygott és megcirógatta arcát. A házigazda italokat hozott, hogy megmaradjon a kellő hangulat. Koccintottak, majd elfogyasztották az italt. Elkezdtek beszélgetni, de azt nem tudni miről. Telnek a percek és lassacskán "megbeszélték", hogy hogyan is tovább. Mivel Jonginnál voltak, így övé az elsőbbség. Először a házigazdával fog lefeküdni a fiú, és csak utána az íróval. Ebben meg is egyeztek, de a továbbiakat nem vitatták meg. Nem tudják, hogy ez nem csak egy szimpla éjszaka lesz.
Jongin bevezette vendégeit a hálószobába, ami még pazarabb volt, mint a ház maga. Egy akkora ágy terült el előttük, amiben nem hogy egyedül, de tizen is kényelmesen elfértek volna. Az író leült az ágy szélére, addig a férfi megfogta Jongdaet és megcsókolta. A fiú nem ellenkezett, egyből hozzásimult a férfihoz és hagyta, hogy magával ragadja a hév. Átkarolta a férfi nyakát és a hajába túrt, így húzta csak közelebb magához. Egyre szenvedélyesebbé vált a csók köztük, míg a fiú szakította meg.
  - Lenne egy ötletem. Mindenkinek lehetne egy beceneve, de csak ma estére. Neked Jongin lehetne Kai, JoonMyun neked Suho, és nekem pedig Chen. Mit szóltok hozzá? - mosolygott a fiú, mintha feltalált volna valamit.
  - Nekem tetszik - mondta az, aki az ágy szélén ült. A fiú magában újongott egy sort, majd arra a férfira nézett, akivel épp készült lefeküdni.
  - Én is - mosolygott a fiúra és megcsókolta.
  Jongdae hatalmas vigyorral az arcán csókolt vissza és húzta magához a férfit, miközben az ágyhoz közeledtek. Jongin elkezdte megszabadítani a fiút a ruháitól, ami nem volt nehéz, mivel egy mozdulattal szétnyitotta ingét és nadrágjával sem fészkelődött annyit. Az alsót rajta hagyta, majd a fiú kezdte vetkőztetni a férfit. Lefejtegette róla a zakóját, az inget és végül a nadrágot, ami alól felbukkant egy kisebb dudor. A fiú ennek láttán elkuncogta magát és megcsókolta a férfit, miközben ujjával megsimogatta a dudort. A férfi a fiú szájába nyögött, mert már a fiút akarta érezni, de nem az alsóján keresztül. Ledöntötte a fiút az ágyra és föléje tornyosult, miközben egy pillanatra nem vált el ajkuk. Simogatni kezdte Jondaet, kényeztette a bőrét és végül már kissé merev férfiasságát vette kezelésbe. A fiú először csak a csókba nyögdécselt, de ahogy fokozódott a hangulat, úgy lettek ezek a nyögések hangosabbak és intenzívebbek. Végezetül egyikőjükön sem volt már alsó, így szabad volt az út. Jongin kellőképpen felizgult és ez a fiúról is ugyanúgy elmondható.
  A férfi, aki az ágy szélén ült és várt, azon gondolkodott, jó ötlet volt-e ebbe belemenni. Lehet, hogy átverik és kidobják, vagy több menetet lenyomnak, ő ott fog ülni az ágyon és hallgatja őket. Nem akarta ezt, de úgy döntött, megvárja ennek a végét és átveszi az irányítást. Ahogy hátrapillantott, felbecsülhetetlen látványban volt rész. Szeme kikerekedett és csak nézte őket, jobban mondva Jongin csupasz fenekét. Ahogy abban a gyenge kis törékeny testben mozgott, melyből nyögések törtek fel, egyszerűen nem tudta felfogni. Miért nem közeledet soha sem ehhez a férfihez? Talán hiúságból, esetleg büszkeségből? Nem tudta, de annyiban biztos volt már nem tudta visszafojtani az érzéseit. Egyszerűen elállhatatlan vágyat érzett, ahhoz hogy megérintse a másik férfit. Már nem is a fiúra vágyott, hanem a férfire, akit eddig csak távolról csodált. Végre megszerezhette. Csak egy karnyújtásnyira volt tőle. Csak le kéne rángatnia a fiúról, megcsókolnia és máris az övé lehetne. Nem nagy dolog lenne, de nem képes megtenni, mert fél az elutasítástól. Inkább türelmesen kivárta a sorát, addig, míg a szeretett férfi a fiúba élvezett el.
  Jongin nagyon élvezte az együtt létet a fiúval, de valami nem tetszett neki. Hiányzott valami, ami eddig talán megvolt, de lehet csak most tűnt fel neki. Kellett neki egy társ, akivel nem csak néha napján lefekszik, hanem naponta teszi ezt meg. Akart maga mellé valakit, de ki lenne az alkalmas. Ez a fiú tetszett neki, de neki nem ilyen kellett. Neki egy olyan emberre volt szüksége, mint JoonMyun. Lassan kihúzódott a fiúból, majd odament az íróhoz. Teljesen értetlenül és tehetetlenül néztek egymásra, míg az egyikük lépett. Jobban mondva, valaki segített nekik. Jongdae hátulról kissé meglökte Jongin, akinek ajka éppen JoonMyun ajkán landolt. A két férfi először kikerekedett szemmel nézte másikat, majd az író úgy döntött megteszi az első lépést. Kezét a férfi arcára tette a kezét és magához húzta. Jongin sem tétlenkedett már, magához húzta a férfit és csókolni kezdte. Teljesen elfelejtették, hogy ők sosem akartak semmit a másiktól, de a tudatalattijukban, mind a ketten kívánták a másikat, lassan egy hónapja. Az őrületbe kergette őket ez a hónap és nem is értették, miért voltak ennyire kiéhezve mások testére, de most már megtudták. Jongin ledöntötte JoonMyunt az ágyra és fokozatosan szabadította meg ruháitól.
  Jondae eközben, lassan minden ruhadarabját felvette és a konyhába ment, maga mögött hagyva a szerelmespárt. Fogott egy darab cetlit és ceruzát, majd egy üzenetet hagyott hátra: "Jó volt ez az éjszaka! Ez volt a célom, hogy ti összejöjjetek, mivel egy hónapja figyellek titeket!" Megőrjített a tétlenkedésetek, így muszáj volt tennem valamit, de nekem úgy tűnt sikerült. Szép és boldog jövőt! K. J." Ezzel a pultra helyezte utolsó sorait és kilépett az ajtón. Lassan kezdett sétálni a hűvös utcán, fogott egy taxit és visszatért a bárhoz, de nem ment be, csak kívülről figyelte az arra járkáló embereket. Nem tudta miért is csinálta ezt az egészet, talán azért, ha már ő egyszer nem lehetett boldog akkor mások legyenek azok. Ez a cél éltette. Egy újabb "pácienseket" vett kezelésbe, velük is taxiba ült, pont Jongin háza előtt mentek el. Tudta, hogy a két férfi már nem az első menetnél járt, hanem már nem is számolták. Elmosolyodott ezen, hogy ez is sikerült neki és reméli, még sok ilyen pillanata lesz.
  Hogy én honnan tudtam ezt az egészet? Talán onnan, hogy én voltam a levegő, amit belélegeztek. Amit egymás ajkára leheltek, ami életben tartotta őket.

Egy házi dolgozat által... 12.rész (Vége)

  - Akarom - suttogta számba. Teljesen ledermedtem ennél a szónál. Kezem megállt fenekén és csak kikerekedett szemmel néztem rá. Mit mondott? Akarja? Mi van?

  *

  - Yi... - szóltam utána, de már eltűnt. Mire felfogtam mi is történt elvesztettem a szemem előtt. Ott ültem az ágyamon és csak azok a szavak jártak a fejemben, amit az előbb mondott. "Én, nem...". Nem szeret. Erre mondta? Most mi történt?
  Előkotortam a mobilomat és hívni kezdtem, de nem vette fel. Ezerszer hívtam, de mindig kisípolt. Már kezdtem ideges lenni, hogy egy szót sem tanultam másnapra. Egész délután azon gondolkodtam, vajon most Yixing haragszik rám? Utál? Fél? Elvesztettem? Nem akartam elveszíteni, annyi... annyi minden történt, hogy képtelen lennék elengedni most. Túlságosan fontos lett nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha történni fog velem ilyen, hogy... így fogom magamat érezni. Azt hittem akkor megtaláltam a boldogságot mellette, de nem így lett. Azóta csak arra koncentráltam, hogy elfogadjanak a környezetemben, ami sikerült is, de mégsem éreztem magamat boldognak. Hiányzott valami az életemből, de nem tudtam mi. Ott volt nekem anya, anyai szeretettben nem volt hiányom. Ott volt Yifan, a legjobb barátom, aki mindenben támogatott és velem volt, végig. Ott voltak a barátaim, akikre bármikor számíthattam és akikkel jól éreztem magam. Ők azok a személyek, akikkel boldog voltam. És... most ott volt Yixing is. Kit mérhetetlenül szerettem, és szeretni is fogok. Sosem... sosem éreztem még ilyet. Annyira új volt ez az egész és annyira jó. Ez az egész, annyira tökéletes volt. Csodálatos. Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az érzés. Ahogy együtt voltunk Yixinggel, az tökéletes volt. Minden tökéletes, de most talán el is vesztettem a marhaságommal. Mi a fenéért nem tudtam várni, míg ő is akarja? Miért nem tudtam visszafogni a vágyaimat? Nagyon akartam Yixinget, már egy ideje, de sosem volt rá alkalmam, hogy így közeledjek felé, de úgy tűnik most sem volt valami jó ötlet.
  Aznap nem is hívtam többet. Gondoltam egy kis időre volt szüksége, de nem hittem, hogy ennyire rosszul sül el a dolog. Egész héten, akárhányszor próbáltam beszélni vele, mindig elrohant, akárhányszor értem hozzá, egyből elugrott érintésemtől. Ennyire... fél? Ez ment egész héten. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy mi valaha is újra együtt leszünk. Nem szakítottunk, de nekem, ez annak tűnt. Megint elvesztettem azt akit szerettem. Nem voltam képes magam mellett tartani. Őt sem tudtam. Nekem ez úgy tűnik nem ment. Nekem nem volt való a szerelem. Mindig túlzottan beleéltem magam ebbe az egészbe, és mindig én jöttek ki rosszul belőle. Én voltam az, aki elüldözte magától. Megint az én hibám volt. Miért történik ez velem?
  Pénteken képtelen voltam aludni. Egész éjjel fent voltam és csak vergődtem az ágyban. Másnap nagyon fáradtan vánszorogtam le a konyhába, ahol anyától találtam egy üzenetet, miszerint ma este nem lesz itthon. Remek, akkor azt csinálhatok, amit akarok és magamba fordulhatok, plusz depresszióba is eshetek. A nap valami irdatlan lassúsággal telt, mondjuk az ég világon semmit sem csináltam. Csak ültem a tévé előtt és néztem. Fogalmam sem volt róla, milyen műsor megy, csak Yixingre tudtam gondolni. Teljesen magam elé képzeltem. Vajon mit csinálhat most? Utál? Szeret még egyáltalán? Fontos vagyok még neki? Csak ültem és néztem ki a fejemből. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Azt akartam, hogy itt legyen velem. Hogy ölelhessem. Érezni akartam, hogy fogja a kezemet. Miért történt ez? Miért voltam ilyen hülye? Észre sem vettem, de besötétedett. Egész nap itt poshadtam a kanapén. Remek. Sóhajtva hátradöntöttem a fejemet és lehunytam a szemem. Bárcsak itt lenne Yixing vagy anya vagy... bárki. Nem akartam egyedül lenni. Teljesen olyan érzésem kezdett lenni, mintha nem lennék egyedül. Mintha valaki figyelne. Lenne itt valaki? Épp ki akartam nyitni a szemem, mikor valaki az ölembe mászott és megcsókolt. Egyből el akartam tolni, majd mikor kinyitottam a szemem és megpillantottam Yixinget, kezemet fenekére tettem és magamhoz húztam. Biztos csak álmodok. Ez csak egy álom volt. Nem lehet ő most itt, hiszen nem szeret már. Összedörzsölte ágyékunkat, mely kisebb nyögéseket váltott ki belőlem, miközben már nyelvünket is bevetettük a csókba.
  - Akarom - suttogta számba. Teljesen ledermedtem ennél a szónál. Kezem megállt fenekén és csak kikerekedett szemmel néztem rá. Mit mondott? Akarja? Mi van? Elváltam ajkától és ekkor tudatosult bennem, hogy ez egyáltalán nem volt álom. Tényleg itt volt Yixing, ebben a házban, ebben a szobában, az ölemben. Kikerekedett szemmel néztem rá és nem értettem most mi van.
  - Te-tessék? - néztem döbbenten rá.
  - Akarom Suho - mondta még egyszer.
  - De... Te nem szeretsz engem...
  - Mi? Már miért ne szeretnélek? - nézett kerek szemekkel.
  - Mert... múltkor azt mondtad.
  - Én nem mondtam ilyet.
  - De! Mikor azt mondtam neked szeretlek, te dadogva mondtad, hogy "én nem" - néztem szemébe, mire lesütötte szemét és beharapta alsó ajkát. Elkezdte rágcsálni és mintha gondolkodott volna valamin.
  - Azt nem arra mondtam - nem nézett a szemembe.
  - Akkor mire?
  - Hát... hogy... én nem akartam, hogy... akkor megtörténjen... - mondta akadozva. - Még... - nagy levegőt vett - nem sikerült túllépnem, apám bántalmazásán. Még mindig félek, hogy valaki ugyan úgy fog bántani, mint ő. De - ekkor felnézett egyenesen szemembe - jöttél te. Teljesen megváltoztattad az életemet. Amióta megismertelek, csak jó dolgok történnek velem. Apámat végre lecsukták, a volt barátom se zaklat és megismerhettem a barátaidat. Csak jó dolgok. Veled érzem azt, hogy élek és fontos vagyok. Nem csak egy fiú vagyok, hanem a tiéd. Végre valaki igazán szeret, nem csak egy eszköz vagyok. Emberként bántál velem és ez nagyon jól esett. Ezért szerettem beléd, mert te emberként tekintettél rám. Nem csak kihasználtál. Azt érzem, veled el tudom feledni apámat, és végre tovább lépni. Elfelejteni, amit ő tett velem és helyette valami csodát adsz nekem. Nagyon szeretlek Suho - hajolt le hozzám és megcsókolt. Egyből viszonoztam csókját és közel húztam magamhoz. Átkaroltam derekát és hátát kezdtem simogatni.
  El sem hittem, hogy szeret és én ennyit jelentettem neki. Nem lehettem ennyire szerencsés. Hihetetlen nagy mázlista voltál Kim JoonMyun. Sehol sem fogsz még találni egy ilyen fiút. Miért is hittem azt, nem szeret engem? Miért gondoltam, hogy utál? Nem tudom, de már nem érdekelt, most csak az volt a fontos, hogy itt volt velem és szeretett. Engem és nem mást. Lágyan érintettem ajkát, mintha attól félnék eltűnik. Gyengéden simogattam hátát, mintha porcelán volna  minden porcikája. Annyira törékeny és én féltem, hogy összetöröm. Mielőtt még elmélyítettük volna a csókot, elváltam ajkától és a szemébe néztem.
  - El sem tudod képzelni most mennyire boldog vagyok - mosolyogtam rá. - Sosem hallottam még ilyen szép dolgot senkitől. Ezek hihetetlenül boldoggá tettél. Nagyon szeretlek Yixing. Mérhetetlenül szeretlek. Annyira jó érzés, hogy te is így érzel irántam és - itt elnevetem magam - nagyon régen szólítottál már a becenevemen, aminek örülök, mert csak kevesen szólítanak a rendes nevemen. Az meg, hogy te azon szólítasz csak még különlegesebbé teszi.
  - Persze, hogy azon szólítalak, mert ez a neved és én szeretem - mondta mosolyogva. - Nagyon szeretlek JoonMyun - hajolt le ismét hozzám és megcsókolt. Ez a csók, már nem olyan lágy, mint az előző, sokkal több szenvedély és vágy volt benne. Nem tétlenkedtem, de nem is akartam elijeszteni, így benyúltam pólója alá és bőrét kezdtem kényeztetni. Figyeltem reakcióját, de csak jóleső sóhajokat hallottam és éreztem, ahogy közelebb férközőtt hozzám. Nyakam köré fontam karját és fenekét fogva álltam fel vele. Lábát derekam köré csavarta és szorosan simult hozzám. Egy percre sem szakadt el ajkamtól és én sem övétől, mintha attól félnénk, ez csak egy álom volna. Egy álom... Nem érdekelt, hogy esetleg ezt az egészet csak álmodom, de soha sem fogom őt elengedni. Nem engedem. Ő az enyém és hozzám tartozott. Nekem ő kellett senki más. Rá volt szükségem.
  Elindultam vele fel az emeletre, közben végig azon gondolkoztam, vajon mivel érdemeltem ki, hogy az enyém legyen. Túlzottan szerencsésnek éreztem magamat, ahhoz hogy ez megtörténjen velem. Olyan dolgok és olyan érzelmek vették át az uralmat rajtam, amiket még nem ismertem és féltem, hogy ezzel Yixinget elijesztem, amit nem akartam. Meg akartam őrizni az én kis kincsemet, akit végre megszereztem és magam mellett tudhattam. Nagyon fontos lett nekem, azóta, hogy megláttam. Nem akartam beleszeretni, nem akartam, hogy újra megtörténjen az. Nem akartam, közel engedni magamhoz, de az élet nem így akarta. Azt akarta, hogy mi közelebb kerüljünk egymáshoz és egymásba szeressünk. Azt akarta, hogy mi együtt legyünk, örökre. Jól gondolta a világ, hogy mi együtt akartunk lenni. Mi mérhetetlenül szerettük egymást. Mindent meg fogok adni Yixingnek. Mindent, amit csak akar.
  Befordultam vele a szobámba és lefektettem az ágyra. Elváltam ajkától és megtámaszkodtam feje mellett, ahogy csillogó szemekkel nézet rám, mosolyogva. Fürkésztem arca minden egyes milliméterét. A szemét, ami gyönyörűen csillogott a boldogságtól, amibe beleszerettem. A szemöldökét, amit mindig összehúzott, ha nagyon gondolkodott, vagy épp mérges volt rám. Az orrát, ami annyira kicsi volt és én imádtam csókokat nyomni rá. A fülét, amibe édesen suttogtam a kedves és szerelmes szavakat, amiket teljes szívből mondtam neki mindig. Az arcát, amit ajkammal csókolgattam és ujjaimmal simogattam, olyan kellemesen puha, és teljesen hibátlan. Végül az ajkát, amit mindig édesen csókoltam, sosem voltam vele vad, csak akkor ha ő is akarta. Sosem csináltam olyat, amit ő nem akart. Mindig figyeltem rá. Édes ajka, mely most felfelé gördült és megmutatta fogait és én imádtam mikor mosolygott. Tekintetem felvándorolt szemére onnan hajára és döbbenten néztem.
  - Gyönyörű - mosolyogtam rá és beletúrtam hajába. - Jól áll ez a szín. Nagyon jól nézel ki.
  - Nem is - mosolygott szégyenlősen.
  - De - érintettem össze homlokunkat. - Nagyon jól nézel ki - csókoltam meg.
  - Köszönöm - suttogta számba és szorosan húzott magához. Kezdtem azt érezni, ez egy felejthetetlen éjszaka lesz.
   Innentől kezdve jöttek a dolgok nehezebb részei. Nagyon lassan és óvatosan tettem mindent, amit lehetett, figyeltem Yixing minden egyes reakcióját és csak azt figyeltem, hogy neki jó legyen. Ahogy csókoltam, ügyeltem ne legyek túl vad és csak akkor mélyítettem el vagy lettem szenvedélyesebb, ha megengedte. Mindent az ő engedélyével tettem. A lágy csókunk, szenvedélyes és érzelmes csók lett, miközben először csak pólóján keresztül simogattam, majd közvetlenül a bőrét. Óvatosan húztam le róla felsőjét és simogattam bőrét, miközben szenvedélyes csókunk nem szakadt meg. Lassacskán megszabadítottam nadrágjától, közben ő sem tétlenkedett. Lehúzta rólam pólómat, majd a nyakamat átkarolva húzott le magához több csókért könyörögve. Addig folytattunk ezt, míg mind a kettőnkön csak alsónadrág nem volt. Azokkal kissé több időt vártam, hogy Yixing kezdeményezzen. Nem akartam elsietni semmit. Vártam. Ameddig kell, én megvárom. Mikor alsómhoz nyúlt, kissé remegő kezekkel, majd lassan kezdte el lefelé húzni, kissé elmosolyodtam és biztatóan simogattam ott ahol lehetett, hogy önbizalmat adjak neki. Csókoltam, simogattam és édes szavakat súgtam fülébe. Minden egyes reakció egy csoda volt számomra, főleg, hogy eddig egyszer sem mutatta azt, hogy nem tetszik neki vagy esetleg félne. Élvezte. Nagyon is. Bókoltam neki végig, ami eszembe jutott. Becézgettem és mindenféle jót mondtam neki. Vagy kis milliószor elmondtam, mennyire is szeretem és mennyire boldog voltam vele. Egyszerűen a mosolyával már boldoggá tett. Egy mosollyal bearanyozta a napomat. Egy idő után már nem tudtam mit csinálok, csak arra ügyeltem, hogy neki jó legyen, az hogy mi volt nekem a jó, nem számított. Csak az ő öröme és boldogsága volt fontos más nem lebegett a szemem előtt.
  És hogy ez volt az első és nem az utolsó, amire gondoltam, egy csodálatos estét töltöttem szerelmemmel. Ahogy itt feküdt mellettem és édesen aludt karomba zárva, miközben lehelete mellkasomnak csapódott és fejét bőrömbe nyomta, mintha párna volnék. Nagyon édes. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kis gyerek. Imádtam nézni, ahogy aludt. Annyira ártatlan és védtelen volt, hogy meg akartam védeni mindentől és mindenkitől. Azt akartam, hogy senki más ne lássa rajtam kívül ezt az oldalát. Nekem mutassa meg, hogy gyenge, ne másnak. Magamnak akartam, de -és itt muszáj volt vigyorognom egy hatalmasat- most már az enyém volt. Minden értelemben. Ezt az éjszakát sosem fogom elfelejteni. Ilyen éjszakám még sosem volt. Nem éreztem még senkivel sem ilyet. Azt hittem vele tanultam meg mi is a szerelem, de tévedtem. Nem vele voltam szerelmes és boldog, hanem Yixinggel. Az ami akkor volt, csupán egy halovány része volt annak, amit most éltem át. Semmihez sem tudtam hasonlítani. Túlságosan furcsa, új, izgató és kihívásokkal teli volt, hogy nem tudtam szavakba foglalni pontosan mi is ez. Ezt nevezik talán a rózsaszín felhőnek, mikor az ember szerelmes? Azt mondják, vagyis hallottam valahol, hogy ez a rózsaszín felhő kilenc hónapig tart, eddig tart a felhőtlen boldogság. Talán nekünk is csak ennyi időnk lesz arra, hogy boldogok legyünk? Vagy ez nekünk egy életre szól, kisebb-nagyobb vitákkal és veszekedésekkel? Lehetséges, hogy lesz olyan pillanat mikor nem akarjuk látni a másikat, esetleg véget akarunk vetni annak, ami köztünk van? De rájövünk mennyire nem bírjuk ki a másik nélkül és nagy bocsánat kérések közepette, ráébredünk mennyire is szeretjük egymást és miért vagyunk mi még mindig együtt? Ez volna a mi sorsunk? Hogy mi is ugyanerre az útra tévedjünk, és elkövessük ugyanezeket a hibákat? Vagy a mi kapcsolatunk más, mert mind a ketten férfiak voltunk? Kitudja. Talán a sors ezt az utat szánta nekünk, de lehet nem. Nem tudhatjuk. Majd lesz valahogy, az a lényeg, hogy az életünk egyetlen egy percét se bánjuk meg. Az élet úgy volt tökéletes, ahogy mi megéltük, ahogy mi elképzeltük. Nem úgy, ahogy mások gondolják. Nem. A mi elképzelésünk a fontos és nem a másik véleménye. Úgy lesz csak igazi életünk, ha mi irányítjuk és nem mások.
  Letekintek páromra, aki közben a hasára feküdt és a takaró lecsúszott róla, így gyönyörű meztelen háta kivillant. Már nem fedték horzsolások, zúzódások, lila és kék foltok. Most gyönyörű volt, ép és egészséges, amilyennek mindig is látni akartam. Emlékeztem arra, hogyan vándorolt rajta végig először ujjam, hogyan simogattam és csókoltam. Vállára siklott tekintetem, amin látszik a tegnap este nyoma, egy kisebb kiszívás nyom maradt ott, de mit tegyek, ha szerettem a bőrét csókolgatni. Mindig olyan puha és selymes volt, nem bírtam ellenállni. Szerintem senki sem tudott volna. Óvatosan hátára tettem kezemet és cirógatni kezdtem azt a selymes felületet. Tekintetem felsiklott nyakára, melyet mindig szívesen csókoltam végig többször is, ha kellett. Aztán arca, mely most olyan nyugodt volt, mintha nem kéne sietnünk, mondjuk sosem voltunk képesek időben elindulni egy ilyen éjszaka után, ami nem mindig adatott, de ilyenkor képesek voltunk, csak órákig csókolni a másikat. Semmi mást nem csináltuk csak csókoltuk és simogattuk egymást. Ez nekünk többet jelentett minden szeretkezésnél. Ez volt a legfontosabb, hogy ilyenekre mindig legyen időnk. Elnézve arcát, ami semmit sem változott, mióta megismertem, pedig az nem ma volt, eszembe jutott, hogyan is találkoztunk. Történelem óra volt, addig nem nagyon beszélgettem senkivel, igaz most sem, de már nem vettem fel azt a mű mosolyt, amit akkor minden egyes pillanatban hordtam. Párba kerültünk, mert egy házi dolgozatot kellett készítenünk, mi is volt ötven éve. Hát ötven év nagyon sok minden történt, de ami az utóbbi időben történt sokkal fontosabb volt. Ha akkor nem egy párba oszt minket a tanár - aminek ma igazán hálás voltam - akkor mi biztos nem jöttünk volna össze és nem lennénk ma is együtt. Úgy, ahogy Kris és Chen sem lennének együtt, mint mi. Nekik, hát a kapcsolatuk nem ment annyira zökkenő mentesen, mint a miénk - mondjuk a miénk sem. Volt egy fél éves szünetük, jobban mondva szakítottak, aminek az okát nem tudtam, mert nem mondták el, de majd ismét együtt voltak. Úgy tűnt meg tudták beszélni a dolgot, de még mindig feszültek voltak, ha szóba jött. Talán olyan szintű dolog történt, amit lehet más nem bocsátott volna meg, vagy nem jött volna újra össze azzal, akivel történt. Viszont, együtt vannak és boldogok. Ez számított semmi más. A boldogság a legfontosabb és hogy láthattam őket együtt mosolyogni a mai napig, sokat jelentett. Ahogy elmerengtem a gondolataimban, szerelmem mocorogni kezdett érintésem hatására. Elmosolyodott, mert tudta hogy én voltam, mivel minden egyes reggel így szoktam ébreszteni. Kómás tekintettel rám nézett, majd még jobban elmosolyodott és szeméből csak a szerelmet tudtam kiolvasni.
  - Jó reggelt! - köszöntem neki és homlokon csókoltam.
  - Jó reggelt! - hunyta le szemét érintésemre, majd a hátára fordult.
  - Te Lay.
  - Rég hívtál már így - mosolyodott el nagyon. - De, igen? - nézett rám kíváncsi szemekkel.
  - Emlékszel, hogy kerültünk közel egymáshoz? - fordultam a hasamra és alkaromon megtámaszkodva figyeltem arcát, ami eltorzult, mert nagyon törte a fejét.
  - Valami dolgozat volt, de hogy milyen arra már nem emlékszem.
  - Én viszont igen - mondtam diadalmasan. - Épp a napokban akadtam rá - nyúltam az éjjeli szekrényhez és levettem róla egy lapot. - Látod ezt?
  - Szép ötös - mosolygott rám.
  - Az első és utolsó ötösöm töriből.
  - Áh, szóval töriből volt ez a dolgozat. Most már emlékszem rá. Szóval egy házi...
  - Nem - vágtam a szavába. - Emiatt! - böktem a lapra és odaadtam neki. - Emiatt vagy az enyém! - mondtam és közeledtem felé.
  - Értem - szerelmesen tekintett rám és lerakta maga mellé a lapot. - Szóval egy házi dolgozat által? - karolta át nyakamat.
  - Igen. Egy házi dolgozat által... - hajoltam rá ajkára ás elvesztem benne. Ki hitte volna, hogy mi így jöttünk össze, lassan öt éve.


(Igen ezek lennének az utolsó szavak :3 Remélem nektek is annyira tetszett az egész történet, amennyire mi szerettük írni Klauval :3 Egyik kedvenc ficim lett, amit írok :3 Persze még van mit fejlődnünk mind a kettőnknek, de reméljük, így is tetszett :3 Tudom, ez most nem lett olyan hosszú és nem lett lerészletezve az első együtt töltött éjszakájuk, lehet sokan ezt várták, de azt éreztem most nem erre kell hangsúlyt fektetni, hanem az érzéseikre. Ezért is írtam meg így ezt a részt és ezért gondoltam, hogy ez lenne a tökéletes befejezés ennek a történetnek. Most úgy érzem (de javítsatok ki nyugodtan, ha nem így van) szerintem ebben fejtettem ki eddig a legjobban a dolgokat és most érzem azt, hogy október (igen azóta írok) óta rengeteget fejlődtem, de ez nem csak az én érdemem, hanem a tiétek is, mivel ti voltatok azok, akik támogattak minket és a ti dicsérő szavaitoknak köszönhetjük ezt a csodálatos történetet :3 Köszönjük szépen, hogy figyelemmel kísértétek Lay és Suho történetét, meg persze Chen és Kris kapcsolatát is. Köszönjük szépen, hogy olvastátok és kommenteltetek :3 Köszönünk szépen mindent és SZERETÜNK TITEKET :3 <3 <3 <3)

Komor színek

Cím: Komor színek
Szereplők: opitional bias
Műfaj: filozófia/gondolatfuttatás, elvontabb, drámaibb történet
Hossz: 458 szó

A hajnal koszos szürkesége teríti be a vidéket. Bekebelezi a virágokat, fákat, szunnyadó autókat és a város minden szegletét. A tízemeletes panelházak sötét sziluettjei oltalmazó bátyjaikként magasodnak az apró kertes házak fölé. És egy óriás-ház egyik szemében könnycseppként csillogva egy fiatal férfi áll. Bámész tekintettel bámul a hajnalba; magába szívja a tompa szürkeséget, feltöltve üres lelkét a város egyszínű mocskának látképével.

Lassan felkúszik a nap az égre, és harsány színekbe öltözteti a gépkocsikat, fákat, épületeket, közlekedési lámpákat - az egész világot: 

Fehér. Piszkos, mint a hótakaró, melyet sokszor megtaposnak, és a barna, sáros lábnyomok között alig-alig világít ki egy-egy tiszta rész. Bemocskolódik, mi eredetileg tiszta, és a feltétlen lojalitás jeleként él a köztudatban. Olyan, mint a lelke; patyolat selyem, melyen mélyre süppedő cipőtalpak hagytak kimoshatatlan foltot. S ezeknek a nyomoknak a gazdái egykor csábos mosolyokkal, barátságos tekintettel és elismerő pillantásokkal illették őt. Fehér... csak messze tűnő, szomorú emlékeket jelent neki.

Haragoszöld. Még a remény színére is haragszik - mintha már csupán attól dühössé válna, hogy remélni mer; mintha már attól elborzadna, hogy bármi jót várjon az élettől. Belefáradt, hogy folyton bizakodjon, tervezzen. Kimerült. Abbahagyta. Haragoszöld... csupán a feladást szimbolizálta szemében.

Kék. A város fölött elterülő, ragyogó, messzire húzódó pokróc, az ég színe. Folyamatos szövet, melyre nem rágnak lyukat a bárányfelhők fogai; csak fut, fut a messzeségbe megállíthatatlanul. Nincs rajta semmi érdekfeszítő, ilyen az idők kezdete óta, makulátlan, végtelen, örökkévaló és változatlan. Kék... kizárólag az unalommal egyenlő számára. 

Vörös. Szenvedély, vágy, mely minden megrontója; maga a bűn. Tönkreteszi és lerombolja a falakat, melyek két személy között húzódnak megdöngethetetlenül, majd miután bevette a rideg kőbástyákat és megnyitotta az emberek közötti kapukat, egy pillanatnyi belátást enged a gyönyörbe, mézesmadzagként elhúzva áldozatai előtt, hogy azok újra és újra ledöntsék ezeket a hideg falakat. Aztán a vágy elszáll, az akadályok újraképződnek, és már nincs semmi, ami áthatolhatna rajtuk. Ez a folyamat addig-addig ismétli önmagát, mígnem az ember teljesen egyedül marad, és nem enged többé a vágyak csábító suttogásának. Az élet tanszékének tanítója; megtanítja, hogy jobb nem epekedni, és kifizetődőbb szenvedélyes érzelmek nélkül élni. Vörös... a magány jelképe.

Barna. A fáról lemálló, elöregedett kéreg, amit aztán mindenki figyelmen kívül hagyhat. A tűzben ropogó, száraz farönk – elég, elhamvad. Élettelen fapadló, amit összepiszkítanak, vegyszerekkel feltörölnek és kicsinosítanak, hogy néha már fénylik – de hiába, nem hozzák vissza a régi dicsőségét, mikor még lélegzett, büszkén felszegett fejként viselt lombkoronájával az égbe nyújtózott. Barna… az elenyészés gondolatát hordozta magában.

Szürke. Por, amely ellepi az egész életet, rátelepszik az érzésekre, mélyre temeti a nevetést és boldogságot. Beborítja a magányos gondolatokat, óvó anyaként átölelve az elzüllött, kárhoztatott emlékeket. A felszínen terpeszkedve eltakarja a valót, az igazit, a létezőt; szépen lassan eluralkodik és minden poros szürkévé válik. A kavargó keserűség és fájdalom mindent magába nyelő örvénye. 

Hiszen ennyi volt ő valójában… szürke.

Nos, sziasztok! :) ^.^ Valójában csak akkor akartam felrakni ezt a történetet, amint elértük a 20 000 látogatót, de mivel nagyon közel vagyunk hozzá, és elkapott az ihlet gyorsan megírtam, úgyhogy ezt vegyétek most ilyen elő-köszönet-ajándék szerűségnek :D *-* Igyekszem a kérésekkel is haladni, már több történet is félkész állapotban van, de nem tudom, mikorra lesznek befejezve >< Én tényleg próbálkozom, de most az ilyen elvontabb, filozofikusabb történetekhez van ötletem. De tényleg sietek! :D  

Az esetleges hibákért elnézést kérek. ><Remélem tetszett mindenkinek, véleményeket szívesen fogadok! :D *-* =^.^= 

Sajnáljuk....

Sziasztok.

Nos....a blogon nem voltak mostanság friss részek, történetek, de...amit a legjobban szégyenlünk azok a kért one shotok. Sajnos, el vagyunk vele maradva....
Sára, most fog érettségizni és tanul.
Rei-channak, személyes  dolgai vannak.
DongYi, az internettel küzd.
Sooknak is sok dolga van.
Drága barátnőm Flóra sincs ..jó (?) passzban, és....és vagyok én.
Klau †~... nos... nekem nagyon sok problémám van... Egyrészt személyes dolgaim, és olvashattátok is egy bejegyzésben, más részt...nagyon nagy ihlet hiánnyal küzdök. Meg van a fejemben, hogy mit szeretnék, és hogyan, de...egyszerűen nem tudom leírni.. Erőltetett "munkát"(írást) meg nem szeretnék kiadni a kezemből.  Lelkileg még nagyon megviselt vagyok és ez az írásomra is kihat.... próbálok minél előbb rendbe jönni.
Elnézést kérünk azoktól, akik még nem kapták meg a kért one shotjukat, próbáljuk minél előbb hozni.
Sajnáljuk és köszönjük <3 <3

Egy házi dolgozat által... 11.rész

   Nos... Amikor JoonMyun áthívott magához, azt hittem ketten leszünk, vagyis hárman, az anyukájával együtt. Nem számítottam... 10 emberre - Joonmyunt nem számoltam, mert rá számítottam. Meglehetősen zavarba voltam és egyben izgatott is. Szerintem ez már nagydolog, hogy bemutatta a barátait, akik fontosak neki. Yifanról eddig is tudtam és JongDae meg az enyém! Nagyon kedvesek voltak és aranyosak is. Szerelmem is sokkal felszabadultabbnak tűnt. De amikor már oda került a sor, hogy hozzám értek, legyen az csak egy vállérintés, legszívesebben elhúzódtam volna, de ez bunkóság lett volna. Még... még... undorodtom más férfiak/ fiúk érintésétől... Csak JoonMyunét, KyungSooét, JongDaeét és még talán Yifanét tudtam elviselni. Túl... újak voltak nekem ezek az érintések. Valahogy Soo is ide keveredett, de arra már nem nagyon emlékszek, hogyan is... A játékok is tetszettek... Csak hát... a vetkőzős póker... na, vissza kellett fognom magamat, hogy ne akadjak ki, vagy valami hasonló. Kicsit furán éreztem magam... Volt, amikor nevettem, de volt olyan, amikor mindentől elment a kedvem... Fárasztó vagyok... nagyon fárasztó. Még saját magamon sem tudtam kiigazodni... Szerencsére az estét szerelmem karjaiban tölthettem. Éreztem teste melegét, egyenletes, nyugodt légzését, szívverését, mindenét. Reggel boldogan keltem egy mosoly kíséretében. Lassan viszont ki kellett kelnünk az ágyból, ugyanis a többieknek indulniuk kellett. Mikor már az ajtó is becsukódott mögöttük, Joon azonnal letámadott, vagyis felhúzott a szobájába, aztán támadott le. Be se léptünk a szobába, de már az ajkaimat birtokolta. Csókunk egyre vadabb lett, és már a derekamat simogatta. Néha csókolózás közben kiesnek dolgok, mint például, hogy mikor döntött le az ágyra. Egy percre elvált tőlem, de ajkaink között csak egy centi lehetett.
  - Szeretlek Yixing-  suttogta, majd újra birtokba vette az ajkaimat.
  Időt sem hagyott nekem, hogy azt mondjam, én is. Éreztem, hogy... ő már többet szeretne, az érintéseiből és a csókjából tudtam  De... én... megijedtem. Mintha tűzbe nyúltam volna, úgy  váltam el tőle gyorsan. Ő értetlenül nézet rám.
  - É-Én... -  csak ennyi jött ki a számon. Beharaptam alsó ajkamat - É-Én, n-nem... -  mikor ezeket mondtam egyre inkább csak dadogtam és inkább lelöktem magamról, vagyis inkább finoman letoltam magamról és az ágyból rögtön felkeltem, majd távolodni kezdtem tőle, végül kiszaladtam a szobából, egyenesen le az ajtóhoz. Felvettem a cipőmet, majd a kabátomat és kivágtattam az ajtón egyenesen haza.
  Basszus! Ez... ez így rohadtul nem jó... Most mit gondolhat? Ahhhh! Az nap már nem is beszéltem vele... Hívott, de nem vettem fel... Megijedtem. Berezeltem... Féltem... A telefonomat inkább lenémítottam és tanultam a holnapi dogákra... A legszarabb hétfőm... Minden órán dolgozat lesz... Ha csak a nemrég történtekre gondolok, akkor a szívem hevesen kezd el verni... Megráztam a fejemet és inkább tanultam tovább. Olyan... hajnali egy körül feküdtem le aludni, vagyis... aludtam el az íróasztalomnál.
  Reggel karikás szemekkel ébredtem és egy kicsit beesett arccal. Még nem is reggeliztem, meg semmi... Egy nap éhezés. Komótosan felöltöztem, majd az iskolába indultam... egyedül. Nem is bántam, hogy őszinte legyek... Egy kis... különlét... Egyedüllétre van szűkségem... Nekem ez nem megy, ilyen hamar... Az egész hetem... valahogy így telt. JoonMyun próbált velem beszélni, de én mindig elfutottam. Amikor hozzám ért, ijedten, pánikolva löktem el a kezét és mentem tőle távolabb, majd elsiettem onnan... Mire észbe kaptam már péntek volt. Yifan a nap végén megkeresett és beszélgettünk, vagyis inkább kérdezősködött. Így hát elmondtam neki az egész sztorit, de kértem tőle, hogy nem mondja el Joonnak... Döbbenten hallgatta végig a mondandómat, de amilyen gyorsan mondtam el, olyan gyorsan is iszkoltam el, minél messzebb tőle. Zhang Yixing egy gyáva alak vagy... Nem tudom, a barátja szemébe mondani, hogy erre még nem állok készen és, hogy még nem akarom... A hajamba túrtam és az agyam csak folyamatosan kattogott.
  Péntek lévén, mikor hazaértem csak leraktam a táskámat és eldöntöttem, hogy nem fogok tanulni. Ettem pár falatot, majd felmentem a szobámba és az ágyba dőltem. Nem tudtam normálisan aludni ebben az öt napban, mindig későn feküdtem le és KyungSoo, na meg JongDae is többször mondta, hogy szarul nézek ki. Igazán kedvesek... Szemeim azonnal lecsukódtak és mély álomba szenderültem, de az agyam akkor is folyamatosan járt. JoonMyun most biztosan utált... A kapcsolatunk zátonyra futott volna? Vagy ez csak egy fal, amit közösen át tudunk törni?
  Mikor felébredtem, szerintem már reggel volt, ugyanis a madarak csicseregtek. A telefonomon megnéztem az időt, ami reggel tíz órát mutatott és szombatot. Sóhajtottam egyet, majd elmentem fürdeni és itthoni viseletet vettem fel. Aztán lementem reggelizni és amikor ettem visszamentem a szobámba lustulni. A gondolataimba merültem, mint általában... Éppen az ajkaimat rágcsáltam mikor - számomra hihetetlen - valami kipattant a kicsiny fejemből. Gyorsan átöltöztem valami... szexibe, majd amilyen gyorsan csak tudtam a városba siettem.
  Még is mit hittem? Hogy majd sokáig fog rám várni, szexuális téren? Hogy majd... hónapokig? Szerettem volna JoonMyunnak mindent megadni, kielégíteni minden téren, de én... megijedtem. Érthető, nem? Érthető, hogy megijedtem... Eddig csak erőszakkal voltak bennem, semmi jó nem volt benne... Yixing, szedd össze magadat! Oké, oké. Meg kell nyugodnom... Ha jól körbe nézek, akkor a plázánál voltam... Remek... Pont erre volt szükségem. Elhatároztam valamit... Ahhoz, hogy felejtsek, egy kicsit változnom kell és én pont ezt fogom tenni... Rögtön megkerestem a hatalmas épületben a kedvenc fodrász szalonomat és beültem az egyik székbe. A fodrásznak mindent elmagyaráztam. Festés, vágás... Csak JoonMyunnak tetsszen majd... Miután kész lettem egy kicsit shoppingholtam. Feszülős, testre simulós dolgokat vettem, na meg egy-két alsót is... Khm... 8 alsót, mindegy. Miután ezzel is megvoltam haza mentem, de út közben Joon anyukájával is beszéltem és kiderítettem, vagyis... finoman rá kérdeztem, hogy otthon lesz-e ma este. Nem. Mikor már mindent megbeszéltem vele, gyorsabban szedtem a lábaimat haza. Otthon rögtön a szobámba futottam és levetkőztem, majd elmentem fürödni. Hajat mostam, meg ilyenek. Derekamra csavartam egy fehér törölközött, majd az ágyamhoz lépdeltem... Legalább egy kis izom van a hasamba... Szárazra töröltem magamat, majd az egyik új bokszeremet vettem fel. Aztán pedig egy fehér, hosszú ujjú inget, - amit nem gomboltam be teljesen - majd egy fekete, szaggatott, durván testre simulós farmert. A durva alatt azt értem, rendesen feszült rajtam és rohadt jól állt. ÉN KOMOLYAN EZT MONDTAM?! JoonMyun mit csinálsz te velem?! Még a végén önbizalmat adsz, édesem. Az inget elegánsan, lazán betűrtem, majd visszasétáltam a fürdőbe és a szememet is kihúztam  - persze fekete szemceruzával - és a hajamat is megigazítottam. Fújtam magamra egy kis parfümöt és már indulásra is készen álltam. Lementem, felvettem a cipőmet és Szerelmemhez kezdtem el lépdelni. Remélem nem haragszik... Remélem, még szeret... Remélem... nem hagy el... Jó párszor végigfutott az agyamon a kis tervem.
  A ház teljes egészében sötét volt, vagyis a nappaliban világított az egyik saroklámpa, na meg persze a tévé is ment. Mikor az ajtóhoz értem kifújtam az eddig bent tartott levegőmet, majd lassan kinyitottam az ajtót... Próbáltam meg, hangtalanul is tenni. Levettem a cipőmet és felakasztottam a kabátomat. A nappaliba  belestem és konstatáltam, hogy Joon a kanapén ült, a fejét teljesen hátra döntötte és le voltak hunyva a szemei. Nem aludt... és ezt honnan tudtam? Hát onnan, hogy ráncolta a homlokát. Lábujjhegyen lépdeltem elé, majd egy ideig néztem. Beharaptam alsó ajkamat és gyorsan cselekedtem. Rögtön az ölébe másztam. Lábaim a két combja külső részén voltak, én teljesen hozzá simultam és már birtokba vettem az ajkát. Szerintem először el akart magától lökni, de kezeit a fenekemre helyeztem, amibe belemarkolt és jobban vont magához. Ágyékunkat folyton összedörgöltem, aminek hatására, a már nyelves csókunkba nyögött.
  - Akarom - suttogtam a szájába ezt az egy szót és ezzel mindent elmondtam neki.