Egy házi dolgozat által... 12.rész (Vége)

  - Akarom - suttogta számba. Teljesen ledermedtem ennél a szónál. Kezem megállt fenekén és csak kikerekedett szemmel néztem rá. Mit mondott? Akarja? Mi van?

  *

  - Yi... - szóltam utána, de már eltűnt. Mire felfogtam mi is történt elvesztettem a szemem előtt. Ott ültem az ágyamon és csak azok a szavak jártak a fejemben, amit az előbb mondott. "Én, nem...". Nem szeret. Erre mondta? Most mi történt?
  Előkotortam a mobilomat és hívni kezdtem, de nem vette fel. Ezerszer hívtam, de mindig kisípolt. Már kezdtem ideges lenni, hogy egy szót sem tanultam másnapra. Egész délután azon gondolkodtam, vajon most Yixing haragszik rám? Utál? Fél? Elvesztettem? Nem akartam elveszíteni, annyi... annyi minden történt, hogy képtelen lennék elengedni most. Túlságosan fontos lett nekem. Nem gondoltam volna, hogy valaha történni fog velem ilyen, hogy... így fogom magamat érezni. Azt hittem akkor megtaláltam a boldogságot mellette, de nem így lett. Azóta csak arra koncentráltam, hogy elfogadjanak a környezetemben, ami sikerült is, de mégsem éreztem magamat boldognak. Hiányzott valami az életemből, de nem tudtam mi. Ott volt nekem anya, anyai szeretettben nem volt hiányom. Ott volt Yifan, a legjobb barátom, aki mindenben támogatott és velem volt, végig. Ott voltak a barátaim, akikre bármikor számíthattam és akikkel jól éreztem magam. Ők azok a személyek, akikkel boldog voltam. És... most ott volt Yixing is. Kit mérhetetlenül szerettem, és szeretni is fogok. Sosem... sosem éreztem még ilyet. Annyira új volt ez az egész és annyira jó. Ez az egész, annyira tökéletes volt. Csodálatos. Egyszerűen felfoghatatlan volt ez az érzés. Ahogy együtt voltunk Yixinggel, az tökéletes volt. Minden tökéletes, de most talán el is vesztettem a marhaságommal. Mi a fenéért nem tudtam várni, míg ő is akarja? Miért nem tudtam visszafogni a vágyaimat? Nagyon akartam Yixinget, már egy ideje, de sosem volt rá alkalmam, hogy így közeledjek felé, de úgy tűnik most sem volt valami jó ötlet.
  Aznap nem is hívtam többet. Gondoltam egy kis időre volt szüksége, de nem hittem, hogy ennyire rosszul sül el a dolog. Egész héten, akárhányszor próbáltam beszélni vele, mindig elrohant, akárhányszor értem hozzá, egyből elugrott érintésemtől. Ennyire... fél? Ez ment egész héten. Kezdtem elveszteni a reményt, hogy mi valaha is újra együtt leszünk. Nem szakítottunk, de nekem, ez annak tűnt. Megint elvesztettem azt akit szerettem. Nem voltam képes magam mellett tartani. Őt sem tudtam. Nekem ez úgy tűnik nem ment. Nekem nem volt való a szerelem. Mindig túlzottan beleéltem magam ebbe az egészbe, és mindig én jöttek ki rosszul belőle. Én voltam az, aki elüldözte magától. Megint az én hibám volt. Miért történik ez velem?
  Pénteken képtelen voltam aludni. Egész éjjel fent voltam és csak vergődtem az ágyban. Másnap nagyon fáradtan vánszorogtam le a konyhába, ahol anyától találtam egy üzenetet, miszerint ma este nem lesz itthon. Remek, akkor azt csinálhatok, amit akarok és magamba fordulhatok, plusz depresszióba is eshetek. A nap valami irdatlan lassúsággal telt, mondjuk az ég világon semmit sem csináltam. Csak ültem a tévé előtt és néztem. Fogalmam sem volt róla, milyen műsor megy, csak Yixingre tudtam gondolni. Teljesen magam elé képzeltem. Vajon mit csinálhat most? Utál? Szeret még egyáltalán? Fontos vagyok még neki? Csak ültem és néztem ki a fejemből. Hiányzott. Nagyon hiányzott. Azt akartam, hogy itt legyen velem. Hogy ölelhessem. Érezni akartam, hogy fogja a kezemet. Miért történt ez? Miért voltam ilyen hülye? Észre sem vettem, de besötétedett. Egész nap itt poshadtam a kanapén. Remek. Sóhajtva hátradöntöttem a fejemet és lehunytam a szemem. Bárcsak itt lenne Yixing vagy anya vagy... bárki. Nem akartam egyedül lenni. Teljesen olyan érzésem kezdett lenni, mintha nem lennék egyedül. Mintha valaki figyelne. Lenne itt valaki? Épp ki akartam nyitni a szemem, mikor valaki az ölembe mászott és megcsókolt. Egyből el akartam tolni, majd mikor kinyitottam a szemem és megpillantottam Yixinget, kezemet fenekére tettem és magamhoz húztam. Biztos csak álmodok. Ez csak egy álom volt. Nem lehet ő most itt, hiszen nem szeret már. Összedörzsölte ágyékunkat, mely kisebb nyögéseket váltott ki belőlem, miközben már nyelvünket is bevetettük a csókba.
  - Akarom - suttogta számba. Teljesen ledermedtem ennél a szónál. Kezem megállt fenekén és csak kikerekedett szemmel néztem rá. Mit mondott? Akarja? Mi van? Elváltam ajkától és ekkor tudatosult bennem, hogy ez egyáltalán nem volt álom. Tényleg itt volt Yixing, ebben a házban, ebben a szobában, az ölemben. Kikerekedett szemmel néztem rá és nem értettem most mi van.
  - Te-tessék? - néztem döbbenten rá.
  - Akarom Suho - mondta még egyszer.
  - De... Te nem szeretsz engem...
  - Mi? Már miért ne szeretnélek? - nézett kerek szemekkel.
  - Mert... múltkor azt mondtad.
  - Én nem mondtam ilyet.
  - De! Mikor azt mondtam neked szeretlek, te dadogva mondtad, hogy "én nem" - néztem szemébe, mire lesütötte szemét és beharapta alsó ajkát. Elkezdte rágcsálni és mintha gondolkodott volna valamin.
  - Azt nem arra mondtam - nem nézett a szemembe.
  - Akkor mire?
  - Hát... hogy... én nem akartam, hogy... akkor megtörténjen... - mondta akadozva. - Még... - nagy levegőt vett - nem sikerült túllépnem, apám bántalmazásán. Még mindig félek, hogy valaki ugyan úgy fog bántani, mint ő. De - ekkor felnézett egyenesen szemembe - jöttél te. Teljesen megváltoztattad az életemet. Amióta megismertelek, csak jó dolgok történnek velem. Apámat végre lecsukták, a volt barátom se zaklat és megismerhettem a barátaidat. Csak jó dolgok. Veled érzem azt, hogy élek és fontos vagyok. Nem csak egy fiú vagyok, hanem a tiéd. Végre valaki igazán szeret, nem csak egy eszköz vagyok. Emberként bántál velem és ez nagyon jól esett. Ezért szerettem beléd, mert te emberként tekintettél rám. Nem csak kihasználtál. Azt érzem, veled el tudom feledni apámat, és végre tovább lépni. Elfelejteni, amit ő tett velem és helyette valami csodát adsz nekem. Nagyon szeretlek Suho - hajolt le hozzám és megcsókolt. Egyből viszonoztam csókját és közel húztam magamhoz. Átkaroltam derekát és hátát kezdtem simogatni.
  El sem hittem, hogy szeret és én ennyit jelentettem neki. Nem lehettem ennyire szerencsés. Hihetetlen nagy mázlista voltál Kim JoonMyun. Sehol sem fogsz még találni egy ilyen fiút. Miért is hittem azt, nem szeret engem? Miért gondoltam, hogy utál? Nem tudom, de már nem érdekelt, most csak az volt a fontos, hogy itt volt velem és szeretett. Engem és nem mást. Lágyan érintettem ajkát, mintha attól félnék eltűnik. Gyengéden simogattam hátát, mintha porcelán volna  minden porcikája. Annyira törékeny és én féltem, hogy összetöröm. Mielőtt még elmélyítettük volna a csókot, elváltam ajkától és a szemébe néztem.
  - El sem tudod képzelni most mennyire boldog vagyok - mosolyogtam rá. - Sosem hallottam még ilyen szép dolgot senkitől. Ezek hihetetlenül boldoggá tettél. Nagyon szeretlek Yixing. Mérhetetlenül szeretlek. Annyira jó érzés, hogy te is így érzel irántam és - itt elnevetem magam - nagyon régen szólítottál már a becenevemen, aminek örülök, mert csak kevesen szólítanak a rendes nevemen. Az meg, hogy te azon szólítasz csak még különlegesebbé teszi.
  - Persze, hogy azon szólítalak, mert ez a neved és én szeretem - mondta mosolyogva. - Nagyon szeretlek JoonMyun - hajolt le ismét hozzám és megcsókolt. Ez a csók, már nem olyan lágy, mint az előző, sokkal több szenvedély és vágy volt benne. Nem tétlenkedtem, de nem is akartam elijeszteni, így benyúltam pólója alá és bőrét kezdtem kényeztetni. Figyeltem reakcióját, de csak jóleső sóhajokat hallottam és éreztem, ahogy közelebb férközőtt hozzám. Nyakam köré fontam karját és fenekét fogva álltam fel vele. Lábát derekam köré csavarta és szorosan simult hozzám. Egy percre sem szakadt el ajkamtól és én sem övétől, mintha attól félnénk, ez csak egy álom volna. Egy álom... Nem érdekelt, hogy esetleg ezt az egészet csak álmodom, de soha sem fogom őt elengedni. Nem engedem. Ő az enyém és hozzám tartozott. Nekem ő kellett senki más. Rá volt szükségem.
  Elindultam vele fel az emeletre, közben végig azon gondolkoztam, vajon mivel érdemeltem ki, hogy az enyém legyen. Túlzottan szerencsésnek éreztem magamat, ahhoz hogy ez megtörténjen velem. Olyan dolgok és olyan érzelmek vették át az uralmat rajtam, amiket még nem ismertem és féltem, hogy ezzel Yixinget elijesztem, amit nem akartam. Meg akartam őrizni az én kis kincsemet, akit végre megszereztem és magam mellett tudhattam. Nagyon fontos lett nekem, azóta, hogy megláttam. Nem akartam beleszeretni, nem akartam, hogy újra megtörténjen az. Nem akartam, közel engedni magamhoz, de az élet nem így akarta. Azt akarta, hogy mi közelebb kerüljünk egymáshoz és egymásba szeressünk. Azt akarta, hogy mi együtt legyünk, örökre. Jól gondolta a világ, hogy mi együtt akartunk lenni. Mi mérhetetlenül szerettük egymást. Mindent meg fogok adni Yixingnek. Mindent, amit csak akar.
  Befordultam vele a szobámba és lefektettem az ágyra. Elváltam ajkától és megtámaszkodtam feje mellett, ahogy csillogó szemekkel nézet rám, mosolyogva. Fürkésztem arca minden egyes milliméterét. A szemét, ami gyönyörűen csillogott a boldogságtól, amibe beleszerettem. A szemöldökét, amit mindig összehúzott, ha nagyon gondolkodott, vagy épp mérges volt rám. Az orrát, ami annyira kicsi volt és én imádtam csókokat nyomni rá. A fülét, amibe édesen suttogtam a kedves és szerelmes szavakat, amiket teljes szívből mondtam neki mindig. Az arcát, amit ajkammal csókolgattam és ujjaimmal simogattam, olyan kellemesen puha, és teljesen hibátlan. Végül az ajkát, amit mindig édesen csókoltam, sosem voltam vele vad, csak akkor ha ő is akarta. Sosem csináltam olyat, amit ő nem akart. Mindig figyeltem rá. Édes ajka, mely most felfelé gördült és megmutatta fogait és én imádtam mikor mosolygott. Tekintetem felvándorolt szemére onnan hajára és döbbenten néztem.
  - Gyönyörű - mosolyogtam rá és beletúrtam hajába. - Jól áll ez a szín. Nagyon jól nézel ki.
  - Nem is - mosolygott szégyenlősen.
  - De - érintettem össze homlokunkat. - Nagyon jól nézel ki - csókoltam meg.
  - Köszönöm - suttogta számba és szorosan húzott magához. Kezdtem azt érezni, ez egy felejthetetlen éjszaka lesz.
   Innentől kezdve jöttek a dolgok nehezebb részei. Nagyon lassan és óvatosan tettem mindent, amit lehetett, figyeltem Yixing minden egyes reakcióját és csak azt figyeltem, hogy neki jó legyen. Ahogy csókoltam, ügyeltem ne legyek túl vad és csak akkor mélyítettem el vagy lettem szenvedélyesebb, ha megengedte. Mindent az ő engedélyével tettem. A lágy csókunk, szenvedélyes és érzelmes csók lett, miközben először csak pólóján keresztül simogattam, majd közvetlenül a bőrét. Óvatosan húztam le róla felsőjét és simogattam bőrét, miközben szenvedélyes csókunk nem szakadt meg. Lassacskán megszabadítottam nadrágjától, közben ő sem tétlenkedett. Lehúzta rólam pólómat, majd a nyakamat átkarolva húzott le magához több csókért könyörögve. Addig folytattunk ezt, míg mind a kettőnkön csak alsónadrág nem volt. Azokkal kissé több időt vártam, hogy Yixing kezdeményezzen. Nem akartam elsietni semmit. Vártam. Ameddig kell, én megvárom. Mikor alsómhoz nyúlt, kissé remegő kezekkel, majd lassan kezdte el lefelé húzni, kissé elmosolyodtam és biztatóan simogattam ott ahol lehetett, hogy önbizalmat adjak neki. Csókoltam, simogattam és édes szavakat súgtam fülébe. Minden egyes reakció egy csoda volt számomra, főleg, hogy eddig egyszer sem mutatta azt, hogy nem tetszik neki vagy esetleg félne. Élvezte. Nagyon is. Bókoltam neki végig, ami eszembe jutott. Becézgettem és mindenféle jót mondtam neki. Vagy kis milliószor elmondtam, mennyire is szeretem és mennyire boldog voltam vele. Egyszerűen a mosolyával már boldoggá tett. Egy mosollyal bearanyozta a napomat. Egy idő után már nem tudtam mit csinálok, csak arra ügyeltem, hogy neki jó legyen, az hogy mi volt nekem a jó, nem számított. Csak az ő öröme és boldogsága volt fontos más nem lebegett a szemem előtt.
  És hogy ez volt az első és nem az utolsó, amire gondoltam, egy csodálatos estét töltöttem szerelmemmel. Ahogy itt feküdt mellettem és édesen aludt karomba zárva, miközben lehelete mellkasomnak csapódott és fejét bőrömbe nyomta, mintha párna volnék. Nagyon édes. Ilyenkor úgy nézett ki, mint egy kis gyerek. Imádtam nézni, ahogy aludt. Annyira ártatlan és védtelen volt, hogy meg akartam védeni mindentől és mindenkitől. Azt akartam, hogy senki más ne lássa rajtam kívül ezt az oldalát. Nekem mutassa meg, hogy gyenge, ne másnak. Magamnak akartam, de -és itt muszáj volt vigyorognom egy hatalmasat- most már az enyém volt. Minden értelemben. Ezt az éjszakát sosem fogom elfelejteni. Ilyen éjszakám még sosem volt. Nem éreztem még senkivel sem ilyet. Azt hittem vele tanultam meg mi is a szerelem, de tévedtem. Nem vele voltam szerelmes és boldog, hanem Yixinggel. Az ami akkor volt, csupán egy halovány része volt annak, amit most éltem át. Semmihez sem tudtam hasonlítani. Túlságosan furcsa, új, izgató és kihívásokkal teli volt, hogy nem tudtam szavakba foglalni pontosan mi is ez. Ezt nevezik talán a rózsaszín felhőnek, mikor az ember szerelmes? Azt mondják, vagyis hallottam valahol, hogy ez a rózsaszín felhő kilenc hónapig tart, eddig tart a felhőtlen boldogság. Talán nekünk is csak ennyi időnk lesz arra, hogy boldogok legyünk? Vagy ez nekünk egy életre szól, kisebb-nagyobb vitákkal és veszekedésekkel? Lehetséges, hogy lesz olyan pillanat mikor nem akarjuk látni a másikat, esetleg véget akarunk vetni annak, ami köztünk van? De rájövünk mennyire nem bírjuk ki a másik nélkül és nagy bocsánat kérések közepette, ráébredünk mennyire is szeretjük egymást és miért vagyunk mi még mindig együtt? Ez volna a mi sorsunk? Hogy mi is ugyanerre az útra tévedjünk, és elkövessük ugyanezeket a hibákat? Vagy a mi kapcsolatunk más, mert mind a ketten férfiak voltunk? Kitudja. Talán a sors ezt az utat szánta nekünk, de lehet nem. Nem tudhatjuk. Majd lesz valahogy, az a lényeg, hogy az életünk egyetlen egy percét se bánjuk meg. Az élet úgy volt tökéletes, ahogy mi megéltük, ahogy mi elképzeltük. Nem úgy, ahogy mások gondolják. Nem. A mi elképzelésünk a fontos és nem a másik véleménye. Úgy lesz csak igazi életünk, ha mi irányítjuk és nem mások.
  Letekintek páromra, aki közben a hasára feküdt és a takaró lecsúszott róla, így gyönyörű meztelen háta kivillant. Már nem fedték horzsolások, zúzódások, lila és kék foltok. Most gyönyörű volt, ép és egészséges, amilyennek mindig is látni akartam. Emlékeztem arra, hogyan vándorolt rajta végig először ujjam, hogyan simogattam és csókoltam. Vállára siklott tekintetem, amin látszik a tegnap este nyoma, egy kisebb kiszívás nyom maradt ott, de mit tegyek, ha szerettem a bőrét csókolgatni. Mindig olyan puha és selymes volt, nem bírtam ellenállni. Szerintem senki sem tudott volna. Óvatosan hátára tettem kezemet és cirógatni kezdtem azt a selymes felületet. Tekintetem felsiklott nyakára, melyet mindig szívesen csókoltam végig többször is, ha kellett. Aztán arca, mely most olyan nyugodt volt, mintha nem kéne sietnünk, mondjuk sosem voltunk képesek időben elindulni egy ilyen éjszaka után, ami nem mindig adatott, de ilyenkor képesek voltunk, csak órákig csókolni a másikat. Semmi mást nem csináltuk csak csókoltuk és simogattuk egymást. Ez nekünk többet jelentett minden szeretkezésnél. Ez volt a legfontosabb, hogy ilyenekre mindig legyen időnk. Elnézve arcát, ami semmit sem változott, mióta megismertem, pedig az nem ma volt, eszembe jutott, hogyan is találkoztunk. Történelem óra volt, addig nem nagyon beszélgettem senkivel, igaz most sem, de már nem vettem fel azt a mű mosolyt, amit akkor minden egyes pillanatban hordtam. Párba kerültünk, mert egy házi dolgozatot kellett készítenünk, mi is volt ötven éve. Hát ötven év nagyon sok minden történt, de ami az utóbbi időben történt sokkal fontosabb volt. Ha akkor nem egy párba oszt minket a tanár - aminek ma igazán hálás voltam - akkor mi biztos nem jöttünk volna össze és nem lennénk ma is együtt. Úgy, ahogy Kris és Chen sem lennének együtt, mint mi. Nekik, hát a kapcsolatuk nem ment annyira zökkenő mentesen, mint a miénk - mondjuk a miénk sem. Volt egy fél éves szünetük, jobban mondva szakítottak, aminek az okát nem tudtam, mert nem mondták el, de majd ismét együtt voltak. Úgy tűnt meg tudták beszélni a dolgot, de még mindig feszültek voltak, ha szóba jött. Talán olyan szintű dolog történt, amit lehet más nem bocsátott volna meg, vagy nem jött volna újra össze azzal, akivel történt. Viszont, együtt vannak és boldogok. Ez számított semmi más. A boldogság a legfontosabb és hogy láthattam őket együtt mosolyogni a mai napig, sokat jelentett. Ahogy elmerengtem a gondolataimban, szerelmem mocorogni kezdett érintésem hatására. Elmosolyodott, mert tudta hogy én voltam, mivel minden egyes reggel így szoktam ébreszteni. Kómás tekintettel rám nézett, majd még jobban elmosolyodott és szeméből csak a szerelmet tudtam kiolvasni.
  - Jó reggelt! - köszöntem neki és homlokon csókoltam.
  - Jó reggelt! - hunyta le szemét érintésemre, majd a hátára fordult.
  - Te Lay.
  - Rég hívtál már így - mosolyodott el nagyon. - De, igen? - nézett rám kíváncsi szemekkel.
  - Emlékszel, hogy kerültünk közel egymáshoz? - fordultam a hasamra és alkaromon megtámaszkodva figyeltem arcát, ami eltorzult, mert nagyon törte a fejét.
  - Valami dolgozat volt, de hogy milyen arra már nem emlékszem.
  - Én viszont igen - mondtam diadalmasan. - Épp a napokban akadtam rá - nyúltam az éjjeli szekrényhez és levettem róla egy lapot. - Látod ezt?
  - Szép ötös - mosolygott rám.
  - Az első és utolsó ötösöm töriből.
  - Áh, szóval töriből volt ez a dolgozat. Most már emlékszem rá. Szóval egy házi...
  - Nem - vágtam a szavába. - Emiatt! - böktem a lapra és odaadtam neki. - Emiatt vagy az enyém! - mondtam és közeledtem felé.
  - Értem - szerelmesen tekintett rám és lerakta maga mellé a lapot. - Szóval egy házi dolgozat által? - karolta át nyakamat.
  - Igen. Egy házi dolgozat által... - hajoltam rá ajkára ás elvesztem benne. Ki hitte volna, hogy mi így jöttünk össze, lassan öt éve.


(Igen ezek lennének az utolsó szavak :3 Remélem nektek is annyira tetszett az egész történet, amennyire mi szerettük írni Klauval :3 Egyik kedvenc ficim lett, amit írok :3 Persze még van mit fejlődnünk mind a kettőnknek, de reméljük, így is tetszett :3 Tudom, ez most nem lett olyan hosszú és nem lett lerészletezve az első együtt töltött éjszakájuk, lehet sokan ezt várták, de azt éreztem most nem erre kell hangsúlyt fektetni, hanem az érzéseikre. Ezért is írtam meg így ezt a részt és ezért gondoltam, hogy ez lenne a tökéletes befejezés ennek a történetnek. Most úgy érzem (de javítsatok ki nyugodtan, ha nem így van) szerintem ebben fejtettem ki eddig a legjobban a dolgokat és most érzem azt, hogy október (igen azóta írok) óta rengeteget fejlődtem, de ez nem csak az én érdemem, hanem a tiétek is, mivel ti voltatok azok, akik támogattak minket és a ti dicsérő szavaitoknak köszönhetjük ezt a csodálatos történetet :3 Köszönjük szépen, hogy figyelemmel kísértétek Lay és Suho történetét, meg persze Chen és Kris kapcsolatát is. Köszönjük szépen, hogy olvastátok és kommenteltetek :3 Köszönünk szépen mindent és SZERETÜNK TITEKET :3 <3 <3 <3)