Help me... please 2.évad 1.rész

~ LuHan pow~

- Megint nem megy semmi a tv-ben – morogtam – SeHun ide… - beharaptam alsó ajkamat, majd inkább kikapcsoltam a készüléket és felhúztam a lábaimat, amit átöleltem.

                                                                       2 évvel ezelőtt.

A babák születése után teljesen megváltozott az életünk. Kicsit fáradtabbak voltunk, de mindig szántunk egymásra időt. Nem mindig szex formájában, hanem volt, hogy csak összebújtunk, vagy egy kicsit romantikáztunk. Nekem ezek is jól estek, és ahogy láttam SeHunnak is. Sokat foglalkozott a gyerekekkel, de SuHo mindig elküldte őt és még valaki mást – mindig változott kit küldött vele-, hogy fésüljék át a hatalmas területüket. Én eléggé bántam ezt, mert mindig akkor kellett neki elmenni, mikor én egy kicsit… szerettem volna vele... hancúrozni. Egy sóhajjal mindig letudtam ezt a dolgot. A napok csak úgy teltek és gyermekeim is gyorsan fejlődtek. Nagy szemekkel kémlelték a világot és az embereket. Néha gügyögtek is. TaekWoon mindig megfogta az orromat, kislányomnak meg a szám volt érdekes. Ezeken mindig nagyon jót nevettem, vagy mosolyogtam. De azon már nem, hogy SeHun kezdet tőlem elhidegülni… Kevesebb érintés, csók, összebújás. Az ágyban is háttal aludtunk egymásnak, ott sem húzott magához, mint ahogy szokta. Nem olyan rég voltunk házasok – időközben megtörtént a nagy esemény és én akkor voltam a legboldogabb, na meg persze amikor a gyerekek születtek. Alig akartam elhinni, hogy tényleg a férje lettem, és mostantól csak az enyém és én is az övé – minden fantasztikus volt, de lehet csak az én szemembe.. Viszont döntenem kellett… Vagy itt maradok velük és elviselem, nagy fájdalmak között, hogy már nem ért hozzám, nem tett velem semmit, de mégis látom Őt, vagy... eljövök a gyerekekkel, ezzel még jobban növelve magamban a fájdalmat... Én az utóbbit választottam. Hárman tudtak erről az egészről. BaekHyun, ChanYeol és KyungSoo. Mindenki más csak azt látta, hogy semmi sincs közöttünk rendben. Így hát, amikor SeHun nem volt itthon- ugyanis ez már elég gyakori volt – összeszedtem minden dolgomat, és a gyerekeket fogva mentem el onnan. Először egy kis kiadó házat vettünk ki. Majd az erdőben – jó messze tőlük – egy faházba költöztünk.  Nagyon fájt… piszkosul. Az első hónapokban rettenetesen sírtam, megállás nélkül… Nem tudtam, hogy keresnek-e egyáltalán... hogy SeHun keres-e engem vagy valami... Általában BakHyunnal beszéltem telefonon, de csak akkor, ha nem volt a közelében senki... Ahogy telt az idő, úgy törtem össze teljesen lelkileg és a szívem is darabokban hevert... Tudtam, hogy én jöttem el... de én már nem bírtam úgy...  A gyermekeim is növésnek indultak. Már 2 évesek, de már tudnak rendesen beszélni. Mosolyogtak, nevettek, játszottak, rohangáltak. TaekWoon rémisztően hasonlít Rá. Kiköpött mása... És azokat a kérdéseket sem tudtam elkerülni, hogy „Hol van a papa?”. Először nem tudtam, mit mondjak, majd valahogy mindig kibújtam eme kérdés alól.

                                                           ~**~

Két éve nem hallottam semmit sem a falkáról, vagyis de, de sose kérdeztem rá, hogy mi volt velük. Nem tudtam, mi volt Vele.-. Lehet, márt talált is magának egy dugó partnert… A bal kezemre néztem és csak jegygyűrűmet néztem. Nem adtam vissza neki... de nem is bántam. Ezt meg akartam tartani... Így nem próbálkozik be nálam senki és... emlékezhetek a régi, szerelmes emlékekre is. Mielőtt elsírtam volna magam a bejárati ajtó nyitódott.

- Mama – kiáltották el magukat, majd hozzám rohantak. Mire ez megtörtént, én már rég ott vagyok az ajtóban.

- Sziasztok – öleltem magamhoz őket – Rég láttalak, Yoda.

- Gondoltam meglátogatlak és, hogy még nagyobb örömet okozzak neked, elhoztam a rosszcsontokat - ölelt magához és arcomra adott egy puszit – Nagyon lefogytál.

- Menjetek játszani, rendben? – tettem le őket, majd elrohantak.

- Nagyot nőttek – nézett utánuk – TaekWoon kiköpött Ő.

- Tudom – sóhajtottam – Kérsz inni?

- Egy pohár vizet elfogadok – mosolyogott.

A konyhába mentem, majd öntöttem neki egy pohár vizet és a nappaliba mentünk, ahol kényelembe helyeztük magunkat.

- Keresnek téged – szólalt meg halkan.

- Tessék? – kérdeztem vissza rögtön.

- Keresnek téged… Mindenki…

- Két év után keresnek?! Gratulálok

- Eddig is kerestek….

- Mi van?!

- LuHan… Mióta elmentél azóta keresnek téged! SeHun is! Nem egyszer fakadt sírva és omlott össze!

- Na persze, és ezt higgyem is el?!

- Igazat mondok! – csattant fel – Keresnek téged!

- Sose mondtátok!

- Meg volt az oka!

- Egyedül akarok lenni! Maradj velük – száguldtam ki az ajtón, amit magam után hangosan csaptam be és az erdőben kezdtem el rohanni.

Még hogy keresnek?! Főleg Ő?! Nem hittem el! Nem kellettem neki, csak fájdalmat okozott, de boldogságot is... Ahj… mihez kezdjek? Megráztam a fejemet, majd hirtelen az oldalamnak csapódott valami és ennek következtében a földre kerültem.

- Ah – nyögtem fel, majd szemeim feketék lettek.

Oldalra néztem és egy fehér farkast láttam meg... Ez… Ez… ez… SuHo. Ajkaim megremegtek. Felálltam, majd hátrálni kezdtem. Fenébe! Összepréseltem párnáimat és rohanni kezdtem. Tudtam, hogy ennyivel nem rázom le. Hallottam, ahogy utánam szaladt. Most csak egy dolog jutott az eszembe, méghozzá egy szakadék, amiről leugrottam és reményeim szerint nem követ onnantól kezdve. Szemeimmel gyorsan pásztáztam a tájat és meg is találtam azt, amit kerestem. Arra kezdtem el futni és elrugaszkodtam a földtől, majd leugrottam… de nem szakadékba... hanem egy kis szikláról, ami alatt egy ház volt! Méghozzá… az a ház...  Így visszagondolva ez nem volt valami jó öltet. A kezeimet magam elé tartva csapódtam a tetőbe, majd beszakadt alattam és zuhantam tovább, míg a nappaliban az üvegasztalra zuhantam.  Nagy zajt csaptam és a romok, törmelékek is még zuhantak lefelé.

- Picsába - dühöngtem, és valahogy felálltam.

Előttem még nagy a por, de ahogy kezdett eltűnni, szinte az összes tagot megláttam, akik nagy szemekkel néztek rám. Fejem fájni kezdett, s ezért oda kaptam, majd éreztemm a meleg folyadékot, ami végig folyt arcomon. Sóhajtottam egyet, majd hátrálni kezdtem, ahogy SuHo is megérkezett. Végig néztem az embereken, s már valakinek a könnyei is folytak, mint... Neki.… minden érzelem feltört belőlem és könnyeim potyogni kezdetek. Mellkasom rohamosan mozogott fel-le. Ajkaim megint megremegtek és a törőt ablakon keresztül elfutottam. Ez túl sok volt nekem.-. nagyon sok... Hirtelen egy test vetődik rám és bukfenceztünk le valahonnan, de közben ő szorosan tartott karjai között és védett a sérülésektől. Mikor megálltunk és már a földön feküdtünk, akkor vettem észre, hogy ki is volt rajtam.

- Álhj márh megh teh idiothah – ölelt magához görcsösen.

- Engedjh ehl – csuklott el a hangom.

- Sohah többeth nehm engedhlehk elh. Beszéljükh megh kérlehk – vette kezei közé arcomat.

Szeme alatt vaskos karikák hunodtak és arca rettentően meggyötört, s szemei vörösek. Szívem összeszorult és torkomban hatalmas gombóc keletkezett.

- Beszéljük meg kérlek ezt az egészet! Már nem bírom! Veled akarok lenni és a gyerekekkel! Veled akarok aludni, veled akarok fürödni, meg akarlak csókolni!

- Ez nem igaz! Elhanyagoltál, elfelejtettél!

- Nem, ez nem igaz!

- De igaz! Folyton eljárkáltál otthonról és nem csókoltál meg, nem értél hozzám, nem volt semmi!

- Hordod a gyűrűdet – vette kezébe bal kezem.

- Tereled a témát!

- Én is hordóm – emelte fel kezét.

- SeHun...

- Miért hordód?

- Mert ellentétben veled, én szeretlek téged, még most is és hordóm.

- Miből gondolod, hogy én már nem szeretlek?

- Nem úgy viselkedtél velem, mint aki szeret, inkább csak kényszerből értél hozzám...

- Nem, LuHan erről szó sincs és szó sem volt!

- Inkább elmentél éjszaka bulizni, minthogy velem legyél!

- LuHan, beszéljük meg - kérlelt.

- Mit akarsz ezen megbeszélni?

- Mindent. Kérlek... Látni szeretném a gyerekeket…

- Mm..-

- Kérlek… Lu... – hintett csókokat arcomra – Kérlek – suttogta, majd ajkaim előtt megállt.

Ajkaim megint megremegtek, és félig lehunytam a pilláim... Nekem ennyi volt… én megtörtem…én... megtörtem... teljesen. Lehunyta szemeit, majd összeérintette ajkainkat. Egyikünk sem mozdította meg ajkait egy ideig, majd ő kezdeményezett, és lágyan csókolni kezdett.

- Annyira hiányoztál - suttogta – Szólj hozzám hercegnőm.

- Miért törtél össze? – kérdeztem elhalló hangon.