Egy házi dolgozat által... 4.rész

Lay POV

Oly annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy észre sem vettem mikor hozzánk értünk. Amint ezt tudomásul vettem, kicsit a jókedvem is oda lett. Hálát adok az Istennek, hogy nincs itthon. Megálltunk a kapu előtt, majd felé fordultam, és rámosolyogtam.

- Köszönöm, hogy haza kísértél. – mondtam.

Már fordultam volna a vaskapuhoz, de megragadta a kezemet.

- Ah. – nyögök fel fájdalmasan. Kezemet kezére kaptam.

- Sajnálom. – mondta, majd magához ölelt. - Nem akartam fájdalmat okozni. – szorított még jobban magához. - Ha nem köszöntem el, akkor miért mész el?- temette fejét nyakhajlatomba.

Hirtelen megéreztem ajkát nyakamon, majd igen erősen megszívta az említett területet. Felemelte fejét, s a szemembe nézett. Elégé meglepetten néztem rá, de ő csak rám mosolygott, és megsimogatta arcomat. Olyan nagy tenyere van.

- Csak visszakaptad, amit adtál. – mondta, majd a nyakamra mutatott. Én csak elnevettem magamat, s elvörösödtem.

- Akkor holnap találkozunk, JoonMyun. –mosolyogtam rá.

- Suho, maradjunk ennyiben.

- Rendben.

- Holnap találkozunk, Yixing. –mosolyodott el ő is.

- Lay, maradjunk ennyiben. –idéztem tőle, mire elvigyorodott.

- Rendben. –mondta és elengedett – Szia.

- Szia. –mondtam.

Én a kapu felé fordultam, és kinyitottam, bementem rajta, majd a házba. Addig nem mozdult, míg bementem a házba.

- Megjöttem. – kiáltottam el magam.

- Szia, szívem. – köszönt anyám, majd homlokon csókolt. - Milyen napod volt?

- Jó. Ma igazán jó. – mosolyodtam el, mikor eszembe jutottak a ma történtek.

- És… ki volt az a fiú, akivel jöttél? – húzogatta szemöldökét.

- Ő… ő… vele írok tőriből egy esszét. – néztem félre.

- Yixing, olyan rég volt barátod, s rég láttalak boldognak. De mikor bejöttél az ajtón sugároztál, és mikor a kapuban beszélgettél azzal a fiúval még jobban.

Igen ő az anyám, aki tudja, és elfogadja, hogy az egyetlen fia meleg, s így is szereti őt. Neki mondtam el először, hogy a fiúkhoz vonzódom, vele tudtam ilyenekről beszélgetni.

- Hogy hívják? – kérdezte, ezzel kizökkentve a kis világomból.

- JoonMyun. – feleltem.

- Mi az a nyakadon? – jött közelebb hozzám.

Gyorsan oda kaptam a kezemet, majd próbáltam előle menekülni.

- Yixing, ne menekülj előlem! – mondta nevetve. – Mutasd a nyakadat.

- Nem! – ellenkeztem.

Az arcomba dobta a konyharuhát, s ezért kezemet elvettem nyakamról. Anyám ebben a pillanatban döntötte el, hogy lépni fog. Gyorsan megfogta fejemet, elfordította jobbra, majd szemügyre vette azt a „valamit”.

- Miért van kiszívva a nyakad? – nézett rám.

- Hát… öhm… izé… mert?

Édesanyám sóhajtott egyet, s elengedett.

- Ő csinálta?

- I-igen, de én kezdeményeztem. – hangom egyre halkult.

- Tetszik neked? – kérdezte meg. Az anyák mindent tudnak, igaz? Akkor erre is kell tudnia a választ.

Az arcom, ami eleve fehér színű volt, most vörösben pompázik.

- Nem tudom, lehet… Nagyon szimpatikus, kedves, segítőkész, aranyos. Bele tudnék szeretni. – motyogtam.

- Szerintem ez össze fog jönni, édesem. – simított végig karomon.

- Nem hiszem. Szerintem ő nem olyan, mint én. Meg barátnak tekint, csak.

- Hidd el, ez meg fog változni.

Még beszélgettünk egy ideig, majd mentünk a dolgunkra. Én felmentem a szobámba tanulni, anya meg csinálta a dolgát. Tetszik nekem? Nem tudom biztosan. Az esetem? Igen. Miből gondolom, hogy ő nem olyan, mint én? Nem tudom. Ez csak egy megérzés. Mi van akkor, ha utalásokat, tetteket fog tenni, amivel tudtomra akarja adni, hogy tetszek neki? Először megbizonyosodok róla, hogy tényleg így van-e, és ha igen, akkor válaszolok a tetteire. Tényleg bele tudnék szeretni? Halálosan bele tudnék szeretni… Ezekkel a gondolatokkal tértem nyugovóra, s aludtam el. Szörnyű éjszakám volt. Össze-vissza forgolódtam, levert a víz, nyöszörögtem, halkan sírtam, rémálmaim voltak.

Ezáltal a reggelem szar volt. A szemem piros, s duzzadt, karikás volt. Reggel ébredés után rögtön a fürdőbe mentem. A tükörbe nézve elszörnyedtem a látványtól. Gyorsan elvégeztem a teendőimet, majd visszamentem a szobámba öltözni. Felkaptam magamra az egyenruhámat, elpakoltam táskámba, majd lementem a konyhába, Anya ma már dolgozott, még egy cetlit is írt ki. Kivettem a hűtőből egész napos kajámat, s a bejárati ajtóhoz mentem. Felvettem cipőmet, s útnak indultam. Az iskolába menet csak egy kérdés volt a fejembe.

Mi lenne, ha szeretne? Ha szeretne, én lennék a legboldogabb ember a világon. Ő lenne az, aki kihúz a fekete lyukból, aki megmentene a magánytól, akibe kapaszkodnék, aki mindig felsegítene, mikor újra a szakadék szélén állnék. De ez… Lehetetlen. JoonMyun nem meleg, mint én. Ő az iskola sztárja. Én más vagyok, és ő is. Ha beleszeretnék, és elmondanám neki, vége lenne a kezdetleges barátságunknak, nem beszélnénk, kerülnénk a másikat, a legrosszabb pedig… undorodna tőlem.

Annyira el voltam merülve a gondolataimba, hogy észre sem vettem, hogy már az iskolánál voltam.

- Xing hallasz? – hallottam meg KyungSoo hangját.

- Mi? – tértem észhez.

- Már vagy öt perce hozzád beszélek. Minden rendben?

- Persze, minden rendben.

Még váltottunk pár szót, majd mentünk az osztályteremben. Amint beléptem megláttam Hyungot aki igencsak feszült volt.

- Sziasztok – köszöntem nekik mosolyogva.

- Szia Lay. – köszönt nekem Kris. Biccentettem felé.

- Jól vagy, Suho? – kérdeztem.

- Igen jól vagyok. – mosolygott rám.

- Akkor jó. – mosolyogtam rá. – Ezért jöttem, hogy szóljak, ma nem tudunk találkozni, mert el kell intéznem valamit.

- Rendben. Arra gondoltam, hogy esetleg hétvégén átjöhetnél hozzám. Persze ha van kedved nem kötelező. – mosolygott rám

Elégé meglepett. Gondolkoznom kellett a válaszon, szerintem még a nyelvemet is kidugtam a nagy erőfeszítések középpete. Megszabadulni az otthon mocskától, maga a mennyország.

- Örömmel átmennék. - mondtam vigyorogva.

- Ennek örülök. Akkor holnap gyere át valamikor, csak ne korán reggel, mert akkor még alszom. –nevette el magát…

- Inkább reggel menj, mert akkor sosem fog felébredni. –szólalt meg Kris. Felé fordult Hyung és mellkason bokszolta. –Hé! Ez fájt! Még fáj a tegnapi szorításod. –mondta és elkezdte simogatni az ütés helyét.

- Bocsi. –mondta JoonMyun és összeborzolta a magas fiú haját… Kris lefogta a kezét. Biztos utálja. Hyung visszafordult felém.

- Akármikor jöhetsz. Ahogy neked jólesik. –mondta.

- Rendben. Akkor olyan dél körül átmegyek.

- Oké. Add meg a számod, hátha mégsem ébredek fel addig. –nevette el magát.

- Oké.

Leírtam neki egy kis fecnire, majd oda adtam neki. Még egy kicsit beszélgettünk, majd leültem a helyemre, közben mosolyogtam. Hogy miért? Talán boldog voltam, hogy megadtam a számomat? A nap további része átlagosan telt. Mint kicsöngettek haza vettem az irányt. Őszintén nem volt semmi dolgom, csak otthon akartam lenni, egyedül. Amint hazaértem ettem egy kicsit, majd felmentem a szobámba, s ledőltem az ágyamra. Becsuktam a szememet, s akaratlanul is eszembe jutottak a tette. Ahogy megver, pofon vág, előkerülnek éles eszközök, és ahogy kényszerít… Próbáltam szép dolgokra gondolni. Szép tisztás, virágok, JooMyun, ruha… Mi?! JoonMyun? Én rá gondoltam? A szép szemire, ajkára, testére, mosolyára, érintésére, hangjára? O baszki Xing. Suhot én… szépnek tartottam? Nem, inkább férfiasnak. Elképzeltem, ahogy a nagy tenyerével közre fogja arcomat, s megcsókol, ahogy az izmos karjaival megölel, ahogy megvédd apámtól, ahogy szeretkezünk… Ezek gondolatára kicsi Xing kezdet feléledni. Basszus. Nem tudtam másra gondolni csak rá, s ez még jobban beindított. Ilyenkor még a hideg zuhany sem segít. Hátamra fordultam, s felhúztam lábaimat. Nincs itthon senki. Kezemet a hasamra csúsztattam, onnan pedig be a nadrágomba. Mikor hideg ujjaim már merev tagomhoz értek, sóhajtottam. Mindjárt szétrobbanok… Körbefontam férfiasságomat ujjacskáimmal, majd mozgatni kezdtem.

- Ah. – tört fel belőlem egy nyögés.

Miközben kényeztetem magamat, addig hasamat is simogatni kezdtem, majd mellbimbómra simítottam.

- Gggr. – morogtam.

Makkomat kezdtem izgatni. Először finoman értem hozzá, majd hüvelykujjammal kezdtem jobban dörzsölni. Megremegtem a bizsergő érzésre. Kezemet visszavezetem egész hosszomra, majd elkezdtem közepes tempóban mozgatni rajta a bőrt.

- Ah-h-h – nyögtem fel ismét.

Még gyorsabb tempóra váltok. Légzésem szaporább lett, ahogy szívverésem is. Érzem, hogy mindjárt itt a vég… JoonMyun arcára gondolok, és arra, hogy ő segít át a túloldalra. Ahogy szájával kezd kielégíteni, majd nyelvét bevetve izgatni. Én a hajába markolok, és hangosan nyögdécselek. Az élvezettől már-már nem láttok tisztán. Biztat, hogy még hangosabb legyek. Eldönt az ágyon, majd lábaim közé fekszik, és kényeztet tovább. Feje mellé húzza lábaimat, s combomat fogja, cirógatja. Nem is kellett sok, hogy átlépjem a gyönyör kapuját.

- Ah!. – élveztem el egy hangos nyögéssel.

Nedvem kezemre folyt, majd útját folytatja lefelé. Én… most… tényleg ezt, csináltam… az… ő arcára, érintésére? Egy papír zsebkendőért nyúltam éjjeliszekrényemhez. Magamhoz vettem, majd letöröltem ondómat kezemről, s már ernyedt tagomról. Hangosan sóhajtottam egyet, majd felkeltem, s kidobtam a kukába a zsebit. Még késztetést éreztem, hogy még egyszer csináljam, de inkább elvetettem az öltetett. Visszafeküdtem ágyamra, majd álomba szenderültem. Mikor legközelebb felkeltem már este tizenegy volt. Mit csinálhattam volna? Semmit, ezért visszaaludtam.

Legközelebbi ébredésemnél az óra reggel tízet mutatott. Ma megyek Suhohoz. Felkeltem, fürödtem, fogat mostam, felöltöztem, elköszöntem anyától, majd elindultam felé. A bejárati ajtóhoz mentem, majd megnyomtam a csengőt. Mosolyogva nyitott ajtót, s invitált beljebb. Találkoztam anyukájával, aki nagyon kedves. Rögtön megtaláltuk a közös hangot. Hyung türelmetlenkedett, ezért a lépcső felé terelt, majd feltolt az emeletre. Elmondta melyik az ő szobája, menjek be, ő is mindjárt jön, csak anyukája akart még vele beszélni. Kérésének eleget téve mentem be birodalmába, s az egyik polcot kezdtem el nézegetni.

Suho váratlanul termet mellettem, s bökte meg vállamat, Ijedtemben ugrottam is egyet. Ő ezen csak nevetett. A nap többi részét nevetéssel, viccekkel, beszélgetésekkel töltöttük. Jó volt vele leni. Mellette felszabadultabbak éreztem magamat.

- Ki tette? –kérdezte.

- Tessék? – reméltem, hogy nem kérdezi meg újra.

- Ki tette ezt? –kérdezte ismét és óvatosan megfogta csuklómat. Kihúztam kezemet kezei közül.

- E-erről… nem akarok beszélni… - mondtam, s elfordítottam a tekintettemet.

Szerintem érezte, hogy nem kéne tovább kérdezgetni erről, s ezért hálás voltam neki. Mielőtt kínossá vált volna a csend anyukája szólt, hogy ebédidő van. Óvatosan megfogta kezemet, és levezetett az étkezőbe.

Hangulatos volt az egész. Az anyukája elkezdett kérdezgetni dolgokról, amire én válaszoltam is. De mikor édesapám került szóba lefagytam. Most mit mondjak? Suho anyukája megérezhette ezt, s elterelte a témát. Mikor végeztünk, JoonMyunnal elmosogattunk… volna. Ugyanis ebből nem lett semmi, mert inkább fröcsköltük és szappanoztuk össze. Csikiztük, piszkáltuk a másikat. Kezeimbe fogtam jó sok habbot, és az arcára kentem, de ő meg, felemelt engem. Próbáltam ellenállni, de egyre erősebben szorított, s ez már nem volt olyan jó. Felszisszentem mikor oldalamba nyilallt a fájdalom. Lazított szorításán, de nem tett le. Ezért elkezdtem csikizni az oldalát. Elengedett, s meg kellett kapaszkodni a mosogatóban, hogy össze ne essen. Végül csak elmosogattunk, s Suho még a fenekemre is rácsapót a ronggyal. Na ezt már neeem. Odakaptam kezemet, és szúrósan néztem rá. Ő csak nevetett. Kikaptam a kezéből azt a rongyot, s odasóztam neki én is egyet. Elégé kihívóan nézett rám ezután, ezért jobbnak láttam, ha elfuttok. Már a nappaliban voltam mikor megfogta a könyökömet, nagyon vihette a lendület, én meg megbotlottam valamiben, így a padlón landoltunk. Éreztem, ahogy rajtam fekszik. Feltápászkodott, de pont annyira, hogy lásson. Keze a fejem mellett volt, egyik kezem karján, míg a másik a derekán. Kikerekedett a szemmel nézett rám. Miért?

Óvatosan feltápászkodott rólam, majd kezét nyújtotta felém, amit elfogadtam, s felhúzott. Ezek után a kapaéra telepedtünk le, és filmet kezdtünk nézni. Gyorsan elment popcornért, majd leült mellém. Volt, hogy közben beszélgettünk valamiről a filmmel kapcsolatban, vagy épp nevettünk. Szerintem már a harmadik filmet nézhettük, mikor elbóbiskoltam, és Hyung vállára dőltem. Éreztem, ahogy egyik kezét hátamra, a másikat térdhajlatomba tette, és felemelt. Felvitt szobájába, majd óvatosan letett ágyára. Levette rólam pólómat, s nadrágomhoz nyúlt. Nee…

- Ne! Hagyj békén! –mondtam és összegömbölyödtem az oldalamon, mint egy kisgyerek.

Gyorsan átöltözött, és befeküdt mellém az ágyba. Simogatni kezdett. Az előbb felvett pózomat, felcseréltem egy nyugodtabbra. Próbált kissé közelebb húzni magához. Engedtem neki, s átöleltem derekát és fejemet mellkasába fúrtam. Óvatosan simogatta hátamat.

Reggel remegve, könnyes szemmel ébredtem. Még jobban bújtam Suhohoz, aki meglepetésemre szorított ölelésén. Halk pityergésbe kezdtem.

- Yixing. – szólított meg halkan.

- Védj meg – kértem suttogva. – Védj meg, kérlek.

- Nem bánthat már senki.

- Nem akarok vele újra találkozni. – fúrtam fejem mellkasába.

- Nem hagyom, hogy bárki bántson Xing.

Hátamat kezdte el simogatni nyugtatáskép. Végül újra elaludtam, sírva JoonMyun karjaiban. Álmomban nem volt sötétség, se ő. Minden különböző színekben pompázott. Ott volt édesanyám, JongDae, KyungSoo, és még kilenc másik ember, akit nem ismertem. De! Krist ismerem belőle. Egy panda szemű srác, magas manófülű, kicsi, s mégis szép, meg még sokan mások. Köztük JoonMyun. Mosolygott rám, elkezdett felém sétálni. Amint elém ért szorosan megölelt, majd megcsókolt, amit viszonoztam. Testembe szétáradt a melegség. Szívem gyorsabban kezdett verni… Ennyire tetszene?

- Yixing. – hallottam meg nevemet. – Yixing. – hallottam újra.

Simogatta hátamat, karomat, derekamat, fejemet, még a fenekemet is. Csókot hintett nyakamra, vállamra, arcomra. Én nem JoonMyunnál aludtam? Hirtelen felültem, s konstatáltam, hogy igen nála aludtam el. Megkönnyebbülten sóhajtottam egyet, majd visszabújtam hozzá. Ő csak elkuncogta magát, s simogatott tovább. Mellette biztonságba éreztem magamat. Az illata számomra már bódító. Felkönyökölt, majd puszilgatni kezdte arcomat. Szívem hatalmasat dobban. És csak kuncogni tudtam, és mosolyogni.

- Ideje lenne felkelni. – mondta, majd egy hosszú homlok puszit adott.

Úgy éreztem magamat, mint egy szerelmes tini, aki most jött össze élete pasijával.

- Mennyi az idő? – kérdeztem, közben szememet dörzsöltem.

- Reggel tíz.

- Én még úgy lustálkodnék egy kicsit.

- Én is, de már éhes vagyok. – nevetett.

Még feküdtünk egy kicsit, majd lementünk a földszintre, ahol már édesanyja csinálta a reggelit.

- Jó reggelt fiúk. – köszönt nekünk.

- Jó reggelt. – mondtuk egyszerre.

A reggeli kellemesen telt. Sokat mosolyogtunk, de legfőbbként én. Hyung anyukája most nem engedte meg, hogy elmosogassunk mivel tegnap is csak fröcsköltünk. Visszamentünk a szobába, majd átöltöztem.

- Köszönöm a vendéglátást. – hajoltam meg anyja előtt.

- Máskor is gyere. – mosolygott rám.

- Hazakísérem, mindjárt jövök. – mondta Hyung.

Felvettük cipőnket, majd kiléptünk az ajtón. Hozzám menet is csak beszélgettünk.

- Xing… Holnap… nincs… kedved… velem… ebédelni… a… suliban? – makogott össze-vissza, és elpirult kérdésén.

- Hidd el JoonMyun nem szeretnéd azt, hogy én veled ebédeljek. – sóhajtottam.

- De miért? Mindig ezt mondod, hogy nem szeretném. Pedig én szeretném ha velem ebédelnél. – fogta meg kezemet.

- Hyung…

- Yixing ebédelj velem. Ha nem is a suli étkezőjében, akkor legalább a tetőn.

- Biztos? – néztem fel rá.

- Biztos. – szorította meg kezemet.

- Rendben. – mosolyogtam rá.

JoonMyun nem engedte el a kezemet, s úgy sétáltunk tovább. Néha jött velünk szembe egy-két ember, akik megnéztek minket, de ez jelen pillanatban nem érdekelt. Szívem hevesen vert, majd’ kiugrott a helyéről. Zavarban éreztem magamat a helyzet miatt. A levegőt is szaporábban vettem.

Már az utcánkban voltunk mikor egy ismerős alakot véltem felfedezni a kapunk előtt. Ahogy egyre közelebb értünk, felismertem a személyt. Összekulcsoltam ujjainkat JoonMyunnal. Miért van itt?

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem köszönés nélkül.

- Neked is, szia. – morogta - Hozzád jöttem.

- Hozzám? Hozzám? Meny ahhoz a kurvához! – sziszegtem.

- Yixing… Sajnálom. Hiba volt.

- Hát ez az, hiba volt. Hiba volt, hogy egyáltalán szóba álltam veled! – keltem ki magamból.

- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg… És ő ki? – nézet JoonMyunra.

- KiBum, ő itt JoonMyun, a barátom.

Egy házi dolgozat által... 3.rész

Suho POV

Mikor közölte velem, hogy ne erőltessem magamra a műmosolyt, mikor vele vagyok, teljesen lesokkolt. Hogy jött rá? Ennyire látszott? Nem! Az nem lehet! Senki sem vette eddig észre, egyedül Kris tudta, de akkor, hogy??? A fene egye meg! Mindegy! Remélem, nem fogja elmondani senkinek, mert akkor irtó ideges leszek.

A nap valami hihetetlenül unalmasan telt. Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, és már a könyvtárhoz is mentem. Valamiért nagyon vártam, hogy Yixinggel legyek. Miért várom én ezt ennyire? Sosem beszélgettem még vele, de annyira nem szokott belefolyni az iskola életébe. Olyan csöndes ember volt. Volt benne valami furcsa, amit nem tudtam megmagyarázni. Lehet, csak én vagyok ennyire lassú felfogású, de lehet még hülye is voltam ehhez, de mintha Yixingt lenéznék a többiek. De miért, azt nem értem. Gondolataimból Yixing zökkentett ki, mikor megérkezett és bementünk a könyvtárba.

Elkezdtünk megkeresni a megfelelő könyveket az esszéhez, és mit ne mondja, nem kevés volt. Ahogy pakolásztuk azt a rengeteg könyvet, Yixing kissé kimelegedhetett, mert levette a zakóját és még inge ujját is feltűrte. Mondjuk nekem is kezdett már meleg lenni… és ekkor akadt meg szemem karján. Mi a??? Horzsolásokkal, zúzódásokkal és véraláfutásokkal volt tele mind a két karja. Csuklóján csak még több volt. Mi történt vele? Ki tette ezeket vele? Ezeket nem magától szerezte az ember. Ezt valaki tette vele. Ki lehet, azaz állat, aki ilyet tesz egy ilyen aranyos fiúval??? Teljesen öntudatlanul tehettem, amit tettem. Kezemet csuklójára tettem és cirógatni kezdtem a kezét. Hirtelen elfordította fejét, biztos nem akarta, hogy lássam, ahogy sírt, de tudtam. De nem kell előlem rejtegetnie az érzéseit.

- Mi… történt? –kérdeztem meg halkan.

Csak megrázta a fejét.

- Ki… tette ezt?

Ismételten megrázta a fejét én meg, a csuklóját fogva eléje léptem. Ahogy sejtettem sírt. Kezemet arcára tettem és letöröltem könnyeit. Milyen gyönyörű az arca, mikor ki van vörösödve, bár sokkal szebb lenne, ha ne a sírástól lenne, ennyire vörös. Annyira kis ártatlan és törékeny most.

- Miért mondanám el? Hogy a haverjaiddal rajtam röhögj? Ezért? – próbálta kihúzni kezét szorításomból, de rá szorítottam. Komolyan ezt gondolta rólam? Azt hitte, hogy csak azért kérdeztem, mert ki akartam majd beszélni azokkal az idiótákkal? Mindenki ezt gondolta rólam, és ezt utáltam az emberekben. Amíg meg nem ismerték az embert, addig egy bizonyos képet vetítettek maguk elé, és így sorolták be őket.

Éreztem, ahogy kezét akarta kiszabadítani szorításomból, de nem engedtem. Ekkor térdre rogyott előttem. Nem hihette ezt rólam! Nem! Nem akartam, hogy így emlékezzen rám! Nem!

- Még is miből gondolod, hogy ennyire szemét vagyok? Nem is ismersz! –szorítottam fogásomon. Éreztem, hogy valami folyékony anya kezdett folyni kezemnél.

- Áhh. – kiáltott fel – Ehz fáhj nahgyohn. – sírt- JoonMyun – sírta nevét.

Mikor tudatosult bennem, hogy én okoztam neki fájdalmat, térdre rogytam, lassan enyhítettem a szorításomon, majd elengedtem. Én… fájdalmat okoztam neki. Én… bántottam. Nem! EZ nem lehet!

- Yihxing. –csuklott el a hangom. A fenébe! Miért kezdtem el sírni? Hogy az a!!!

Észrevettem, hogy válla rángni kezdett, majd felnézett rám.

- Yihxing, éhn annyirah sahjnálom. – sírtam, s megöleltem.

Éreztem, ahogy kissé megremegett. Biztos, azt hitte ismételten bántani fogom, de őt soha többé nem bántom. Nem akartam! Aki bántotta, azt meg fogom ölni. Kinyírom! Úgy öleltem magamhoz, mint akit még a széltől is óvni akartam. Nem eshet baja! Nem engedem! Senki nem érhet hozzá! Egyre csak öleltem magamhoz és éreztem, ahogy fejét a nyakamba temetve. Kissé elmosolyodtam a tettén. Annyira aranyos!

- Meg ihlyesztettél, nagyon. –szipogta.

- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam, csak… mindenki elsőre köcsögnek könyvel el.

Elváltam tőle, a táskámhoz mentem, hogy pár zsepit előhalásszak. Visszamenve hozzá, megtöröltem csuklóját, óvatosan, hogy ne fájjon, majd megtöröltem a szemét is. Megtöröltem a saját kezemet, majd a szememet is.

Mondtam neki, nem akarom, hogy féljen tőlem, mint kiderült nem félt, csak egy kicsit. Majd mikor megkérdeztem, hogy fáj-e a csuklója, nem tudom mi vezérelt, de két lágy puszit adtam, mind a két bőrfelületre. Gondolom, megleptem ezzel a tettemmel, de nem tette szóvá. Lent maradtunk a földön ülve, beszélgettünk, nevettünk, remekül éreztem magam. Épp mesélni kezdtem volna neki, anyáról, mikor megszólalt a mobilom. Előkotorásztam és a kijelzőre néztem. Kris. Mit akarhat?

- Igen? –szóltam bele.

- Kris vagyok. –szólt bele, a maga mély hangján.

- Tudod, a telefon kiírja a nevedet. –mondtam, miközben forgattam a szemeimet.

- Ráérsz most? –kérdezte és Layre néztem. Laynek neveztem?

- Miért?

Nem akartam Layt itt hagyni. Elkezdtem Krisszel azon veszekedni, hogy miért is nem értem rá. Már épp azon voltam, hogy megmondjam, Layjel vagyok, mire ez épp említette személy az ölembe ült. Lepődötten néztem rá, mire rám mosolygott és közelebb hajolt hozzám. Mit csinál? Nyakamhoz hajolt és ekkor… megéreztem ajkát nyakamon. Majd egy erős szívást.

- Ah! –nyögtem fel. Úristen! Mit csinál velem? Ez…

- Haver te egy csajjal vagy? Ti most dugtok? Kielégít? –kérdezte barátom. Ez hülye! Tudja jól, hogy mostanában nem érdekeltek a csajok. Hülye!

Ekkor az oldalába csípett.

- Ahh! – nyögtem fel fájdalmasan.

- JoonMyu… -ekkor Lay kivette kezemből a mobilt és kinyomta. Kimászott az ölemből és velem szembe leült. Uram atyám! Ő most tényleg? Tényleg? Kiszívta a nyakamat?! Már szívták ki a nyakamat, nem is egyszer, de ez… most más volt. Teljesen mást éreztem. Nekem ez… tetszett. Tetszett, hogy ő tette és így. Láthatóan jót mulatott rajtam, mert hallottam, amint kuncog. Ezt még visszakapja.

- Ezt most miért kellett? –kérdeztem meg, miközben egyik kezemmel a kiszívás helyére tettem, a másikat pedig, oda ahol megcsípett.

- Hogy ne keljen azt mondanod, hogy velem voltál. – nézett félre. Miért nem nézett rám?

- És ha én azt akarom mondani, hogy veled voltam? –néztem rá kérdően.

- Hidd el, nem akarod.

Miért ne akarjam? Megmozdultam, úgy hogy meg tudtam fogni állát. Felemeltem fejét és belenéztem abba a gyönyörű szemébe. Istenem, de gyönyörű! Nem! Nem szabad! Nem zúghatok bele! Nem! Soha többé nem akarok szerelmes lenni, elég volt egyszer csalódnom! Többet nem akarom átélni azt a kínt.

- Majd azt mondom, hogy a barátcsajommal voltam. –kacsintottam rá, és elmosolyodtam. Ő is elmosolyodott. Igen, ezt akartam látni.

Megkérdezte mennyi az idő, és úgy döntöttünk, hogy ennyi mára elég volt, így elkezdtünk összepakolni. Segítettem az inge ujját visszahajtani, mert még mindig fájt a csuklója, majd a zakót is ráadtam, végül a táskát a vállára tettem. Mikor a suli elé értünk megkérdeztem merre megy, mutatott a jobb irányba. Ez az! Akkor együtt mehetünk haza! Várjunk! Ennek én most miért örültem annyira?

Ahogy haladtunk hazafelé, végig beszélgettünk, nevettünk és viccelődtünk. Örültem, hogy mosolyogni láthattam, mert boldog voltam. Boldoggá tett! Ő is boldoggá tett, még akkor… Nem! Nem gondolhatok rá! El kell felejtenem! Már rég volt! Már fél éve annak! Vége volt! Mindennek! Örültem, hogy Lay elfelejteti velem a múltat. Ahogy ballagtunk úgy lettem egyre boldogabb. Valamiért nagyon jól éreztem magam Lay mellett. Nem tudom mi volt az oka, de valami azt sugallta, nem szabad elhagynom.

Mikor befordultunk az utcájába, elfogott a szomorúság. Nem akartam elengedni. Nem akartam elbúcsúzni. Lehet, holnap találkozunk, de akkor sem akartam nélküle hazamenni. Még csak ma ismertem meg igazán, de máris úgy éreztem magam mellette, mintha Kris volna. Ahogy a kapu előtt megálltunk, felém fordult és küldött nekem egy mosolyt.

- Köszönöm, hogy hazakísértél. –mondta és már indult volna befelé mikor megragadtam a csuklóját. Nem volt jó ötlet. –Ah! –szaladt ki a száján és odakapta a kezét az enyémre.

- Sajnálom. –mondtam neki és magamhoz öleltem –Nem akartam, fájdalmat okozni. –még jobban magamhoz öleltem –Ha nem köszöntem el, akkor miért mész el? –kérdeztem és fejemet a nyakhajlatába temettem. Milyen kellemes illata van. Ajkamat rávezettem nyakára, először csak egy lágy puszit nyomtam rá, majd erőteljesen megszívtam, de nem annyira hogy fájjon, csak épp nyoma maradjon. Éreztem, ahogy megfeszült a karjaim közt, de nem akartam fájdalmat okozni neki, csak visszakapta, amit a könyvtárban adott. Elvettem arcomat nyakától és belenéztem a szemébe.

Lepődötten nézett rám, én meg mosolyogtam a reakcióján. Megsimogattam arcát.

- Csak visszakaptad, azt, amit adtál. –mondtam és a nyakamra mutattam. Erre ő elnevette magát, majd kipirult arccal nézett rám.

- Akkor holnap találkozunk, JoonMyun. –mosolygott rám.

- Suho, maradjunk ennyiben.

- Rendben.

- Holnap találkozunk, Yixing. –mosolyodtam el.

- Lay, maradjunk ennyiben. –idézett tőlem, mire elvigyorogtam. Hihetetlen.

- Rendben. –mondtam és elengedtem –Szia.

- Szia. –mondta és ezzel a kapu felé haladt. Megvártam, míg be nem ment a házba, majd indultam én is haza. Le nem törölhető vigyor volt az arcomon, egészen hazáig, majd drága barátomat pillantottam meg a kapunkban.

- Szia. –mondtam neki.

- Ennyire jó volt a csajjal? –kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán.

- Milyen csajjal? –kérdeztem vissza.

- Akivel együtt voltál, mikor hívtalak.

- Jah… nem. Nem csajjal voltam.

- Akkor találtál végre valakit? –kérdezte vigyorogva Kris és mellém lépett, miközben haladtunk a ház felé.

- Öhm… nem. Ő Lay, akivel a töri esszét, csinálom. Csak amikor hívtál akkor épp piszkált és megcsípte az oldalamat, majd… -mit mondjak a telefonra? –a telefonom meghülyült és nem tudtam utána használni.

- Értem, de ugye tudod, hogy…

- Ne mondj semmit! Miért van az, hogy akárkiről beszélek neked, mindig kombinálsz és mindenféle hülye pletykát mondasz róla? Elegem van már ebből. Végre beszélgettem egy olyan emberrel, akibe nem voltam szerelmes, vagy épp nem az egyik talpnyalóm. Miért baj, ha igazi barátokat akarok szerezni? Miért baj, ha mással jól érzem magam? –keltem ki magamból. Mindent Kris fejéhez vágtam. Mindent. Krisre pillantottam, aki teljesen semleges arccal nézett rám. Mi? Én most komolyan összevesztem Krisszel? Sosem keltem még ki ennyire. Sosem vágtam ilyeneket a fejéhez. Sosem szóltam neki vissza, mert a barátom és szeretem. Sosem akarom őt elhagyni, mert ha ő nem lenne, akkor én ne léteznék. Én nem akartam…

- Szóval így érzel. –mondta és sarkon fordult. Elindult kifelé, én meg bepánikoltam. Itt hagy? Elmegy? Nem! Nem engedhetem el! Levágtam mindent, ami a kezem ügyében volt, és utána mentem. Amint utolértem, hátulról átöleltem, mellkasán összefontam karomat, hogy semmiképp ne mehessen el. A lehető legerősebben öleltem magamhoz és arcomat hátába temettem.

- Ne menj el! –mondtam neki.

Nem mondott semmit.

- Ne menj el Kris! Könyörgőm! Ne hagyj el! Én nem akartam, csak én… boldog vagyok. Boldog voltam, hogy Layjel beszélgethettem. Végre nem egy olyan emberrel voltam együtt, akit utálok. És itt nem rád gondoltam. Én imádok veled lenni Kris. Te vagy a legjobb barátom, mintha a testvérem lennél. Nekem több vagy, mint barát. Szeretlek. Te vagy a legfontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni. Sajnálom, hogy ezeket vágtam a fejedhez. Nem akartam, csak tényleg jól éreztem magam Layjel. Az igaz barátot, úgy értettem, hogy nem egy talpnyalót találtam ismételten, hanem egy olyan barátot, mint te. És ennek nagyon örültem. Én nagyon sajnálom Kris. Nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg! –mondtam ki mindent, ami a szívemet nyomta. Erősebben szorította össze karjaimat, hogy érezze, mennyire is komolyan gondoltam a szavakat.

- Ha ennyire összeszorítasz, akkor eltöröd a bordáimat. –mondta mosolyogva. Felpillantottam rá és láttam, amint a válla felett lenézett rám. Elengedtem, ő megfordult és összeborzolta hajamat. –Megbocsátok. És ígérem, soha többé nem mondok semmit. –mondta mosolyogva.

- Nem így értettem. –mondtam duzzogva.

- Tudom. –nevette el magát –Akkor bemegyünk?

- Igen. –csillant fel a szemem. Vigyorogva mentem be a házba, és készítettem mind a kettőnknek valami kaját. Örültem, hogy nem vesztem össze komolyabban Krisszel, mert akkor azt nem éltem volna túl.

Olyan fél hét lehetett, mikor Kris elment, mondván holnap suli és házi, meg Chennel kell beszélnie a beadandó miatt. Mindig, ha Chen szóba jön, Kris kissé megváltozik. Mi baja lehet? Annyira furcsa. Mikor elment, rendbe tettem a konyhát, anyának elkészítettem a vacsorát, betettem a hűtőbe, majd a szobámba mentem és elkezdtem a házit írni. Nem nagyon tudtam koncentrálni rá, mert eszembe jutott a könyvtár, Lay és a kiszívás nyom a nyakamon. Még az a szerencse, hogy Kris nem vette észre, vagy nem vett róla tudomást. Egy ilyen alkalmat nem hagyott volna ki. Amikor próbáltam álomra invitálni a szemeimet, nem ment, mert Lay jutott az eszembe. A kiszívás nyom a nyakamon és… a sérülései. Ki tehette azokat vele? Kilehetett, azaz állat? Meg fogom ölni!

A következő nap nagyon gyorsan eltelt. Krisszel mentem suliba, ahogy eddig is, végig ültünk minden órát, majd ezek után mindig Layjel találkoztam a könyvtárban, ahol a beadandóhoz kerestünk anyagot. Nagyon gyorsan haladtunk, így arra gondoltunk –mert nagyjából minden megvolt, ami kellett-, hogy a következő két hétben nem is kéne annyira foglalkozni ezzel, mert nagyon jól haladtunk.

Pénteken reggel, hangsúlyozom REGGEL, megkérdeztem anyát, esetleg Lay, átjöhet-e hozzánk a hétvégén. Megengedte szerencsére, de általában mindent megengedett. Ritkán volt velem, így örült, hogy valakivel együtt voltam és nem antiszockottam otthon. Hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki aznap a házból és Kris, kivételesen a kapuban várt.

- Mi ez a nagy boldogság korán reggel? –kérdezte és egy hatalmasat ásított.

- Anya megengedte, hogy Lay átjöhessen a hétvégén. –mondtam hatalmas vigyorral az arcomon.

- Úgy tűnik, hogy ma jó napod lesz. –vigyorgott rám.

- Az fix. –mondtam és már haladtunk a suli felé.

A suliban szokásosan fogadtak a talpnyalóim, mely elvette a kedvemet a mai naptól. Miért nem tudnak egy napra békén hagyni? Elegem volt belőlük. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mindig ugyanazok a dolgok jöttek szóba. Ugyanazok a kérdése. Minden ugyanaz volt. Elegem volt. Egyszer, a képükbe fogom vágni, hogy mennyire is utálom őket. Mennyire nem voltam a barátjuk, mikor azt hitték. Ekkora hülyéket, még nem hordott hátán a Föld! Már a fejem kezdett el fájni a sok hülyeségüktől, és ezt Kris is látta rajtam. Tudta, ha ez így folytatódik, akkor elborul az agyam és olyat teszek, amit nem kellene. Elküldte az összes férget a közelemből, és mikor már nem volt ott senki rá pillantottam és küldtem felé egy hálás mosolyt. Tudta, hogy ilyenkor többre nem voltam képes. Mindig ez volt. Elborult az agyam majdnem, azt meg nem szeretném még egyszer átélni. Elég volt, egyszer, szembekerülni mindenki szúrós tekintetével és főleg az övével. Nem! Nem gondolhatok rá többé! El kellett felejtenem! Nincs többé! Csak én voltam! Én!

- Sziasztok! –hallottam meg egy ismerősen csengő hangot. Felpillantottam és gyönyörű mosolyával találtam szembe magamat.

- Szia Lay! –köszönt neki Kris. Biccentett felé egyet, majd rám tekintett.

- Jól vagy, Suho? –kérdezte és kezét vállamra helyezte. Hirtelen egy erőteljeset dobbant a szívem.

- Igen jól vagyok. –mosolyogtam rá.

- Akkor jó. –mosolygott rám –Ezért jöttem, hogy szóljak, ma nem tudunk találkozni, mert el kell intéznem valamit.

- Rendben. Arra gondoltam, hogy esetleg hétvégén átjöhetnél hozzám. Persze, ha van kedved, nem kötelező. –mosolyogtam rá őszintén. Láttam, amint meglepődik és elgondolkodott. Olyan aranyos mikor törte a fejét valamin. Ekkor egy picit kidugta a nyelvét és úgy gondolkodott. Olyan vicces.

- Örömmel átmennék. –mondta hatalmas vigyorral az arcán.

- Ennek örülök. Akkor holnap gyere át valamikor, csak ne korán reggel, mert akkor még alszom. –nevettem el magam. Kris jól tudja, hogy képes voltam akár délután kettőig is aludni, ha volt rá lehetőségem.

- Inkább reggel menj, mert akkor sosem fog felébredni. –szólalt meg Kris. Feléje fordultam és mellkason bokszoltam. –Hé! Ez fájt! Még fáj a tegnapi szorításod. –mondta és elkezdte simogatni az ütés helyét.

- Bocsi. –mondtam és most én voltam az, aki összeborzolta a hajamat. Természetesen lefogta a kezemet, mert akkor tönkremegy a tökéletesen beállított haja. Csak mosolyogni tudtam rajta. Lay felé fordultam, aki mosolyogva figyelte az eseményeket.

- Akármikor jöhetsz. Ahogy neked jólesik. –mondtam neki.

- Rendben. Akkor olyan dél körül átmegyek.

- Oké. Add meg a számod, hátha mégsem ébredek fel addig. –nevettem el magam.

- Oké.

És megvolt a száma. Vigyorogtam egész álló nap. Nagyon boldog voltam. Megvolt a száma. Ahogy telt a nap, úgy voltam egyre boldogabb. Boldog voltam, mert megismertem. Boldog, mert megvolt a száma. És boldog, mert a hétvégét is vele tölthetem. Sosem voltam még ennyire izgatott valami miatt.

Amikor hazamentem, Kris is velem tartott volna, ha nem találkozna Chennel, aki a párja a beadandónál. Meg kellett beszélniük néhány dolgot, de Kris ismételten nagyon furcsán viselkedett. Mi baja lehetett?

Beléptem a házba, és elkezdtem kissé rendbe szedni a szobákat. Nem tudtam, miért jött rám ez a takaríthatnék, de késztetést éreztem arra, hogy ezt tegyem. El kellett terelnem valahogy a gondolataimat, arra, hogy holnap jön Lay. Miért vagyok ennyire izgatott? A fenébe is! Akkor voltam utoljára ennyire izgatott, mikor ő átjött. Fél évvel ezelőtt… Nem! Nem gondolhattam rá! Már nem az életem része! El kellett felejtenem! Ki kellene törölnöm az emlékeim közül, de nem ment! Valami megakadályozta!

Az érzés, mikor megpillantottam, ragyogó arcát, ahogy rám mosolygott, ahogy láttam a csillogást a szemében. Amikor már a távolból kiszúrt és üvöltötte a nevemet. Amikor magához ölelt, minden porcikám bizsergett, a szívem vadul vert, a lélegzetem is elállt egy pillanatra, és a lábaim remegni kezdtek. Mikor először értem, úgy bőréhez, hogy már szerettem. Mikor először öleltem őt, szerelemből. Mikor… először mondtam ki neki azt a szót. Ő napokig került, majd egyik nap, magához ölelt, kimondta a várt szót és megcsókolt. Ahogy az a puha, édes ajka az enyémhez ért, minden megszűnt körülöttem. Nem volt semmi, csak ő. Ahogy ajka mozogni kezdett, én később reagáltam, de utána már képtelen voltam elengedni. Amikor megfogta derekamat és közelebb vont magához, én azt hittem a mennyországban voltam. Képtelen voltam, elvonatkoztatni tőle. Amikor mér tényleg együtt voltunk, mindent együtt csináltunk. Mindent. Amikor csak lehetett megölelt, megcsókolt, bókokat súgott a fülembe. Boldog voltam. Nem csodálatosan voltam. Tökéletes volt minden. Egészen addig, míg nem szakított velem. Közölte, ő már nem szeret és talált valaki mást. Nem hittem a saját fülemnek mikor meghallottam azokat a szavakat. Teljesen sokkos állapotba kerültem, mozdulni nem tudtam. Valamit mondani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Utána akartam nyúlni, de nem mozdultak végtagjaim. Valamit tenni akartam, de nem ment. Csak sírtam. A könnyek, persze nem akartam abba maradni. Mikor megfordult és elindult volna, akkor léptem hozzá, öleltem magamhoz, szorítottam, és vagy százszor mondtam el neki, mennyire is szeretem. Kértem, hogy maradjon, de ő nem tágított. Még egyszer, s utoljára megcsókolt, majd kisétált az életemből. Szerettem. Szeretem. Ez volt a mi kapcsolatunk.

Hirtelen valami zajra lettem figyelmes. Letekintettem magam elé a földre. Ott volt egy tányér összetörve. Kezemre pillantottam és néztem. Mi történt velem? Arcomat tenyerembe temettem, és akkor tűnt fel mennyire nedves az arcom. A tükörre pillantottam, és megpillantottam vörös, kisírt szemeimet, amint orrom folyt és az orrom hegye is vörös volt. Miért? Miért kellett nekem, még mindig rá gondolnom? Miért kell már az emlékétől, is ilyen állapotba kerülnöm? Miért?

Megtöröltem az arcomat, és elkezdtem összeszedni a tányér maradványait. Ahogy szedtem össze, úgy sikeresen megvágtam a tenyeremet. Szitkozódtam egy sort, majd gyorsan bekötöttem és folytattam ott, ahol abbahagytam. Mikor a szemétbe dobtam a maradványokat, hallottam, amint a bejárati ajtó kinyílt. Odakaptam a fejemet. Anya? Nem. Ő még dolgozott. Ki az? Odaballagtam és mikor megláttam magas alakját, egyből hozzá rohantam és magamhoz öleltem.

Nem értette mi bajom volt, én csak öleltem és könnyeim ismételten eleredtek. Nem tettem semmit, csak sírtam. Sírtam és sírtam. Szidtam. Dadogtam, hogy mennyire szerettem és szeretem most is. És nem akartam, elhinni, hogy tényleg így lett vége ennek. Kezemben összeszorítottam felsőjét, szinte téptem bőrét, de ő tűrte. Mikor felfogta, hogy miért is lehettem ilyen állapotban, átölelt vállam felett és simogatni kezdte hátamat. Éreztem, ahogy alábbhagyott a sírásom, így kissé eltávolodtam volna, de nem engedte. Visszavont magához. Valami olyasmit mondott, hogy adjam ki magamból. Nem értettem mire értette, de a következő pillanatban, elindultak a könnyeim. Kezemet mellkasára helyeztem, és szorítottam össze felsőjét, miközben fejemet egyre erősebben és erősebben nyomtam mellkasának. Nem kellett semmilyen tett, csak az, hogy mellettem legyen, és nem hagyjon el. Ennél több nem kellett nekem.

Mikor sikeresen abba maradt a sírásom, leültem a kanapéra, Kris készített nekem egy teát és leült mellém. Megkérdezte, pontosan mi is a bajom, én meg regélni kezdtem neki. Mennyire szerettem őt, és úgy tűnik még mindig szeretem. Nem akartam már szeretni, de nem akar elmúlni az iránta szóló érzelmeim. Nem értettem magamat, én csak boldog akartam lenni, de ő mindent elrontott. Kris csöndben végighallgatott, nem szólt egy szót sem, csak bólogatott, és mikor látta, hogy szükségem van rá, magához ölelt. Nekem kellettek szavak, csak az, hogy érezzem mennyire is vagyok fontos neki. Nem tudom meddig ülhettünk, így csak azt vettük észre, hogy anya hazaért. Rögtön kiszúrta, hogy valami bajom volt, de csak meg kellett említenem őt és tudta, többet nem kell kérdeznie. Kikísértem Krist, elbúcsúztam tőle, majd anyával megvacsoráztam, ami nagyon ritka. Korán lefeküdtem, mivel másnap jön Lay és nem akartam, hogy várjon rám. Sikeresen gyorsan elnyomott az álom.

Másnap reggel, nyolckor megszólalt a mobilom. Az éjjeliszekrényen kezdtem el kutakodni komás fejjel, mikor megtaláltam és kinyomtam az ébresztőt. Én nem vagyok jó, ebben a hétvégi koránkelésben. Kikászálódtam az ágyból, a fürdőbe vonszoltam magam, majd jó alaposan megmostam az arcomat, hogy felébredjek. Sosem értettem, hétvégén miért keltem ilyen nehezen, mikor meg suliba kellett mennem, akkor meg majd kicsattantam az energiától. Ez más embereknél pont fordítva volt, csak én vagyok nem normális. Mikor éreztem a hideg víz hatását, gyorsan megfürödtem, majd egy törülközővel a derekamon, visszamentem a szobámba. Felvettem az egyik melegítőmet, hozzá egy pólót és leballagtam a földszintre. Megreggeliztem, és közben azon gondolkodtam, hogy mit is csináljunk a mai nap folyamán. Észre se vettem, de anya felébredt, és mikor az órára pillantottam, meglepődtem, mert már fél tizenegy volt. Mi a fenét csináltam két és fél óráig? Csak csóválni tudtam a fejemet. Ennyire nem várhatom, hogy átjöjjön. Mi van velem?

Ekkor megszólalt a csengő. Felkaptam a fejemet és szinte az ajtóba rohantam, hogy ajtót nyithassak neki. Hatalmas vigyorral az arcomon, tártam ki előtte és mikor megpillantottam az ajtó előtt állva, kissé megszeppenve, ez a vigyor csak nagyobbra húzódott. Rögtön behívtam, miközben jó reggelt, vagyis jó napot kívántam neki. Nem tudtam, leplezni mennyire is örültem neki. Egyenesen a konyhába vezettem, ahol anyát még ott találtam, így bemutattam őket egymásnak. Anyának nagyon tetszhetett Lay, mert egyből megtalálta vele a közös hangot. Lay, annyira felszabadultnak tűnt. Annyira más volt, vagy nem tudom, de másnak láttam. Más embernek, mint aki az iskolában. Elrángattam anyától, és a lépcső felé tereltem, mikor anya visszahívott magához. Mondtam Laynek, melyik a szobám és nyugodtan menyen be, mert mindjárt megyek én is. Odamentem anyához, aki mosolygott csak.

- Mi az? –kérdeztem meg tőle.

- Nagyon aranyos srác. –mondta vigyorogva. Tudtam, most mire gondolhatott.

- Anya! Lay, a barátom. Nincs semmi köztünk. –mondtam neki.

- És még higgyem is el?! Ne mond azt nekem, hogy azt a kiszívás nyomot a nyakadon egy csaj hagyta, mert nem hiszem el. Láttam, hogy nézett rád. Tetszel neki, Suho! –mondta anya mosolyogva. Mi? tetszem Laynek? Ez hülyeség.

- Ez hülyeség anya. Nem tetszhetek Laynek. Még csak most kezdtünk el beszélgetni. Mégis honnan veszed ezeket.

- Jó, akkor nem mondok semmit, de nekem lesz igazam. –mondta és azzal el is tűnt. Ez meg mi a fene volt? Anya bekattant.

Felmentem a szobámba, ahol már Lay a polcomat vizsgálta, mely könyvekkel és cd-kel volt tele. Melléje sétáltam és megböktem vállát. Ijedtében ugrott egyet, én meg nevetni kezdtem. Természetesen nem örült neki, de ha egyszer vicce volt, mit tegyek?

Egész délelőtt, ami még maradt belőle, a szobámban voltunk, beszélgettünk, nevettünk, viccelődtünk, egyszóval, elvoltunk. Örültem, hogy Lay itt volt velem, mert mosolyt csalt az arcomra, mondjuk ezt bármelyik barátom megtehette, de Lay más volt. Másképp éreztem magam vele, mint Krisszel vagy a fiúkkal. Teljesen más volt. Nem akartam felhozni a témát, de megpillantottam a csuklóján a sérüléseket és nem bírtam magamban tartani.

- Ki tette? –kérdeztem.

- Tessék?

- Ki tette ezt? –kérdeztem ismét és óvatosan megfogtam csuklóját. Kihúzta kezét kezeim közül.

- E-erről… nem akarok beszélni… -mondta elfordította tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a témát nem kéne tovább feszegetni. Szerencsére, anya éppen szólt, hogy kész az ebéd, így megragadtan Layt, óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Az ebéd jó hangulatban telt, mintha anya észrevette volna a kis feszültséget köztünk, de sikeresen elterelte mind a kettőnk figyelmét erről. Elkezdett Laytől kérdezni, aki szépen felelt a kérdésekre, de mikor az édesapja került szóba, mintha leblokkolt volna. Anya megérezhetett valamit, mert rögtön mást kérdezett és Lay is megváltozott. Mi lehetett az apjával, ami ennyire blokkolta? Ez olyan kérdés lenne, mint a sérülések a csuklóján?

Mikor végeztünk az ebéddel, Layjel elmosogattunk, amiből nem lett semmi, mert egymást kezdtük fröcskölni és összeszappanozni. Oldalba böktük a másikat, csikiztük és piszkáltuk egymást mindennel, ami az eszünkbe jutott. Mikor Lay épp egy nagy adag habot kent az arcomra, hátulról megragadtam és felemeltem. Természetesen próbálta levakarni magáról kezeimet, de én erősebbnek tűntem. Nevetett teli torokból, ahogy én is, egyre erősebben öleltem mire, kissé felszisszent, volt egy érzésem, hogy ott is volt valami sérülése. Lazítottam a szorításomon, mire megfordult ölelésemben és csikizni kezdett. Hatalmas nevetés töltötte be a konyhát. Már fájt a hasam, mire Lay elengedett, és meg kellett kapaszkodnom a mosogatóba, hogy össze ne essek. Mire, rendesen végeztünk a mosogatással, fél öt volt, mert olyan kettőkor ebédelhettünk meg, és mire végeztünk azzal is, hát eltelt az idő. Mikor Lay háttal állt nekem, megfogtam az egyik törlőrongyot és rácsaptam vele a fenekére. Egyből odakapta a kezét és szúrós tekintettel nézett rám. Én csak vigyorogtam rajta, mire kikapta a kezemből a rongyot és ő is rácsapott a fenekemre. Aha, szóval így állunk. Kihívóan néztem rá, mire megijedhetett, mert futásnak eredt. Vigyorogva követtem, mire eljutottunk a nappaliba, ahol utolértem és megfogtam a könyökét, de nagyon vitt a lendület, ő meg megbotlott valamiben, így a padlón landoltunk. Éreztem, ahogy rajta fekszem. Feltápászkodtam, de pont annyira, hogy láthassam. Kezem a feje mellett volt, egyik keze karomon, míg a másik a derekamon. Kikerekedett a szemem, mert most láttam először ilyen közelről arcát. Gyönyörű.

Óvatosan feltápászkodtam róla, majd kezemet nyújtva felé –melyet elfogadott –felhúztam a földről. Leültünk a kanapéra és elkezdtünk egy filmet nézni. Gyorsan készítettem popcornt és valami innivalót, és bele is kezdtünk a filmbe. Valamikor kibeszéltük, hogy a színész jó vagy rossz volt, majd hatalmasakat nevettünk a poénokon, ilyenkor, mintha Lay közelebb ült volna hozzá, de nem nagyon figyeltem erre. Nagyon jó éreztem magam vele.

A harmadik film közepén járhattunk mikor éreztem, hogy valami nekidőlt a vállamnak. Oldalra fordítottam a fejemet és Lay alvó arcát pillantottam meg. Képes volt elaludni ezen a filmen? Nekem ez a kedvencem! Felpillantottam az órára, fél tizenegy. Ilyen sokáig fent voltunk? Huh, akkor megértem miért aludhatott el. Kikapcsoltam a filmet, óvatosan háta alá és a térdhajlata alá csúsztattam a kezem és elindultam vele fel az emeletre. A szobám ajtaját óvatosan kinyitottam, hogy ne csapjak nagy zajt. Letettem az ágyra, levettem róla a pólóját, és ekkor megláttam… a sérüléseket… Az egész testét ellepték a kék-lila zúzódások, véraláfutások, tenyér és ujjlenyomatok. Mi történt vele? Ki tette ezt vele? Ki azaz állat? Mikor a nadrágját akartam levenni róla, megszólalt.

- Ne! hagyj békén! –mondta és összegömbölyödött az oldalán, mint egy kisgyerek. A hátát még több sérülés fedte.

Mégis mi a fene történt vele? Gyorsan átöltöztem és befeküdtem mellé. Óvatosan simogatni kezdtem karját, mire ellazult és már nem gömbölyded formában aludt. Próbáltam kissé közelebb húzni magamhoz hátha így könnyebb lesz aludni, de teljesen meglepődtem reakcióján. Átölelte derekamat és fejét mellkasomba fúrta. Teljesen megfeszült minden izma. Óvatosan simogattam hátát, hogy véletlenül se okozzak fájdalmat.

Meg fogom ölni azt az állatot, aki ezt tette vele…

köszönjük szépen, hogy olvassátok :3 ^^ nagyon jól esik, hogy olvassátok és véleményt írtok róla :3 nagyon szépen köszönjük :3 szeretünk titeket :3 <3

BOLDOG KARÁCSONYT :3 :3 :3 <3 <3 <3

egy kis képáradat :3

SuLay :3 <3

Egy házi dolgozat által... 2.rész

Lay POV

- Kéhrlehk neh. Hahgyd abba. – sírtam. - Ehz fáhj…

- Szerinted érdekel ez engem? – nevetett fel, és szorította még jobban csuklóimat.

Könyörgök, üvöltök, sírok, zokogok, de mind hiába… Vele szembe én gyenge vagyok, és a tudat, hogy ezt mind ő teszi velem… Kicsatolta övét, s lehúzta nadrágja cipzárját.

- Tudod mi a dolgod. – kényszerített térde.

- Nehm. – fordítottam el fejemet.

- Vedd a szádba! Ne akard, hogy én csináljam! – nyomta számba férfiasságát.

Miért velem történik ez?

****

Bokszerben, és egy ingben ébredtem. Remegve sóhajtok egyet, majd felültem. Megdörzsöltem szememet, s felkeltem. Bementem a fürdőbe, és a tükör elé álltam. Amint belenéztem, megláttam nyakamon a szorításai nyomát. Fehér bőrömön elégé meglátszanak a kékes-zöldes- lilás foltok. Kezemre nyomtam egy kis alapozott, és kezdtem eltűntetni vele a foltjaimat. Visszamentem a szobámba, majd öltözni kezdtem. Felvettem egyenruhámat, s lementem a konyhába.

- Jó reggelt édesem. – köszönt édesanyám mosolyogva.

- Jó reggelt. – erőltetek magamra egy mosolyt.

Feltette a szokásos kérdéseit, s nekem mindig, ugyanazok a válaszaim rá.

- Apád üzleti útra ment.

- Ó. Meddig?

- Egy hétre.

Egy hétig nyugtom lesz tőle. Erre már nem válaszoltam. Felálltam az asztaltól, majd a bejárati ajtóhoz mentem. Felhúztam cipőmet, magamra kaptam kabátomat, és táskámat.

- Elmentem! - kiálltok, s kilépek az ajtón.

- Yixing-ah- köszönt JongDae.

- Szia. – intettem neki.

- Mi újság?

- Nem sok. – mentem ki a kapun.

- Velem se. – húzta el a száját.

Az iskolába vezető utat végig beszélgettük. Amint átléptük az iskola kapuját KyungSoo jött velünk szembe.

- Huu srácok. – ért elénk.

- Mi az? – kérdeztük egyszerre.

- Elméletileg tőriből házi doga lesz.

- Csak ennyi? – kérdeztem.

- Nem használhatunk hozzá, majd internetet. – mondata végén megszólalt a csengő.

- Menjünk órára. Nem akarok késni. - mondta Chen.

Elindultunk az osztályunkba, és mit ad az isten! Az iskola nagymenője Kim JoonMyun, akit Suhonak becéztek, már bent volt az osztályba, és talpnyalói vették körül. Amint a tanár megérkezett mindenki elment a helyére. Valami filmet néztünk, de nem nagyon figyeltem rá.

- Mindenkinek írnia kell, majd egy esszét. Minimum három oldalnak kell lennie. A címe mi volt ötven éve. Nem használhatod az internetet, sem a tévét, csak a saját kútfődből kell megírnod a fogalmazást. Könyvek segítségét kérheted, de akkor írd oda, melyik könyvből volt a forrás. Kérheted esetleg a szüleid, nagyszüleid segítségét is. Megkérdezheted tőlük mi volt, akkor, mikor ti még nem éltetek. Párokban fogtok dolgozni. Mind a kettőtöknek meg kell írnia, nem adhatok be csak egyet. Leírjátok a végére, hogy a társatok mennyit segített, ő mit gyűjtött össze, meg a többi. Egy hónapuk van megírni. És akkor a párok. –vette maga elé a listát.

Tényleg házi dogát kell írnunk, és párokban? Mi a fene?!

- Kim Jongdae és… - tartott egy kis hatásszünetet –Wu Yi Fan. –mondta ki végül az ítéletet.

Istenem. Drága barátom azzal az égimeszelővel? Suho a padba verte fejét.

- Nyugodjon meg Kim Joonmyun, önnek is van párja.

- Igen? –kapta fel a fejét –És ki az? –kérdezte.

- Az ön párja Zhan Yixing. –mondta és felém fordult.

Én? Én? Én? Komolyan Én? Míg magamat ostromoltam kicsengettek.

- Szia. Van időd, hogy megbeszéljük az esszét? –kérdezte és erőltetet magára egy műmosolyt. Pont olyan neki is, mint az enyém.

- Szia persze van. – mosolyogtam rá vissza. – Hol kezdjük el az egészet?

- Könyvtár?

- Nem rossz ötlet. Neked jó iskola után?

- Nekem jó.

- Akkor órák után találkozunk ott.

Vettem vállamra táskámat, és felé fordultam.

- Hyung. – szólítottam meg.

- Igen?

- Ha velem vagy, ne erőltess magadra a műmosolyt. – mentem ki az ajtón.

Szerintem sokkoltam őt. Szegény. A nap további része eseménytelenül telt. Mikor az utolsó órámnak is vége lett siettem a könyvtárhoz. JoonMyun mér ott volt, és mikor meglátott intet egyet.

- Szia. – mondta.

- Szia.

- Milyenek voltak az órák?

- Elmentek. Unalmasak voltak. Tieid?

- Szint úgy.

Bementünk a könyvekkel teli helyre, s előkerestük a szükséges könyveket. Elég sokáig voltunk bent. Én a nagy keresés közepette kimelegedtem, ezért levettem zakómat, és felhúztam ingujjamat. Egy kis időre elfeledkeztem sérülésemről, de amikor Hyungra néztem, ahogy nézi csuklómat, ami zúzódásokkal és véraláfutásokkal volt tele. Egy pillanatra nem figyeltem, s megéreztem hideg ujjait forró bőrömön. Óvatosan cirógatni kezdte a sérült részt. Felsóhajtottam a kellemes érzésre, és ezzel együtt be is pánikoltam. Egész testem remegni kezdett, a levegőt is gyorsabban vettem. Mióta ő azokat tette, és teszi velem, félek bármilyen érintéstől. Hogy miért? Azért mert féltem. Szemembe könnycseppek gyűltek. Nem akartam, hogy JoonMyun is lásson, ezért elfordítottam fejemet.

- Mi… történt? – kérdezte halkan.

Beharaptam alsó ajkamat, és megráztam a fejemet.

- Ki… tette ezt?

Arcomon végigfolyt egy könnycsepp, s ismételten megráztam fejemet. JoonMyun kezemet fogva megkerülte az asztalt, majd elém lépet. Egyik kezét arcomra tette, és letörölte a sóscseppeket róla. Reszket sóhaj hagyta el számat, majd a padlót kezdtem el nézni.

- Miért mondanám el? Hogy a haverjaiddal rajtam röhögj? Ezért? – próbáltam kihúzni kezemet, kezei közül, de rá szorított.

Fájdalmasan nyögtem fel, s próbálkoztam. Egyre erőssebben szorította. A csuklómba keletkezett fájdalom miatt, térde rogytam.

- Még is miből gondolod, hogy ennyire szemét vagyok? Nem is ismersz! –szorított fogásán.

Ennek hatására a csuklómon lévő sebek felszakadtak, s vér csordogált ki belőlük.

- Áhh. – kiáltottam fel – Ehz fáhj nahgyohn. – sírtam - JoonMyun – sírtam nevét.

Arcán, mintha a felismerés futott volna végig. Ő is térde esett, s hitetlenkedve nézet. Enyhített szorításán, majd végleg levette rólam kezeit. Kezén az én vérem díszelegett, s csuklómon folyt le. Fájdalmasan, hanyagul ejtettem le karjaimat magam mellé.

- Yihxing. – csuklott meg hangja.

Én csak szüntelenül zokogtam, s ennek következtében a vállam rángni kezdett. Lassan, könnyes szemmel felnéztem rá. Suho, szintén könnyes szemével találkoztam.

- Yihxing, éhn annyirah sahjnálom. – sírta, s megölelt.

Az érintésére megremegtem, s bennem volt a félelem. Mi van, ha megint bánt? De ő csak kétségbeesetten ölelt engem. Mivel kezemet nem igen tudtam használni, ezért fejemet nyakába fúrtam. Egy reszket, sóhaj hagyta el a torkát, amint megérezte „ölelésemet”.

- Meg ihlyesztettél, nagyon. –szipogtam.

- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam, csak… mindenki elsőre köcsögnek könyvel el.

Elvált tőlem, s táskájához lépett, majd keresni kezdett, valamit. Mikor visszaért hozzám zsebkendőket tartott a kezében. Óvatosan megtörölte csuklóimat, majd a kezét, szemét, és az enyémet is.

- Xing én nem akarom, hogy félj tőlem.

- Nem félek… annyira.

- Nagyon fáj? – simított végig a sérülésen.

- Hát… elégé.

- Sajnálom. – nyomott puszit mindkét csuklómra.

Meglepett ezzel a tettével, de… ez aranyos volt tőle. Végül a földöm maradtunk, és beszélgettünk. Épp a családról volt szó mikor Hyung telefonja csörögni kezdett.

- Igen? - szólt bele.

- Kris vagyok. – hallottam egy mély hangot.

- Tudod, a telefon ki írja a nevedet. – forgatatta meg szemét.

- Rá érsz most?- Suho ekkor rám nézett.

- Miért?

Elkezdtek vitázni, hogy miért nem ért rá, és én egy ötlettől vezérelve bele ültem az ölébe. Meglepetten nézett rám. Én csak mosolyogtam tá, majd ajkamat nyakára nyomtam, és megszívtam azt.

- Ah!– nyögött fel.

- Haver te egy csajjal vagy? Ti most dugtok? Kielégít?

Ekkor az oldalába csíptem.

- Ahh! – nyögött fel fájdalmasan.

- JoonMyu… – kivettem a kezéből a telefont, és kinyomtam.

Kimásztam az öléből, s vele szembe ültem le. Nyakán egy szép folt volt, amin elkuncogtam magamat.

- Ezt most miért kellett? - fogta meg egyik kezével a nyakát, a másikkal meg az oldalát.

- Hogy ne keljen azt mondanod, hogy velem voltál. – néztem félre.

- És ha én azt akarom mondani, hogy veled voltam?

- Hidd el, nem akarod.

Hallottam, ahogy mozgolódott, majd megéreztem kezét az állam alatt, amit felemelt, így egymás szemébe néztünk.

- Majd azt mondom, hogy a barátcsajommal voltam. – kacsintott rám, s elmosolyodott.

Én is elmosolyodtam.

- Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Délután öt. – mondta.

- Szerintem mára elég ennyi. Majd holnap folytatjuk.

- Igazad van. Gyere, segítek összepakolni.

Felálltuk, majd elém sétált. Az ingujjamhoz nyúlt és lehúzta azt, és a másik kezemen is megismételte ezt. Segítet felvenni a zakómat, majd a táskámat is. Elpakoltuk a könyveket, és indultunk haza.

- Merre mész? – fordult felém.

- Arra. – mutattam jobbra.

- Én is. – mosolygott.

Így hát elindultunk együtt, haza. Az utat végig beszéltük. Nevetünk, viccelődtünk, mosolyogtunk. Jó volt.

Egy házi dolgozat által... 1. rész

Suho POV

Ez a nap is, úgy telt, mint a többi. Reggel felkeltem, elvégeztem a napi teendőimet, majd felöltöztem, megreggeliztem, anyától elköszöntöm, ha otthon volt, majd suliba mentem, ott a talpnyalóimat hallgattam, de nem nagyon érdekeltek, onnan haza, mikor végeztem, elvégeztem otthon a házimunkát, készítettem anyának vacsorát, majd tanultam, ha kellett, lefürödtem, néztem valami filmet, olvastam, és végül elmentem aludni. Mindig csak ugyan az.

Egy körforgás az életem. Semmi sem történt benne. Ugyan azt a megszokott, berögzült dolgokat tettem, mint eddig. A reggelekkel, nem is volt gond, csak, hogy anya szinte sosem volt otthon, már idegesített. Jó, tudom, hogy egy cég igazgatójának nagyon sok a munkája, de akkor is szánhatna rám egy kis időt. Nem kell sok. Napi egy-két óra és máris jobb kedvvel mennék suliba. Utálok suliba járni. Mindig ugyanazok az arcok, emberek, kissé már unalmasak. Minden egyes ember, akit látok csak ki akarja nyalni a seggemet. Ezek nem is barátaim, vagyis ők ezt nem tudják. Utálom őket. Akkora hülyék. Észre sem veszik, hogy csak kihasználom a barátságukat. Itt egyedül Kris az igazi barátom. Őt már évek óta ismerem, gyerekkorunk óta barátok vagyunk, meg a többiekkel, csak ők más iskolába mentek. Tao, Xiumin, LuHan, SeHun, Kai, Baekhyun és Chanyeol. Mind elhagytak minket, de amikor csak lehet, találkozunk. Általában focizni szoktunk az egyik közeli pályán, vagy elmegyünk bulizni, ahol felszedünk egy vagy több csajt. Nagyon jókat múlatunk, és szívatjuk a másikat. Nagyon hülyék tudnak lenni néha, ilyenkor mondom mindig azt nekik, hogy letagadom őket. Nem ismerem egyiküket sem, de azért néha benne vagyok én is a buliba. Nagyon hiányoznak. Amikor általánosban egy osztályba jártunk azok voltak aztán a jó napok. Visszasírom néha azt az időt. Bárcsak egy osztályba járnánk, akkor nem lennének ilyen unalmasak a mindennapok, mikor nincsenek mellettem.

Minden egyes napom így telt. Minden nap, kivéve ez.

Ma a szokásos időben ébredtem, végeztem néhány torna mozdulatot, hogy ne gémberedjenek el az izmaim, majd a fürdőbe vettem az irányt. Megmostam az arcomat, beállítottam a hajamat, majd anya cuccait, kissé rendbe szedtem, mert úgy tűnt megint rohant reggel. Szokásához híven. Mikor elkészültem, visszabandukoltam a szobámba, a szekrény elé állva kezdtem el ruhát keresgélni. Végül egy fehér póló és farmer mellett döntöttem, meg persze hozzá a bőrdzsekim is. Összepakoltam a cuccaimat a mai napra és lementem, hogy egyek valamit. A konyhába érve, leraktam a földre a táskámat, a hűtőbe süllyesztettem a fejemet és úgy kerestem valami reggelit. Elkészítettem egy szendvicset, majd a mosogatóba pakolva –mondván, hogy úgyis mikor hazajövök, elmosogatok – és felkapva a táskámat a földről, elindultam a suliba.

Haladva a suliba, azon gondolkodtam, hogy vajon mikor hazaérek, mit készítsek anyának vacsorára. Otthon, ha jól láttam elfogyott a hagyma, és anya múltkor olyan célozgatósan mondta, hogy annyira enne már egy finom rántottát. Ezen csak mosolyogni tudtam, mert akkor szokott csak válogatós lenni, ha nagyon vágyik valamire. Szerinte az én rántottám a legjobb. Mi tagadás, imádok főzni és sütni. Ha már anya, nem akkor én tudjak valamit. Jó, neki inkább ideje nincs rá. Volt már olyan, hogy egyik reggel arra ébredtem, hogy ott áll a konyhában és reggelit készít nekem. Ritka pillanatok egyike volt, de sosem felejtettem el. Majd hazafelé be kell ugranom a boltba, csak el ne felejtsem. Remélem Kris nem akar, majd sehová sem elrángatni, mert akkor biztos nem fogok hazakeveredni sosem.

És épp csak rá kellett gondolnom és megjelent. Mintha pontosan tudná hol is lettem volna. Ilyenkor kissé félek tőle, mert nem egyszer játszotta el ezt. Amikor megpillantottam barátomat, ami nem volt nehéz, mivel eléggé kitűnt a tömegből a maga 188 cm-vel. Mellette mindig kicsinek éreztem magam, de mit csináljak, ha nem nőttem magasabbra? Én nem nőttem magasabbra, mint 173 cm. Ahogy haladt felém barátom, úgy tűnt elő egész alakja. Mint most is remekül felöltözött, mint mindig. Mennyi időt tölthet el a szekrénye előtt, hogy így nézzen ki? Csak mosolygok mikor odaért mellém és megveregette vállamat.

- Jó reggelt! –mondta mosolyogva és folytatjuk utunkat a suli felé.

- Jó reggelt neked is! –mosolyodtam el. –Tudsz valamit a többiekről? –kérdeztem meg, mert Kris volt inkább az ilyen kapcsolattartó kettőnk közül.

- Taoval beszéltem tegnap, utána rögtön Chanyeol hívott. Úgy tűnik, Xiumin becsajozott. –vigyorodott el.

- Komolyan? –csodálkoztam –Nah, végre. Azt hittem, ameddig csak élünk arról fog beszélni, hogy ő sosem fog találni senkit, de végre csoda történt.

- Ne legyél ennyire gonosz. –mondta Kris és viccelődve meglökte a vállamat.

- Nem vagyok gonosz, csak közöltem a tényt. Mi a helyzet LuHannal és SeHunnal?

- Megvannak. Azt tervezik, hogy esetleg valamelyik hétvégén összejöhetnénk valakinél és tarthatnánk egy kis beszélgetős estét. –mosolygott rám és rám nézett. Jobban mondva, lenézett.

- Megint beszélgetős estét akarnak? Már elegem van belőle! Miért nem isszuk le magunkat teljesen és hülyülünk? Úgy, mint régen! –mondtam szomorúan.

- Csak ugrattalak, te kis buta! –mondta és összeborzolta hajamat. Éreztem, ahogy egy pillanatra elpirulok. Ezt nem akartam!

- Ezt ne csináld többet. –mondtam neki és elnéztem a másik irányba. Kris pontosan tudta miről beszéltem. Ő tudja. Elvette kezét fejemről, majd zsebre dugta.

- Bocsi. –mondta és folytattuk utunkat a suliba. Tudta, miért vagyok ilyen. Tudta, miért pirultam el. Tudta. Pontosan tudta. Egyedül csak Kris tudta a srácok közül, hogy mi a helyzet.

Ő tudta, hogy más vagyok. A lányok iránt érdeklődöm, de valamiért a fiúk iránt is. Amióta barátok voltunk, Krisnek mindent elmeséltem. Ő volt az első, akinek elmondtam, hogy így érzek. Első reakciója annyi volt, hogy „Öhm…”. Ezen kissé kiakadtam, majd mondta, hogy egy kis időt szeretne kérni, hogy megeméssze. Nem sietettem semmit. Hagytam, neki egy csomó időt, de ami furcsa volt, hogy még akkor is mellettem sétált, mikor még nem tudtam a válaszát, vagyis a reakcióját és ez boldoggá tett. Igaz, hogy a fiúk iránt is érdeklődtem, de Kris nem volt az esetem. Sosem tudtam rá, úgy tekinteni. Igaz, nagyon jól nézett ki, meg is néztem párszor, de nem vonzódtam hozzá. Eddig csak egyszer voltam együtt egy fiúval, akivel együtt is voltam egy kis időre. Kris volt az, aki átsegített a szakításon, mikor egy másik srác miatt dobott. Teljesen összetörte a szívemet, mert én szerettem. Azóta válogatom meg a barátaimat, és hogy kikkel kezdek kapcsolatot. Azóta ilyen a természetem. Kris kérdezte, nem is egyszer, hogy mikor akarom elmondani a többieknek. Na, ha ez rajtam múlik, akkor sosem. Kris nagyon erőszakos tudott lennie, ezért megígértem neki, hogy el fogom mondani, de még nem tudom mikor.

Majdnem a sulinál voltunk, mikor Kris megszólalt.

- Sikerült már találnod valakit? –kérdezte meg.

- Hogy érted? –kérdeztem vissza, mert nem tudtam mire is gondolt.

- Sikerült már mást találnod, mint barát? Tudod, tetszik most valaki? –bökte ki végül.

- Nincs. Sajnos, de mondjuk, most nincs is szükségem senki másra. –mosolyodtam el –De köszönöm, hogy aggódsz értem.

- Erre valók a barátok, nem? –nevette el magát és mind a kezét széttárta, mire én nem bírtam magammal –még szerencse, hogy nem volt senki sem a közelünkben – és magamhoz öleltem Krist. Éreztem, ahogy kissé megfeszült, de csak ki akartam fejezni, hogy mennyire is vagyok hálás neki. Mosollyal az arcomon engedtem el és látszott rajta mennyire meglepte a tettem, mert nem nagyon szoktam ölelgetni az embereket.

Mikor a sulihoz értünk, rögtön felvettem a maszkomat. A szokásos emberek gyűltek körém, és úgy tettem, mintha a barátjuk lettem volna. Egyiküket sem szerettem. Utálom őket. Mind csak azért barátkoztak velem, hogy minél népszerűbb legyenek és esetleg valamelyik csaj beléjük zúgjon. A csajokról ne is beszéljünk. Mind azt hitték, hogy esélyük volt nálam, de nekem egyikük sem kellett. Mostanában inkább csak a fiúkra figyeltem, természetesen úgy, hogy ne tűnjön fel senkinek. A csajokat már nem is néztem, egyáltalán nem tetszettek, már. Úgy tűnik kezdtem csak a fiúk után érdeklődni. Úgy látszik meleg lettem.

Azzal a hamis mosolyommal áltattam mindenkit, egyedül Kris tudta, hogy elegem van mindegyikükből. Előre is ment, hogy az előadóban helyet foglaljon nekünk, mert az első óránk töri és tegnap közölte a tanár, hogy oda menjünk ma. Biztos filmet fog nézetni velünk, mert csak akkor mentünk az előadóba. Ahogy haladtam a talpnyalóimmal, úgy ment el a kedvem mindentől. Nem is a suli fárasztott le eddig, hanem ők. Erre miért nem jöttem rá hamarabb???

Beérve a terembe, rögtön kiszúrtam Krist, nem volt valami nehéz az ő magasságával. Szokásosan középen foglalt helyet, mert elől általában azok ültek, akik okosak és figyeltek. Leghátul ültek, azok, akiket teljesen hidegen hagyott az óra. Örültek, hogy nem a könyv felett kellett gubbasztaniuk, hanem esetleg aludhattak. És akkor voltunk mi, akik csak úgy voltak. Engem érdekelt a töri, nem volt semmi gondom vele, de nem volt ínyemre ez az első óra. Lehuppantam Kris mellé, aki nagyban bambult ki az ablakon, nem értettem, miért néz kifelé, mikor semmi érdekes nem volt kint. Olyan elgondolkodó fejjel nézett kifelé. Talán valami baj történt, amin gondolkodnia kell? Mi történhetett?

A talpnyalóim természetesen nem hagytak békén, csöngetésig, ott voltak mellettem. Kérdeztek, beszéltek hozzám, ami egyáltalán nem kötötte le a figyelmemet, de nem küldhettem el őket, mert akkor én voltam a bunkó. Mondjuk nem nagyon volt kedvem hozzájuk, így szépen megkértem őket, hogy most hagyjanak magamra. Nehéz győzködés után elmentek és már épp fordultam Krishez, hogy megkérdezzem tőle, mi baja, mikor belépett a tanár. Jobb pillanatot nem is választhatott volna természetesen. Durcásan álltam fel, majd miután megvolt a jelentés leültünk és a tanár el is indította a filmet. Nem nagyon akartam a filmre figyelni, inkább Krishez fordultam, aki természetesen figyelt. Kitéptem egy kis papír fecnit a füzetemből és írni kezdtem.

„Mi a baj?”

Átcsúsztattam neki a padon, majd megböktem és úgy tettem, mint, aki figyelte a filmet. Láttam, amint maga elé húzza a papírt és elolvassa. Egy pillanattal később jött is a válasz.

„Semmi baj. Csak elgondolkodtam. J”

„Biztos, nincs semmi baj?”

„Biztos. Ne aggódj!”

Írta és viccesen oldalba bökött. Kissé megnyugodtam, de akkor sem hagyott nyugodni a gondolat, hogy hátha valami baja van. Az óra többi részében a filmet néztem. Arról szólt, hogy milyen volt az élet ötven éve, vagy lehet több is volt. Valamiért nagyon unalmas volt. Lehet túlságosan lefárasztottak és ezért voltam, ennyire nyűg. Mikor a film a végéhez ért a tanár felállt és elkezdett magyarázni.

- Mindenkinek írnia kell, majd egy esszét. Minimum három oldalnak kell lennie. A címe mi volt ötven éve. Nem használhatod az internetet, sem a tévét, csak a saját kútfődből kell megírnod a fogalmazást. Könyvek segítségét kérheted, de akkor írd oda, melyik könyvből volt a forrás. Kérheted esetleg a szüleid, nagyszüleid segítségét is. Megkérdezheted tőlük mi volt, akkor, mikor ti még nem éltetek. Párokban fogtok dolgozni. Mind a kettőtöknek meg kell írnia, nem adhatok be csak egyet. Leírjátok a végére, hogy a társatok mennyit segített, ő mit gyűjtött össze, meg a többi. Egy hónapuk van megírni. És akkor a párok. –vette maga elé a listát.

Mi a fene? Házi doga? Komolyan mondja? Könyörgőm! Krissel legyek együtt, mert akkor nem lesz semmi bajom! Könyörgőm!

Ahogy haladt a nevekkel, úgy fogytak az emberek is. Szerencsére még Kris mellé nem mondott, semmit, de már csak olyan öten-hatan maradhattunk. Rajtunk kívül mindenkinek volt már párja.

- Kim Jongdae és… -tartott egy kis hatásszünetet –Wu Yi Fan. –mondta ki végül az ítéletet. Ne!!! Fejemet a padba vertem. Én ki a fenével lesz akkor???

- Nyugodjon meg Kim JoonMyun, önnek is van párja.

- Igen? –kaptam fel a fejemet –És ki az? –kérdeztem. Remélem valami normális ember és nem valamelyik talpnyalóm.

- Az ön párja Zhan Yixing. –mondta és az illető felé fordult. Arra fordultam, amerre a tanár is tekintett és akkor megpillantottam. Barna haja, tökéletesen jobb oldalra fésült, hogy ne lógjon szemében. Keskeny arccsontja, sugározta határozottságát, de volt benne valami, ami miatt aranyosnak találtam. Talán a szeme. Jesszusom!!! Mikre nem gondolok!? Én meghibbantam!!! Gyorsan eltereltem a gondolataimat, mert kicsöngettek és mindenki ment ki, plusz, mindenki a párjához ment, hogy megbeszéljék a dolgokat. Nekem is oda kellene mennem. Felálltam a helyemről, észrevettem, hogy Kris, Chenhez odament, hogy megbeszéljék a dolgokat, de volt Krisben valami furcsa nekem. Valamit eltitkolt. Elhatároztam magam és egyenesen Yixing felé vettem az irányt. Mikor melléje értem.

- Szia. Van időd, hogy megbeszéljük az esszét? –kérdeztem és próbáltam egy hamis mosolyt küldeni felé.