Egy házi dolgozat által... 3.rész

Suho POV

Mikor közölte velem, hogy ne erőltessem magamra a műmosolyt, mikor vele vagyok, teljesen lesokkolt. Hogy jött rá? Ennyire látszott? Nem! Az nem lehet! Senki sem vette eddig észre, egyedül Kris tudta, de akkor, hogy??? A fene egye meg! Mindegy! Remélem, nem fogja elmondani senkinek, mert akkor irtó ideges leszek.

A nap valami hihetetlenül unalmasan telt. Mikor kicsöngettek az utolsó óráról, és már a könyvtárhoz is mentem. Valamiért nagyon vártam, hogy Yixinggel legyek. Miért várom én ezt ennyire? Sosem beszélgettem még vele, de annyira nem szokott belefolyni az iskola életébe. Olyan csöndes ember volt. Volt benne valami furcsa, amit nem tudtam megmagyarázni. Lehet, csak én vagyok ennyire lassú felfogású, de lehet még hülye is voltam ehhez, de mintha Yixingt lenéznék a többiek. De miért, azt nem értem. Gondolataimból Yixing zökkentett ki, mikor megérkezett és bementünk a könyvtárba.

Elkezdtünk megkeresni a megfelelő könyveket az esszéhez, és mit ne mondja, nem kevés volt. Ahogy pakolásztuk azt a rengeteg könyvet, Yixing kissé kimelegedhetett, mert levette a zakóját és még inge ujját is feltűrte. Mondjuk nekem is kezdett már meleg lenni… és ekkor akadt meg szemem karján. Mi a??? Horzsolásokkal, zúzódásokkal és véraláfutásokkal volt tele mind a két karja. Csuklóján csak még több volt. Mi történt vele? Ki tette ezeket vele? Ezeket nem magától szerezte az ember. Ezt valaki tette vele. Ki lehet, azaz állat, aki ilyet tesz egy ilyen aranyos fiúval??? Teljesen öntudatlanul tehettem, amit tettem. Kezemet csuklójára tettem és cirógatni kezdtem a kezét. Hirtelen elfordította fejét, biztos nem akarta, hogy lássam, ahogy sírt, de tudtam. De nem kell előlem rejtegetnie az érzéseit.

- Mi… történt? –kérdeztem meg halkan.

Csak megrázta a fejét.

- Ki… tette ezt?

Ismételten megrázta a fejét én meg, a csuklóját fogva eléje léptem. Ahogy sejtettem sírt. Kezemet arcára tettem és letöröltem könnyeit. Milyen gyönyörű az arca, mikor ki van vörösödve, bár sokkal szebb lenne, ha ne a sírástól lenne, ennyire vörös. Annyira kis ártatlan és törékeny most.

- Miért mondanám el? Hogy a haverjaiddal rajtam röhögj? Ezért? – próbálta kihúzni kezét szorításomból, de rá szorítottam. Komolyan ezt gondolta rólam? Azt hitte, hogy csak azért kérdeztem, mert ki akartam majd beszélni azokkal az idiótákkal? Mindenki ezt gondolta rólam, és ezt utáltam az emberekben. Amíg meg nem ismerték az embert, addig egy bizonyos képet vetítettek maguk elé, és így sorolták be őket.

Éreztem, ahogy kezét akarta kiszabadítani szorításomból, de nem engedtem. Ekkor térdre rogyott előttem. Nem hihette ezt rólam! Nem! Nem akartam, hogy így emlékezzen rám! Nem!

- Még is miből gondolod, hogy ennyire szemét vagyok? Nem is ismersz! –szorítottam fogásomon. Éreztem, hogy valami folyékony anya kezdett folyni kezemnél.

- Áhh. – kiáltott fel – Ehz fáhj nahgyohn. – sírt- JoonMyun – sírta nevét.

Mikor tudatosult bennem, hogy én okoztam neki fájdalmat, térdre rogytam, lassan enyhítettem a szorításomon, majd elengedtem. Én… fájdalmat okoztam neki. Én… bántottam. Nem! EZ nem lehet!

- Yihxing. –csuklott el a hangom. A fenébe! Miért kezdtem el sírni? Hogy az a!!!

Észrevettem, hogy válla rángni kezdett, majd felnézett rám.

- Yihxing, éhn annyirah sahjnálom. – sírtam, s megöleltem.

Éreztem, ahogy kissé megremegett. Biztos, azt hitte ismételten bántani fogom, de őt soha többé nem bántom. Nem akartam! Aki bántotta, azt meg fogom ölni. Kinyírom! Úgy öleltem magamhoz, mint akit még a széltől is óvni akartam. Nem eshet baja! Nem engedem! Senki nem érhet hozzá! Egyre csak öleltem magamhoz és éreztem, ahogy fejét a nyakamba temetve. Kissé elmosolyodtam a tettén. Annyira aranyos!

- Meg ihlyesztettél, nagyon. –szipogta.

- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam, csak… mindenki elsőre köcsögnek könyvel el.

Elváltam tőle, a táskámhoz mentem, hogy pár zsepit előhalásszak. Visszamenve hozzá, megtöröltem csuklóját, óvatosan, hogy ne fájjon, majd megtöröltem a szemét is. Megtöröltem a saját kezemet, majd a szememet is.

Mondtam neki, nem akarom, hogy féljen tőlem, mint kiderült nem félt, csak egy kicsit. Majd mikor megkérdeztem, hogy fáj-e a csuklója, nem tudom mi vezérelt, de két lágy puszit adtam, mind a két bőrfelületre. Gondolom, megleptem ezzel a tettemmel, de nem tette szóvá. Lent maradtunk a földön ülve, beszélgettünk, nevettünk, remekül éreztem magam. Épp mesélni kezdtem volna neki, anyáról, mikor megszólalt a mobilom. Előkotorásztam és a kijelzőre néztem. Kris. Mit akarhat?

- Igen? –szóltam bele.

- Kris vagyok. –szólt bele, a maga mély hangján.

- Tudod, a telefon kiírja a nevedet. –mondtam, miközben forgattam a szemeimet.

- Ráérsz most? –kérdezte és Layre néztem. Laynek neveztem?

- Miért?

Nem akartam Layt itt hagyni. Elkezdtem Krisszel azon veszekedni, hogy miért is nem értem rá. Már épp azon voltam, hogy megmondjam, Layjel vagyok, mire ez épp említette személy az ölembe ült. Lepődötten néztem rá, mire rám mosolygott és közelebb hajolt hozzám. Mit csinál? Nyakamhoz hajolt és ekkor… megéreztem ajkát nyakamon. Majd egy erős szívást.

- Ah! –nyögtem fel. Úristen! Mit csinál velem? Ez…

- Haver te egy csajjal vagy? Ti most dugtok? Kielégít? –kérdezte barátom. Ez hülye! Tudja jól, hogy mostanában nem érdekeltek a csajok. Hülye!

Ekkor az oldalába csípett.

- Ahh! – nyögtem fel fájdalmasan.

- JoonMyu… -ekkor Lay kivette kezemből a mobilt és kinyomta. Kimászott az ölemből és velem szembe leült. Uram atyám! Ő most tényleg? Tényleg? Kiszívta a nyakamat?! Már szívták ki a nyakamat, nem is egyszer, de ez… most más volt. Teljesen mást éreztem. Nekem ez… tetszett. Tetszett, hogy ő tette és így. Láthatóan jót mulatott rajtam, mert hallottam, amint kuncog. Ezt még visszakapja.

- Ezt most miért kellett? –kérdeztem meg, miközben egyik kezemmel a kiszívás helyére tettem, a másikat pedig, oda ahol megcsípett.

- Hogy ne keljen azt mondanod, hogy velem voltál. – nézett félre. Miért nem nézett rám?

- És ha én azt akarom mondani, hogy veled voltam? –néztem rá kérdően.

- Hidd el, nem akarod.

Miért ne akarjam? Megmozdultam, úgy hogy meg tudtam fogni állát. Felemeltem fejét és belenéztem abba a gyönyörű szemébe. Istenem, de gyönyörű! Nem! Nem szabad! Nem zúghatok bele! Nem! Soha többé nem akarok szerelmes lenni, elég volt egyszer csalódnom! Többet nem akarom átélni azt a kínt.

- Majd azt mondom, hogy a barátcsajommal voltam. –kacsintottam rá, és elmosolyodtam. Ő is elmosolyodott. Igen, ezt akartam látni.

Megkérdezte mennyi az idő, és úgy döntöttünk, hogy ennyi mára elég volt, így elkezdtünk összepakolni. Segítettem az inge ujját visszahajtani, mert még mindig fájt a csuklója, majd a zakót is ráadtam, végül a táskát a vállára tettem. Mikor a suli elé értünk megkérdeztem merre megy, mutatott a jobb irányba. Ez az! Akkor együtt mehetünk haza! Várjunk! Ennek én most miért örültem annyira?

Ahogy haladtunk hazafelé, végig beszélgettünk, nevettünk és viccelődtünk. Örültem, hogy mosolyogni láthattam, mert boldog voltam. Boldoggá tett! Ő is boldoggá tett, még akkor… Nem! Nem gondolhatok rá! El kell felejtenem! Már rég volt! Már fél éve annak! Vége volt! Mindennek! Örültem, hogy Lay elfelejteti velem a múltat. Ahogy ballagtunk úgy lettem egyre boldogabb. Valamiért nagyon jól éreztem magam Lay mellett. Nem tudom mi volt az oka, de valami azt sugallta, nem szabad elhagynom.

Mikor befordultunk az utcájába, elfogott a szomorúság. Nem akartam elengedni. Nem akartam elbúcsúzni. Lehet, holnap találkozunk, de akkor sem akartam nélküle hazamenni. Még csak ma ismertem meg igazán, de máris úgy éreztem magam mellette, mintha Kris volna. Ahogy a kapu előtt megálltunk, felém fordult és küldött nekem egy mosolyt.

- Köszönöm, hogy hazakísértél. –mondta és már indult volna befelé mikor megragadtam a csuklóját. Nem volt jó ötlet. –Ah! –szaladt ki a száján és odakapta a kezét az enyémre.

- Sajnálom. –mondtam neki és magamhoz öleltem –Nem akartam, fájdalmat okozni. –még jobban magamhoz öleltem –Ha nem köszöntem el, akkor miért mész el? –kérdeztem és fejemet a nyakhajlatába temettem. Milyen kellemes illata van. Ajkamat rávezettem nyakára, először csak egy lágy puszit nyomtam rá, majd erőteljesen megszívtam, de nem annyira hogy fájjon, csak épp nyoma maradjon. Éreztem, ahogy megfeszült a karjaim közt, de nem akartam fájdalmat okozni neki, csak visszakapta, amit a könyvtárban adott. Elvettem arcomat nyakától és belenéztem a szemébe.

Lepődötten nézett rám, én meg mosolyogtam a reakcióján. Megsimogattam arcát.

- Csak visszakaptad, azt, amit adtál. –mondtam és a nyakamra mutattam. Erre ő elnevette magát, majd kipirult arccal nézett rám.

- Akkor holnap találkozunk, JoonMyun. –mosolygott rám.

- Suho, maradjunk ennyiben.

- Rendben.

- Holnap találkozunk, Yixing. –mosolyodtam el.

- Lay, maradjunk ennyiben. –idézett tőlem, mire elvigyorogtam. Hihetetlen.

- Rendben. –mondtam és elengedtem –Szia.

- Szia. –mondta és ezzel a kapu felé haladt. Megvártam, míg be nem ment a házba, majd indultam én is haza. Le nem törölhető vigyor volt az arcomon, egészen hazáig, majd drága barátomat pillantottam meg a kapunkban.

- Szia. –mondtam neki.

- Ennyire jó volt a csajjal? –kérdezte sejtelmes mosollyal az arcán.

- Milyen csajjal? –kérdeztem vissza.

- Akivel együtt voltál, mikor hívtalak.

- Jah… nem. Nem csajjal voltam.

- Akkor találtál végre valakit? –kérdezte vigyorogva Kris és mellém lépett, miközben haladtunk a ház felé.

- Öhm… nem. Ő Lay, akivel a töri esszét, csinálom. Csak amikor hívtál akkor épp piszkált és megcsípte az oldalamat, majd… -mit mondjak a telefonra? –a telefonom meghülyült és nem tudtam utána használni.

- Értem, de ugye tudod, hogy…

- Ne mondj semmit! Miért van az, hogy akárkiről beszélek neked, mindig kombinálsz és mindenféle hülye pletykát mondasz róla? Elegem van már ebből. Végre beszélgettem egy olyan emberrel, akibe nem voltam szerelmes, vagy épp nem az egyik talpnyalóm. Miért baj, ha igazi barátokat akarok szerezni? Miért baj, ha mással jól érzem magam? –keltem ki magamból. Mindent Kris fejéhez vágtam. Mindent. Krisre pillantottam, aki teljesen semleges arccal nézett rám. Mi? Én most komolyan összevesztem Krisszel? Sosem keltem még ki ennyire. Sosem vágtam ilyeneket a fejéhez. Sosem szóltam neki vissza, mert a barátom és szeretem. Sosem akarom őt elhagyni, mert ha ő nem lenne, akkor én ne léteznék. Én nem akartam…

- Szóval így érzel. –mondta és sarkon fordult. Elindult kifelé, én meg bepánikoltam. Itt hagy? Elmegy? Nem! Nem engedhetem el! Levágtam mindent, ami a kezem ügyében volt, és utána mentem. Amint utolértem, hátulról átöleltem, mellkasán összefontam karomat, hogy semmiképp ne mehessen el. A lehető legerősebben öleltem magamhoz és arcomat hátába temettem.

- Ne menj el! –mondtam neki.

Nem mondott semmit.

- Ne menj el Kris! Könyörgőm! Ne hagyj el! Én nem akartam, csak én… boldog vagyok. Boldog voltam, hogy Layjel beszélgethettem. Végre nem egy olyan emberrel voltam együtt, akit utálok. És itt nem rád gondoltam. Én imádok veled lenni Kris. Te vagy a legjobb barátom, mintha a testvérem lennél. Nekem több vagy, mint barát. Szeretlek. Te vagy a legfontosabb személy az életemben. Nem akarlak elveszíteni. Sajnálom, hogy ezeket vágtam a fejedhez. Nem akartam, csak tényleg jól éreztem magam Layjel. Az igaz barátot, úgy értettem, hogy nem egy talpnyalót találtam ismételten, hanem egy olyan barátot, mint te. És ennek nagyon örültem. Én nagyon sajnálom Kris. Nem akartalak megbántani. Kérlek, bocsáss meg! –mondtam ki mindent, ami a szívemet nyomta. Erősebben szorította össze karjaimat, hogy érezze, mennyire is komolyan gondoltam a szavakat.

- Ha ennyire összeszorítasz, akkor eltöröd a bordáimat. –mondta mosolyogva. Felpillantottam rá és láttam, amint a válla felett lenézett rám. Elengedtem, ő megfordult és összeborzolta hajamat. –Megbocsátok. És ígérem, soha többé nem mondok semmit. –mondta mosolyogva.

- Nem így értettem. –mondtam duzzogva.

- Tudom. –nevette el magát –Akkor bemegyünk?

- Igen. –csillant fel a szemem. Vigyorogva mentem be a házba, és készítettem mind a kettőnknek valami kaját. Örültem, hogy nem vesztem össze komolyabban Krisszel, mert akkor azt nem éltem volna túl.

Olyan fél hét lehetett, mikor Kris elment, mondván holnap suli és házi, meg Chennel kell beszélnie a beadandó miatt. Mindig, ha Chen szóba jön, Kris kissé megváltozik. Mi baja lehet? Annyira furcsa. Mikor elment, rendbe tettem a konyhát, anyának elkészítettem a vacsorát, betettem a hűtőbe, majd a szobámba mentem és elkezdtem a házit írni. Nem nagyon tudtam koncentrálni rá, mert eszembe jutott a könyvtár, Lay és a kiszívás nyom a nyakamon. Még az a szerencse, hogy Kris nem vette észre, vagy nem vett róla tudomást. Egy ilyen alkalmat nem hagyott volna ki. Amikor próbáltam álomra invitálni a szemeimet, nem ment, mert Lay jutott az eszembe. A kiszívás nyom a nyakamon és… a sérülései. Ki tehette azokat vele? Kilehetett, azaz állat? Meg fogom ölni!

A következő nap nagyon gyorsan eltelt. Krisszel mentem suliba, ahogy eddig is, végig ültünk minden órát, majd ezek után mindig Layjel találkoztam a könyvtárban, ahol a beadandóhoz kerestünk anyagot. Nagyon gyorsan haladtunk, így arra gondoltunk –mert nagyjából minden megvolt, ami kellett-, hogy a következő két hétben nem is kéne annyira foglalkozni ezzel, mert nagyon jól haladtunk.

Pénteken reggel, hangsúlyozom REGGEL, megkérdeztem anyát, esetleg Lay, átjöhet-e hozzánk a hétvégén. Megengedte szerencsére, de általában mindent megengedett. Ritkán volt velem, így örült, hogy valakivel együtt voltam és nem antiszockottam otthon. Hatalmas mosollyal az arcomon léptem ki aznap a házból és Kris, kivételesen a kapuban várt.

- Mi ez a nagy boldogság korán reggel? –kérdezte és egy hatalmasat ásított.

- Anya megengedte, hogy Lay átjöhessen a hétvégén. –mondtam hatalmas vigyorral az arcomon.

- Úgy tűnik, hogy ma jó napod lesz. –vigyorgott rám.

- Az fix. –mondtam és már haladtunk a suli felé.

A suliban szokásosan fogadtak a talpnyalóim, mely elvette a kedvemet a mai naptól. Miért nem tudnak egy napra békén hagyni? Elegem volt belőlük. A legrosszabb az egészben az volt, hogy mindig ugyanazok a dolgok jöttek szóba. Ugyanazok a kérdése. Minden ugyanaz volt. Elegem volt. Egyszer, a képükbe fogom vágni, hogy mennyire is utálom őket. Mennyire nem voltam a barátjuk, mikor azt hitték. Ekkora hülyéket, még nem hordott hátán a Föld! Már a fejem kezdett el fájni a sok hülyeségüktől, és ezt Kris is látta rajtam. Tudta, ha ez így folytatódik, akkor elborul az agyam és olyat teszek, amit nem kellene. Elküldte az összes férget a közelemből, és mikor már nem volt ott senki rá pillantottam és küldtem felé egy hálás mosolyt. Tudta, hogy ilyenkor többre nem voltam képes. Mindig ez volt. Elborult az agyam majdnem, azt meg nem szeretném még egyszer átélni. Elég volt, egyszer, szembekerülni mindenki szúrós tekintetével és főleg az övével. Nem! Nem gondolhatok rá többé! El kellett felejtenem! Nincs többé! Csak én voltam! Én!

- Sziasztok! –hallottam meg egy ismerősen csengő hangot. Felpillantottam és gyönyörű mosolyával találtam szembe magamat.

- Szia Lay! –köszönt neki Kris. Biccentett felé egyet, majd rám tekintett.

- Jól vagy, Suho? –kérdezte és kezét vállamra helyezte. Hirtelen egy erőteljeset dobbant a szívem.

- Igen jól vagyok. –mosolyogtam rá.

- Akkor jó. –mosolygott rám –Ezért jöttem, hogy szóljak, ma nem tudunk találkozni, mert el kell intéznem valamit.

- Rendben. Arra gondoltam, hogy esetleg hétvégén átjöhetnél hozzám. Persze, ha van kedved, nem kötelező. –mosolyogtam rá őszintén. Láttam, amint meglepődik és elgondolkodott. Olyan aranyos mikor törte a fejét valamin. Ekkor egy picit kidugta a nyelvét és úgy gondolkodott. Olyan vicces.

- Örömmel átmennék. –mondta hatalmas vigyorral az arcán.

- Ennek örülök. Akkor holnap gyere át valamikor, csak ne korán reggel, mert akkor még alszom. –nevettem el magam. Kris jól tudja, hogy képes voltam akár délután kettőig is aludni, ha volt rá lehetőségem.

- Inkább reggel menj, mert akkor sosem fog felébredni. –szólalt meg Kris. Feléje fordultam és mellkason bokszoltam. –Hé! Ez fájt! Még fáj a tegnapi szorításod. –mondta és elkezdte simogatni az ütés helyét.

- Bocsi. –mondtam és most én voltam az, aki összeborzolta a hajamat. Természetesen lefogta a kezemet, mert akkor tönkremegy a tökéletesen beállított haja. Csak mosolyogni tudtam rajta. Lay felé fordultam, aki mosolyogva figyelte az eseményeket.

- Akármikor jöhetsz. Ahogy neked jólesik. –mondtam neki.

- Rendben. Akkor olyan dél körül átmegyek.

- Oké. Add meg a számod, hátha mégsem ébredek fel addig. –nevettem el magam.

- Oké.

És megvolt a száma. Vigyorogtam egész álló nap. Nagyon boldog voltam. Megvolt a száma. Ahogy telt a nap, úgy voltam egyre boldogabb. Boldog voltam, mert megismertem. Boldog, mert megvolt a száma. És boldog, mert a hétvégét is vele tölthetem. Sosem voltam még ennyire izgatott valami miatt.

Amikor hazamentem, Kris is velem tartott volna, ha nem találkozna Chennel, aki a párja a beadandónál. Meg kellett beszélniük néhány dolgot, de Kris ismételten nagyon furcsán viselkedett. Mi baja lehetett?

Beléptem a házba, és elkezdtem kissé rendbe szedni a szobákat. Nem tudtam, miért jött rám ez a takaríthatnék, de késztetést éreztem arra, hogy ezt tegyem. El kellett terelnem valahogy a gondolataimat, arra, hogy holnap jön Lay. Miért vagyok ennyire izgatott? A fenébe is! Akkor voltam utoljára ennyire izgatott, mikor ő átjött. Fél évvel ezelőtt… Nem! Nem gondolhattam rá! Már nem az életem része! El kellett felejtenem! Ki kellene törölnöm az emlékeim közül, de nem ment! Valami megakadályozta!

Az érzés, mikor megpillantottam, ragyogó arcát, ahogy rám mosolygott, ahogy láttam a csillogást a szemében. Amikor már a távolból kiszúrt és üvöltötte a nevemet. Amikor magához ölelt, minden porcikám bizsergett, a szívem vadul vert, a lélegzetem is elállt egy pillanatra, és a lábaim remegni kezdtek. Mikor először értem, úgy bőréhez, hogy már szerettem. Mikor először öleltem őt, szerelemből. Mikor… először mondtam ki neki azt a szót. Ő napokig került, majd egyik nap, magához ölelt, kimondta a várt szót és megcsókolt. Ahogy az a puha, édes ajka az enyémhez ért, minden megszűnt körülöttem. Nem volt semmi, csak ő. Ahogy ajka mozogni kezdett, én később reagáltam, de utána már képtelen voltam elengedni. Amikor megfogta derekamat és közelebb vont magához, én azt hittem a mennyországban voltam. Képtelen voltam, elvonatkoztatni tőle. Amikor mér tényleg együtt voltunk, mindent együtt csináltunk. Mindent. Amikor csak lehetett megölelt, megcsókolt, bókokat súgott a fülembe. Boldog voltam. Nem csodálatosan voltam. Tökéletes volt minden. Egészen addig, míg nem szakított velem. Közölte, ő már nem szeret és talált valaki mást. Nem hittem a saját fülemnek mikor meghallottam azokat a szavakat. Teljesen sokkos állapotba kerültem, mozdulni nem tudtam. Valamit mondani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Utána akartam nyúlni, de nem mozdultak végtagjaim. Valamit tenni akartam, de nem ment. Csak sírtam. A könnyek, persze nem akartam abba maradni. Mikor megfordult és elindult volna, akkor léptem hozzá, öleltem magamhoz, szorítottam, és vagy százszor mondtam el neki, mennyire is szeretem. Kértem, hogy maradjon, de ő nem tágított. Még egyszer, s utoljára megcsókolt, majd kisétált az életemből. Szerettem. Szeretem. Ez volt a mi kapcsolatunk.

Hirtelen valami zajra lettem figyelmes. Letekintettem magam elé a földre. Ott volt egy tányér összetörve. Kezemre pillantottam és néztem. Mi történt velem? Arcomat tenyerembe temettem, és akkor tűnt fel mennyire nedves az arcom. A tükörre pillantottam, és megpillantottam vörös, kisírt szemeimet, amint orrom folyt és az orrom hegye is vörös volt. Miért? Miért kellett nekem, még mindig rá gondolnom? Miért kell már az emlékétől, is ilyen állapotba kerülnöm? Miért?

Megtöröltem az arcomat, és elkezdtem összeszedni a tányér maradványait. Ahogy szedtem össze, úgy sikeresen megvágtam a tenyeremet. Szitkozódtam egy sort, majd gyorsan bekötöttem és folytattam ott, ahol abbahagytam. Mikor a szemétbe dobtam a maradványokat, hallottam, amint a bejárati ajtó kinyílt. Odakaptam a fejemet. Anya? Nem. Ő még dolgozott. Ki az? Odaballagtam és mikor megláttam magas alakját, egyből hozzá rohantam és magamhoz öleltem.

Nem értette mi bajom volt, én csak öleltem és könnyeim ismételten eleredtek. Nem tettem semmit, csak sírtam. Sírtam és sírtam. Szidtam. Dadogtam, hogy mennyire szerettem és szeretem most is. És nem akartam, elhinni, hogy tényleg így lett vége ennek. Kezemben összeszorítottam felsőjét, szinte téptem bőrét, de ő tűrte. Mikor felfogta, hogy miért is lehettem ilyen állapotban, átölelt vállam felett és simogatni kezdte hátamat. Éreztem, ahogy alábbhagyott a sírásom, így kissé eltávolodtam volna, de nem engedte. Visszavont magához. Valami olyasmit mondott, hogy adjam ki magamból. Nem értettem mire értette, de a következő pillanatban, elindultak a könnyeim. Kezemet mellkasára helyeztem, és szorítottam össze felsőjét, miközben fejemet egyre erősebben és erősebben nyomtam mellkasának. Nem kellett semmilyen tett, csak az, hogy mellettem legyen, és nem hagyjon el. Ennél több nem kellett nekem.

Mikor sikeresen abba maradt a sírásom, leültem a kanapéra, Kris készített nekem egy teát és leült mellém. Megkérdezte, pontosan mi is a bajom, én meg regélni kezdtem neki. Mennyire szerettem őt, és úgy tűnik még mindig szeretem. Nem akartam már szeretni, de nem akar elmúlni az iránta szóló érzelmeim. Nem értettem magamat, én csak boldog akartam lenni, de ő mindent elrontott. Kris csöndben végighallgatott, nem szólt egy szót sem, csak bólogatott, és mikor látta, hogy szükségem van rá, magához ölelt. Nekem kellettek szavak, csak az, hogy érezzem mennyire is vagyok fontos neki. Nem tudom meddig ülhettünk, így csak azt vettük észre, hogy anya hazaért. Rögtön kiszúrta, hogy valami bajom volt, de csak meg kellett említenem őt és tudta, többet nem kell kérdeznie. Kikísértem Krist, elbúcsúztam tőle, majd anyával megvacsoráztam, ami nagyon ritka. Korán lefeküdtem, mivel másnap jön Lay és nem akartam, hogy várjon rám. Sikeresen gyorsan elnyomott az álom.

Másnap reggel, nyolckor megszólalt a mobilom. Az éjjeliszekrényen kezdtem el kutakodni komás fejjel, mikor megtaláltam és kinyomtam az ébresztőt. Én nem vagyok jó, ebben a hétvégi koránkelésben. Kikászálódtam az ágyból, a fürdőbe vonszoltam magam, majd jó alaposan megmostam az arcomat, hogy felébredjek. Sosem értettem, hétvégén miért keltem ilyen nehezen, mikor meg suliba kellett mennem, akkor meg majd kicsattantam az energiától. Ez más embereknél pont fordítva volt, csak én vagyok nem normális. Mikor éreztem a hideg víz hatását, gyorsan megfürödtem, majd egy törülközővel a derekamon, visszamentem a szobámba. Felvettem az egyik melegítőmet, hozzá egy pólót és leballagtam a földszintre. Megreggeliztem, és közben azon gondolkodtam, hogy mit is csináljunk a mai nap folyamán. Észre se vettem, de anya felébredt, és mikor az órára pillantottam, meglepődtem, mert már fél tizenegy volt. Mi a fenét csináltam két és fél óráig? Csak csóválni tudtam a fejemet. Ennyire nem várhatom, hogy átjöjjön. Mi van velem?

Ekkor megszólalt a csengő. Felkaptam a fejemet és szinte az ajtóba rohantam, hogy ajtót nyithassak neki. Hatalmas vigyorral az arcomon, tártam ki előtte és mikor megpillantottam az ajtó előtt állva, kissé megszeppenve, ez a vigyor csak nagyobbra húzódott. Rögtön behívtam, miközben jó reggelt, vagyis jó napot kívántam neki. Nem tudtam, leplezni mennyire is örültem neki. Egyenesen a konyhába vezettem, ahol anyát még ott találtam, így bemutattam őket egymásnak. Anyának nagyon tetszhetett Lay, mert egyből megtalálta vele a közös hangot. Lay, annyira felszabadultnak tűnt. Annyira más volt, vagy nem tudom, de másnak láttam. Más embernek, mint aki az iskolában. Elrángattam anyától, és a lépcső felé tereltem, mikor anya visszahívott magához. Mondtam Laynek, melyik a szobám és nyugodtan menyen be, mert mindjárt megyek én is. Odamentem anyához, aki mosolygott csak.

- Mi az? –kérdeztem meg tőle.

- Nagyon aranyos srác. –mondta vigyorogva. Tudtam, most mire gondolhatott.

- Anya! Lay, a barátom. Nincs semmi köztünk. –mondtam neki.

- És még higgyem is el?! Ne mond azt nekem, hogy azt a kiszívás nyomot a nyakadon egy csaj hagyta, mert nem hiszem el. Láttam, hogy nézett rád. Tetszel neki, Suho! –mondta anya mosolyogva. Mi? tetszem Laynek? Ez hülyeség.

- Ez hülyeség anya. Nem tetszhetek Laynek. Még csak most kezdtünk el beszélgetni. Mégis honnan veszed ezeket.

- Jó, akkor nem mondok semmit, de nekem lesz igazam. –mondta és azzal el is tűnt. Ez meg mi a fene volt? Anya bekattant.

Felmentem a szobámba, ahol már Lay a polcomat vizsgálta, mely könyvekkel és cd-kel volt tele. Melléje sétáltam és megböktem vállát. Ijedtében ugrott egyet, én meg nevetni kezdtem. Természetesen nem örült neki, de ha egyszer vicce volt, mit tegyek?

Egész délelőtt, ami még maradt belőle, a szobámban voltunk, beszélgettünk, nevettünk, viccelődtünk, egyszóval, elvoltunk. Örültem, hogy Lay itt volt velem, mert mosolyt csalt az arcomra, mondjuk ezt bármelyik barátom megtehette, de Lay más volt. Másképp éreztem magam vele, mint Krisszel vagy a fiúkkal. Teljesen más volt. Nem akartam felhozni a témát, de megpillantottam a csuklóján a sérüléseket és nem bírtam magamban tartani.

- Ki tette? –kérdeztem.

- Tessék?

- Ki tette ezt? –kérdeztem ismét és óvatosan megfogtam csuklóját. Kihúzta kezét kezeim közül.

- E-erről… nem akarok beszélni… -mondta elfordította tekintetét. Volt egy olyan érzésem, hogy ezt a témát nem kéne tovább feszegetni. Szerencsére, anya éppen szólt, hogy kész az ebéd, így megragadtan Layt, óvatosan, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

Az ebéd jó hangulatban telt, mintha anya észrevette volna a kis feszültséget köztünk, de sikeresen elterelte mind a kettőnk figyelmét erről. Elkezdett Laytől kérdezni, aki szépen felelt a kérdésekre, de mikor az édesapja került szóba, mintha leblokkolt volna. Anya megérezhetett valamit, mert rögtön mást kérdezett és Lay is megváltozott. Mi lehetett az apjával, ami ennyire blokkolta? Ez olyan kérdés lenne, mint a sérülések a csuklóján?

Mikor végeztünk az ebéddel, Layjel elmosogattunk, amiből nem lett semmi, mert egymást kezdtük fröcskölni és összeszappanozni. Oldalba böktük a másikat, csikiztük és piszkáltuk egymást mindennel, ami az eszünkbe jutott. Mikor Lay épp egy nagy adag habot kent az arcomra, hátulról megragadtam és felemeltem. Természetesen próbálta levakarni magáról kezeimet, de én erősebbnek tűntem. Nevetett teli torokból, ahogy én is, egyre erősebben öleltem mire, kissé felszisszent, volt egy érzésem, hogy ott is volt valami sérülése. Lazítottam a szorításomon, mire megfordult ölelésemben és csikizni kezdett. Hatalmas nevetés töltötte be a konyhát. Már fájt a hasam, mire Lay elengedett, és meg kellett kapaszkodnom a mosogatóba, hogy össze ne essek. Mire, rendesen végeztünk a mosogatással, fél öt volt, mert olyan kettőkor ebédelhettünk meg, és mire végeztünk azzal is, hát eltelt az idő. Mikor Lay háttal állt nekem, megfogtam az egyik törlőrongyot és rácsaptam vele a fenekére. Egyből odakapta a kezét és szúrós tekintettel nézett rám. Én csak vigyorogtam rajta, mire kikapta a kezemből a rongyot és ő is rácsapott a fenekemre. Aha, szóval így állunk. Kihívóan néztem rá, mire megijedhetett, mert futásnak eredt. Vigyorogva követtem, mire eljutottunk a nappaliba, ahol utolértem és megfogtam a könyökét, de nagyon vitt a lendület, ő meg megbotlott valamiben, így a padlón landoltunk. Éreztem, ahogy rajta fekszem. Feltápászkodtam, de pont annyira, hogy láthassam. Kezem a feje mellett volt, egyik keze karomon, míg a másik a derekamon. Kikerekedett a szemem, mert most láttam először ilyen közelről arcát. Gyönyörű.

Óvatosan feltápászkodtam róla, majd kezemet nyújtva felé –melyet elfogadott –felhúztam a földről. Leültünk a kanapéra és elkezdtünk egy filmet nézni. Gyorsan készítettem popcornt és valami innivalót, és bele is kezdtünk a filmbe. Valamikor kibeszéltük, hogy a színész jó vagy rossz volt, majd hatalmasakat nevettünk a poénokon, ilyenkor, mintha Lay közelebb ült volna hozzá, de nem nagyon figyeltem erre. Nagyon jó éreztem magam vele.

A harmadik film közepén járhattunk mikor éreztem, hogy valami nekidőlt a vállamnak. Oldalra fordítottam a fejemet és Lay alvó arcát pillantottam meg. Képes volt elaludni ezen a filmen? Nekem ez a kedvencem! Felpillantottam az órára, fél tizenegy. Ilyen sokáig fent voltunk? Huh, akkor megértem miért aludhatott el. Kikapcsoltam a filmet, óvatosan háta alá és a térdhajlata alá csúsztattam a kezem és elindultam vele fel az emeletre. A szobám ajtaját óvatosan kinyitottam, hogy ne csapjak nagy zajt. Letettem az ágyra, levettem róla a pólóját, és ekkor megláttam… a sérüléseket… Az egész testét ellepték a kék-lila zúzódások, véraláfutások, tenyér és ujjlenyomatok. Mi történt vele? Ki tette ezt vele? Ki azaz állat? Mikor a nadrágját akartam levenni róla, megszólalt.

- Ne! hagyj békén! –mondta és összegömbölyödött az oldalán, mint egy kisgyerek. A hátát még több sérülés fedte.

Mégis mi a fene történt vele? Gyorsan átöltöztem és befeküdtem mellé. Óvatosan simogatni kezdtem karját, mire ellazult és már nem gömbölyded formában aludt. Próbáltam kissé közelebb húzni magamhoz hátha így könnyebb lesz aludni, de teljesen meglepődtem reakcióján. Átölelte derekamat és fejét mellkasomba fúrta. Teljesen megfeszült minden izma. Óvatosan simogattam hátát, hogy véletlenül se okozzak fájdalmat.

Meg fogom ölni azt az állatot, aki ezt tette vele…

köszönjük szépen, hogy olvassátok :3 ^^ nagyon jól esik, hogy olvassátok és véleményt írtok róla :3 nagyon szépen köszönjük :3 szeretünk titeket :3 <3

BOLDOG KARÁCSONYT :3 :3 :3 <3 <3 <3

egy kis képáradat :3

SuLay :3 <3