~LuHan pow~
Dörög, villámlik, esik, fúj a szél. Arcomat könnyek szántják végig, ahogy az erdőben futok. Néha meg-megbotlok a fák kiálló gyökereiben. A föld már sárrá változott, s én csak úgy tocsogok benne. Megpillantok egy barlangot, és gyorsan befutok, majd összekuporodok a falnál.
Mégis, hogy nézek ki?! Tiszta víz vagyok, a cipőm átázott, a nadrágom nem csak, hogy sáros, de szakadt is. A pólóm meg csak úgy lóg rajtam, szintén szakadtan. Az egész testem kékes-lilás foltokkal van tele, a nyakamon fojtogatás nyomai.
Miért? Ez a kérdés visszhangzik a fejemben.
Hideg van. Fázok. Testem csak remeg, ahogy a szél befúj, majd villámlik egyet. Én ezt nem bírom! Istenem! Ekkor egy mély morgást hallok meg. Lassan a barlang kijárata felé fordítom a fejemet, egy sárgán világító szempárt látok. Ismét villámlik. A hirtelen jött fényben látom, hogy ez egy farkas.
Meg fogok halni. És akkor mi történne? Hiszen kinek is kellenék? Senkinek sem hiányoznék. Úgy is csak verésre voltam jó… Még csak ki se álltam magamért. Csak elfordítottam fejemet, majd kezemre hajtottam azt. Essünk túl rajta.
Az állat ismét morog, de most sokkal közelebbről, amire összerezzenek. Hallom, ahogy egyre közelebb jön hozzám. Vége van.
Szuszogását már fülemnél érzem. Egy dörgés, majd egy villámlás. Ismét összerezzenek. Soha se szerettem a viharokat. Ilyenkor mindig is a takarom alá bújtam, és nem aludtam semmit. Dörgés, villámlás. Füleimet befogva lehajtom fejem. Az egyik ujjam hozzáér az állat orrához, és elkezdek remegni.
Nedves, és hideg. Kézfejemhez dugja orrát, majd az egész fejét. Hozzám simul. Ismét egy dörgés, ami miatt újból megrázkódok. Az állat ezt megérezve próbálja a lábam és a hasam közé fúrni buksiját.
Dörgés. Nyöszörögve oldalamra esek, és gyorsabban kezdem el venni a levegőt. Most már legalább azt is tudom, hogy a bordáim is elégé megsérültek. Egy nagyot szippantok a levegőből, de azonnal meg is bánom. Olyan mértékű fájdalom nyilall a tüdőmbe, hogy úgy éreztem leszakad. Kezemet is oda kapom.
Nekem ez sok. Könnyeim ismét kikívánkoznak, és legördülnek arcomon. A farkas lábamhoz dörgölőzik, majd szorosan lefekszik a hasamhoz. Legalább nem bánt. Amint lenézek rá, tekintetünk találkozik. Szemei melegséget árasztanak. Fejemet karomra hajtom, míg a másaikkal a mellkasomat szorongatom. De a fájdalmaim nem múlnak el.
- Istenem, nem elég, hogy megvertek, megerőszakoltak és eláztam még fázok is. És már alig kapok levegőt. – ezeket inkább magamnak mondom, mintsem az állatnak.
Olyan mintha a szemeiben megdöbbenést, sajnálatot, hitetlenkedést látnék, de egyre inkább elsötétül minden. A fájdalom is egyre erősebb, és végül elnyel a sötétség…
Újra átéltem a poklot. Újra átélem, mikor elraboltak, újra átéltem mikor megkínoztak, újra átélem mikor éheztettek, újra átéltem mikor megerőszakoltak.
Három év… Ennyi ideig voltam „rabszolga”. Három évet vesztettem az életemből. Minden áldott nap a halált kívántam. Vagy valakit, aki jobbá teszi az éltemet. Valakit, aki kiszabadít. De semmi. Semmi sem történt.
Remegve, nyöszörögve térek magamhoz, de szemeimet nem nyitom ki. Valami puhán fekszem, míg testemen száraz ruha, és egy meleg takaró van. Nem vagyok a barlangban, de nem is haltam meg. Hol vagyok?
Hátam ívbe feszül, amint a tüdőmmel párhuzamosan elkezd fájni a fejem is. Annyira fáj... Pánikolva kezdek levegőt venni, ami egyáltalán nem segít.
- Lay baj van, gyere gyorsan! – hallom magam mellől a kiabálást. – Hé, nyugodj meg, semmi baj! – lágyan szól hozzám, és próbál kiegyenesíteni, hogy hátam természetes pozícióba álljon.
- Mi történt? – hallok ismét egy hangot, majd ő is megpróbál visszanyomni.
- Nem tudom. Hirtelen elkezdett remegni, majd nyögni.
- Azonnal menj ki! – hangja parancsoló.
Hallom, ahogy az ajtó kinyílik, majd becsukódik. A bennmaradt személy elkezdi ciroktani arcomat, kezemet, oldalamat, hasamat. Pólómat is felhúzza, hogy könnyebb legyen.
- Istenem – hallom suttogásán, hogy meg van döbbenve.
Az ajtó ismét nyílik, és valaki, vagy valakik jönnek be rajta. Egyszerre több cipőkopogást hallok a parkettán.
- Te szent ég! – hallok egy mély hangot, amire összerezzenek.
- Shh, Kris maradj csöndben, megijed a hangodtól! – csitítja valaki.
A mellettem ülő nem törődik velük, ujjbegyeivel óvatosan megérinti hasamat, majd elkezdi nyomkodni. Szemöldököm összeráncolom. Még ez is fáj. Hirtelen abbahagyja, és elveszi végtagját.
- Ki tenne ilyen egy angyallal? – kérdezi mellőlem.
Fejem oldalra billen. Próbálom kinyitni szemeimet, de nem nagyon járok sikerrel.
- Mi történhetett vele? – ismét egy hang.
- SeHun talált rá egy barlangban, már akkor sem volt jó állapotban, és akkor se mikor idehozta.
- Nézzétek, ébredezik! – mondja valaki.
- Szerintem eddig is ébren volt, csak nem nyitotta ki a szemét. – jegyzi meg egy rekedtes hang.
- Azonnal menjetek ki! – csattan fel egyikük.
Azok a „valakik” ki is mennek, és besüpped mellettem az ágy. Szememet nehezen, de kinyitom. Fejemet visszafordítom a plafonra. Pislognom kell párat, mire tisztán látok. Hümmögök egyet, de hogy minek...
- Felébredtél csipkerózsika? – kérdezi egy kellemes hang mellőlem.
Tekintetemet ráemelem. Fiú, könyvelem el magamnak.
Szerintem pedig ő az angyal.
- Engem Yixingnek hívnak, de Laynek szólítanak – mutatkozik be egy mosoly kíséretében.
- Én LuHan vagyok – mondom rekedtesen. Még a hangom is elment. – Hol vagyok? Hogy kerültem ide?
- Biztonságos helyen vagy, nyugodj meg. Az egyik barátunk hozott ide. Egy barlangban talált rád.
Eszembe jut minden. A szökés, a barlang, a farkas.
- Hogy kerültél oda, ha megkérdezhetem? – szemei kíváncsian csillogtak.
- Megszöktem.
- Megszöktél a szüleidtől?
- A fogva tartóimtól.
E kijelentésemre az arca eltorzul, a szemeiben most megbánást látni, semmi csillogást. Nem türtőztetem magamat;
- Három éve elraboltak, és rabszolgaként tartottak. Megvertek, éheztettek, kínoztak, de ez nem volt nekik elég. Megerőszakoltak. Mint valami kutyát, körbeadtak és mocskossá tettek. – könnyeim ismét megerednek, és a fejemre húzva a takarót, majd háttat fordítok neki. – Minden áldott nap azt kívántam, bárcsak meghalnék. – hangom megcsuklott, és néma zokogásba kezdek.
Egy fej nehezedik vállamra.
- Sajnálom, én... el se tudom képzelni, hogy mit élhettél át, min mehettél keresztül. De most már nem kell félned, esküszöm! – fejét vállamba dörgöli, majd elemeli onnan. – Biztos éhes lehetsz, hozok neked enni! – és már benn sincs.
De öt percbe se telik, mire valaki más jön be.
- Ejnye, de félénkek vagyunk. Na, Bambi beszélgessünk!
Ez ki? Fejemről levéve a takarót könyökölök fel, hogy megnézzem ki az „újabb” látogatóm. Először is teve szemei, fogas mosolya tűnik fel. Úgy néz rám, mintha meg akarna enni. Másodszor az, hogy vagy öten vannak bent a szobában.
- Helló – köszönnek kórusban.
- Helló? – a köszönésből kérdés lett.
- Na, milyen kis félénk lettél Bambi! - kezd el a teve srác.
- Én legalább nem úgy nézek ki, mint egy dinoszaurusz, akinek teve szemei vannak! És én legalább nem azt sugallom a mosolyommal az ember felé, hogy „én meg foglak téged enni”! – vagy kilenc ember nevetését hallom meg, és csak akkor veszem észre, hogy mind a két oldalamon állnak emberek.
- Te most azt mondtad rám, hogy… dinoszaurusz vagyok? – hitetlenkedve kérdez vissza.
- Hát legalább nem csak mi szerintünk van így – mondja egy barna hajú fiú. – Na de – áll föl – én JunMyeon, vagyok a vezető. De szólíts nyugodtan Suhonak, ahogy ezek a gyökerek itt! – mutatkozik be.
- LuHan.
- Be mutatnám neked a embereket. A dinoszauruszt Chennek hívják. Ő Kris, Kai, BaekHyun, ChanYeol, KyungSoo,Tao, XiuMin. A mi csodás Layünkkel már megismerkedtél, és majd meg fogsz ismerkedni SeHunnal is.
- Jól van, hagyjátok pihenni szegényt, mindenki kifelé! – hallani Yixing hangját az ajtóból.
- Még később beszélünk. –mondja Suho, majd szépen lassan kiballagnak.
- Remélem nem kérdeztek illetlen dolgot, vagy tettek bármit is. – mosolyogva teszi le a tányért az éjjeli szekrényre.
Ilyen is van?
- Nem –felelem.
- Egyél, utána pihenj le, rendben? Aztán megbeszélünk ezt- azt… – bízatóan mosolyog.
Bólintok, majd egy hajsimogatás után kimegy a szobából, és egyedül maradok. A tányéron két szendvics van, amiből egyet el is fogyasztok, és ismét a párnámra dőlök. Szemeim automatikusan hunyom le, és szenderülök ismét álomba.
Végre tudok aludni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése