Soo
-Ya, KyungSoo-yah
miért nem jöttél tegnap vissza? Hol a pénz és a motor? – üvöltött velem főnököm
a telefonba.
- A pénz nálam van,
holnap beviszem.
- Rendben… De hol a
motor?
- Hát az öhm… - vakartam meg tarkómat zavartan.
– Az lerobbant.
- Tessék?! Hogy mit
csinált?! És te ott hagytad lerobbanva az utca közepén?
- A járdán hagytam… -
nyögtem ki meggondolatlanul.
- Ezt levonom a
fizetésedből! – zárta ezzel beszélgetésünket a főnök. Szinte láttam magam
előtt, ahogy tarkóját masszírozza.
Kai
Nem jött el… Túl rámenős voltam? Mit tettem?
- KyungSoo, miért nem
jöttél? – suttogom magamnak.
Éppen a konyhában
pakolásztam, mikor valaki rá ült a csöngőre.
- Jövök! – kiáltottam.
Amint kinyitottam az
ajtót, elállt a lélegzetem.
- KyungSoo?
- JongIn, én annyira
sajnálom. – borult nyakamba.
Soo
- Tényleg nagyon
sajnálom…
- Semmi baj…De ha te
nem akarod, akkor inkább hagyjuk! - ment
be a házba.
Egyszerűen itt
hagyott! Egy kósza könnycsepp folyt le arcomon. Elindultam haza. Miért?
Kai
Én. Egy. Barom. Vagyok!
Hogy engedhettem, hogy elmenjen? Hogy mondhattam ezt neki? KyungSoo megjelenése
fényt vitt lelkembe. Igaz, csak egy napja ismertük egymást hivatalosan. Egészed
délután ötig otthon voltam, majd elhatározásra jutottam. Átöltöztem és elindulta abba a panelba, ahol
KyungSoo lakik.
Már ajtaja előtt
álltam, és csöngettem. Vártam, mikor nyílik ki az ajtó, és amint ez megtörtént,
egy vörös, kisírt szemű fiúval találtam magamat szembe.
- Annyira sajnálom! –
öleltem meg. – Én nem akartam azt mondani, én nem akartam! – folyt végig egy
könnycsepp arcomon. –Én nem…
Soo
JongIn állt a
küszöbön. Mikor megláttam, érzések sokasága futott át rajtam. Ellöktem
magamtól, majd egyszerűen rácsaptam az ajtót. Könnyeim eleredtek. Még is, hogy
gondoltam ezt? Azt hittem ő majd más lesz…
- Egy idióta vagyok….
– suttogtam magam elé. – Egy kibaszott idióta…
Bánatomat főzésbe
folytattam. Az az álmom, hogy egyszer híres szakács legyek.
Kai
- KyungSoo, kérlek
nyisd ki! – dörömböltem ajtaján. – Kérlek! – csúsztam le az ajtó mentén.
Hideg volt, még az eső
is elkezdett esni.
- KyungShooo – húztam
el nevét. – Addig nem megyek el innen, míg meg nem beszéltük!
Végül felhúztam
térdeimet, és ráhelyeztem fejemet. Túl
makacs vagyok ahhoz, hogy elengedjem! Nem érdekelt, hogy hideg van, esik az
eső, és fázok… Az álom váratlanul jött szememre.
Soo
Miután megsült a süti,
és kiszerencsétlenkedtem a sütőből, úgy döntöttem meg is kóstolom. Ahogy az
édes tészta szétmállott a számban, JongIn puha ajkai, és mámorító csókja jutott
eszembe. Mégis mi a fenét műveltem? Még csak nem is az esetem! Azt hiszem, annyira
vágytam már valakire, aki nem ítél el, hogy felbukkanása ilyen reakciót váltott
ki belőlem. Hiányzott a társaság, az emberek.
Ő volt ott, rá
vetítettem ki mérhetetlen bánatomat, és magányomat. JongIn jó gyerek… ha
esetleg barátok maradnánk… és nem több. Felrémlett előttem néhány szenvedélyes
szó, elfelejtet érintés.
- Ahh, viszek ebből az
ahjummának is! – álltam fel, hogy elhessegessem a feltörő emlékeket.
Becsöngettem a
szomszéd lakásba.
Kai
Remegve, fázva bedugult
orral, lefagyott végtagokkal ébredtem.
- Szent ég! –
hallottam egy hangot.
Fejemet lassan a
forrás irányába fordítottam, és megpillantom KyungSoo szomszédját.
- É...- mondatomat egy
köhögő roham szakította félbe.
- Fiam te mit keresel
itt? – tette fel a számomra költői kérdést, és kezét arcomra simította. – Lázas
vagy!
- KhhyungShhoo – csak
ennyit mondtam, és szemem benedvesedett.
- Gyere be hozzám, édesem.
– kezdett el felhúzni a földről.
Végül csak beszenvedtem
magamat ahjumma lakására. A kanapé felé kezdett el tolni. Közben levettem
cipőmet, és kabátomat. Egy időre eltűnt, majd kezében egy párnával, és vagy három
pokróccal tér vissza. Na meg egy lázmérővel. Lefektetett a heverőre, gondosan
betakart, és a számba nyomta a lázmérőt.
- 39° - mondta, és
csóválta meg fejét. – Mit kerestél az ajtó előtt?
- Én bocsánatot
akartam kérni KyungSootól, mert megbántottam. De amikor idejöttem hozzá, rám
csapta az ajtót. – hajtottam le fejemet.
- Ki fogtok békülni.
Hogy hívnak?
- JongIn – nyögtem, és
ismét köhögni kezdtem.
Hirtelen valaki
csöngetett. Ahjumma felállt mellőlem, és ajtót nyitott. Valakivel elkezdett
veszekedni, nem is! Inkább szidta, mint egy rossz gyereket.
- Hogy zárhattad ki?
- Ahjumma, nem tudom,
miről beszél. – hallottam meg Soo hangját.
Soo
Nagyra nyitott
szemekkel bámultam az idős hölgyet. Én hoztam át neki sütit, erre ő meg lehordott
a sárga földig, valami olyasmi miatt, amiről nem tehetek. Ekkor háta mögé lestem, és megláttam a
kanapén fekvő JongInt. Betegnek tűnt.
- Ahjumma, én… -
kezdtem volna szabadkozni, de nem igazán tudtam, hogy mit mondhatnék.
- Te most itt maradsz,
és vigyázol rá, amíg elmegyek bevásárolni! Tudod, mi hol van, ugye?
- Persze, de...
- Elmentem! – lépett
ki az ajtón.
Kettesben maradtunk
JongInnal.
Kai
Amikor meglátott eléggé
meglepettnek tűnt. Lassan elindult felém, és leült a velem szemben lévő
fotelbe.
- Hogy kerülsz ide? –
törte meg a csendet.
- Ahjumma berendelt a
kanapéra. – adtam a halk választ.
- Miért jöttél vissza?
– tette fel kérdését.
- Az isten szerelmére
KyungSoo haza se mentem! Azért mentem hozzád, hogy bocsánatot kérjek. Miután
rám csaptad az ajtót, dörömböltem, kiabáltam, de nem nyitottad utána már ki. –
keltem ki magamból.
Arcán látszott a
meglepettség, és a sajnálat, szomorúság.
- Én...- mondatát ismételt
köhögő rohamom szakította félbe.
Fel kellett ülnöm, hogy
levegőt kapjak. KyungSoo hozzám sietett, és hátamat kezdte el ütögetni.
Köhögésem alább hagyott. Miután abbamaradt, kezemet arcomra helyeztem. Meleg. Soo elvette kezeimet, és sajátját
helyezte arcomra.
- Én itt voltam, de te
meg se hallgattál. – suttogtam, és belebújtam tenyerébe.
Soo
Forró volt. Szavai
szívembe markoltak. Ilyen szörnyű lennék?
De JongIn küldött el! Akkor most miért ilyen? És miért esik ennyire jól,
hogy törődik velem?
Készítettem neki egy
nyugtató teát, ami rendesen kiütötte. Vele maradtam, amíg ahjumma haza nem ért.
Mosolyogva mentem haza, és az ablakból figyeltem, ahogy JongIn nem sokkal
később szintén így tett. Elfordultam az ablakból, és próbáltam kiverni fejemből
a fiú szenvedő arcát, mégis mosolygó szemét.
És próbáltam ignorálni
azt a furcsán jóleső, bizsergő érzést, mely szívem tájékától indult ki.
Kai
Nem hagyom ennyiben
ezt az egészet! Elmentem ajtajához és csengettem. Nem telt bele két percbe, és
nyílt az ajtó.
- Tudod… tartozol
nekem egy ebédel!
- JongIn, te… itt?
És nem lehet. beteg vagy!
- Akkor gyere át
hozzám ebédre, vagy vacsorára! – kérleltem.
- Én… rendben. – adta
be derekát viszonylag hamar.
- Óóóóóóóó, és
rántottán kívül mást nem tudok főzni! - mosolyogtam rá. – Úgy hogy gyere előbb!
- Beteg vagy, megviselt
az arcod, de mégis mosolyogsz… hogy csinálod? – nézett rám.
Közelebb léptem
hozzá, és megöleltem.
- Látlak. –
csókoltam halántékon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése