Ez az első nyugodt éjszakám, mikor békésen alszom. Három évig nem volt ilyen. Az álmomban egy fiú arca bukkant fel. Fehér bőre, aggodalommal teli szemei, barna tincsei homlokához tapadnak a víztől. Ő mentett meg.
A madarak csicsergésére, és a nap meleg sugarai kelek. Ilyen sem volt még. Konkrétan valami tömlöcbe voltam zárva. Kezemet nyakamhoz emelem, és lágyan simogatni kezdem. Végre vége van. Egy kis neszt halok, majd halk beszélgetést.
- Felébredt? – kérdezte egy kellemes hang.
- Még tegnap. – ez Lay.
- Hogy van?
- Mikor felkelt rögtön fájdalmai lettek. Alig kapott levegőt.
- Ezt nekem is mondta.
- Szóval úgy mentél oda.
- Igen, de többet is mondott.
- Mit mondott? –egy mély hang is „megjelenik” a beszélgetésben.
- Hyung, itt kell maradnia! – talán ő lenne SeHun?
- Mi történt vele, Xing? – ismét az a mély hang.
- Bántották.
- Amikor felhúztad a pólóját én is láttam, de…
- Elrabolták. A fogva tartói verték, éheztették, kínozták. Yifan, nem mehet el innen, mi van, ha rá találnak? Mi van, ha majd itt az erdőben találunk rá holtan? Én ezt nem akarom hyung!
- Hogy érted, hogy elrabolták? – miért van az az érzésem, hogy többen is állnak az ajtó előtt?
- Ő mondta, mikor kettesben maradtunk. De ha akarja, majd úgy is elmondja… De a lényeg az, hogy sokat szenvedett. Kérlek, had maradjon velünk.
Ezután már kinyitom szemeimet, és próbálok felülni az ágyon, több-kevesebb sikerrel. Bordáim ismét fájni kezdenek, ezzel kicsikarva belőlem egy nyögést. A suttogások is abba maradnak.
- Yixing! – ordítom.
Az ajtó csak úgy kirobban és megjelenik „orvosom”.
- Mi történt? – kérdezi aggódva.
Megfogom ingje gallérját és lehúzom magamhoz, hogy szemmagasságba legyünk.
- Nagyon fáj. Yixing, nem kapok levegőt, csinálj valamit! – hangom suttogásba megy át, szemeim bekönnyeznek.
- Nyugodj meg, minden rendben lesz. Van valaki, aki sokkal jobban a segítségedre tud lenni. – végigsimít arcomon, majd kimegy.
Egy nálam magasabb fiú lép be a szobába. Vele álmodtam. Barna haja most kócos,
de bőre ugyan úgy fehér.
- SeHun vagyok. – mutatkozik be, majd leül az ágyra.
- Tudom – amint ránézek, eláll a lélegzetem. Élőben sokkal jobban néz ki.
- Honnan? – kérdése közben egyik kezét arcomra rakja, és én, mint egy kiscica úgy bújok tenyerébe. Erre felkuncog.
- Veled álmodtam. – mosolyra húzza ajkait.
- Én meg veled… - mosolya ugyan úgy megmarad.
Szívem hevesebben kezd el verni, és testemet átjárja a melegség érintésétől. Ilyet nem tapasztaltam három év alatt. Hihetetlen, hogy csak hozzám ér, és a testem már így reagál.
- Menj arrébb! – szófogadóan arrébb megyek.
Befekszik mellém, és én azonnal mellkasához bújok. Somolyogva betakar minket, majd a takaró alatt átöleli derekamat, és közelebb húz magához. Arcomat még jobban mellkasába fúrom, és mélyet szippantok. Megérzem férfias illatát. Annyira jó.
- Te találtál meg, igaz? –nem nézek rá.
Kezével összeborzolja hajamat, majd elkezd pár tincsemmel játszani.
- Igen, de elképzelni sem tudtam, hogy mi történt veled.
- Esetleg…
- Lay Hyung mindent elmondott. Ne légy rá mérges, én erőszakoskodtam.
- Előbb utóbb úgy is megtudtátok volna. – nézek rá.
Szemeink találkoznak, és azonnal elpirulok. Visszabújok hozzá. E tettemmel ismét kuncogást csikarok ki belőle. Soha életemben nem jöttem zavarba. Ő az első, aki ezt váltottak ki belőlem. És az egyetlen, akihez vonzódok... De hogy lehet ez?
- Fáj még? –kérdésére ismét rá kapom a tekintetem.
- Nem, már sokkal jobb. – felelem mosolyogva.
Egy kicsit feltámaszkodik az ágyon, majd nyakamhoz nyúl. Villámgyorsasággal lököm el magamat tőle, még az ágyról is leesek. Hevesen dobogó szívvel a falhoz húzódok, amennyire csak tudok. Riadtan bámulom.
Istenem. Könnyeim váratlanul törnek elő.
- Basszus, ne LuHan nem akartalak bántani! – lágyan szól hozzám.
Elkezd közeledni felém. Kicsit összébb húzom magamat.
– Annyira sajnálom, nem akartalak megijeszteni.
- Mi volt ez a puffanás? – nyit be valaki. – SeHun mit csináltál vele?!
- Annyira sajnálom – mondja lágyan,
Kezét arcomra csúsztatja. Érintésére megremegek, majd tenyeréhez bújok. Teste egyre közeledik. Karjaimat kinyújtom, hogy nyakát elérjem. Átöleltem és magamhoz húzom. Fejemet nyakába rejtetem.
- Ne haragudj – suttogja fülembe a szavakat.
- Ki jöttök? – kérdezi BaekHyun.
SeHun kicsit eltolt magától majd rám néz. Bólintok egyet, bár eléggé félek.
- Nem lesz semmi baj. Ott leszek melletted. - végig simít arcomon – Mindjárt megyünk.
- Rendben! – Baek egy nagy mosollyal megy ki a szobából, de hallani lehet, ahogy áradozik.
- Suho hyung, annyira aranyosak! Látnod kellet volna őket! – ábrándozó hangja egy kis mosolyra késztet.
- Majd mindjárt látni fogom őket. – feleli Suho.
Pirulva bújok el SeHun nyakában.
- Meg fognak enni – jelentem ki halkan.
- Nem fognak, és nem is hagynám. Gyere! – áll föl és húz magával.
Ők nem olyanok. Nem fog történi semmi. Megfogja kezemet, és elkezd kihúzni a szobából. Közelebb megyek hozzá.
- LuHan, nem mintha bánnám, de ha ilyen közel vagy, nem tudunk kimenni az ajtón – jegyzi meg játékosan.
Először ő megy ki, majd rögtön utána én is. Kezemet még mindig fogja. Az ajtón túl egy hosszú folyosó fogad, melynek mindkét oldalán ajtók nyílnak.
- Ezek a mi szobáink. – a gondolataimban olvas.
Mindegyik ajtóra szögeztek egy is névtáblácskát. Biztos az igazi neveik. A folyosó végén lépcső van. A tetejéről látni lehet a konyhával egybe nyitott hatalmas nappalit.
A kanapén döglik Baek, és az a nagyon magas, manó fülű fiú is. A konyhában Yixing és egy másik fiú tevékenykedik, akit azt hiszem KyungSoonak hívnak.
- LuHan! – vett észre Lay. – Ne félj, gyertek le. – olyan szép mosolya van.
- A többiek? - kérdezi a mellettem lévő.
- Elmentek.
SeHun elkezd lefele húzni a lépcsőn, majd ujjainkat összekulcsolja, enyhe pírt csalva arcomra.
- És Suhonak pont most kellett elmennie – dünnyög Baek.
- Hogy érted? – szólal meg Manó.
- Csak néz rájuk, olyan aranyosak! – áradozik a fiú.
Az eddigieknél is vörösebb árnyalatot vesz fel arcom, így Sehun vállába dörgölöm fejemet.
- Most nézettek meg mit tettetek!
- LuHan, hogy zavarba jöttél!
Míg az itthoniak pirulásomon viccelődnek, addig a többiek is betoppannak. KyungSoo megterít, és tálalja a vacsorát.
Az egész este kellemes családi hangulatban telik. Jó látni őket, ahogy vicceket mesélnek, nevetnek. Aztán szoba kerülök én.
Na, igen. Elmeséltem mindent.
- A szüleimet egyáltalán nem érdekeltem. Ezért szerintem nem is kerestek, mikor elraboltak…
A többiek csak némán, egyesek meg hitetlenkedve hallgatják történetemet. SeHun az asztal alatt összefonja ujjainkat, majd elkezdi kézfejem ciroktani. ChanYeol viccet mesélve oldja a feszültséget.
Vacsora után segítek mosogatni. Én, Soo, Chen és Kris vagyunk még a konyhában, a többiek a nappaliban. Éppen egy tányért törölgetek, míg Kris egy kést mosogat. Szembe fordulunk egymással, hogy odaadhassa,
Ekkor véletlen a Díno meglöki őt, és a kés a mellkasomba áll. Hitetlenkedve nézek a belőlem kiálló pengére. Lassan felnézek Krisre, aki lefagyva bámul rám. Ezután minden felgyorsul.
Egy nagy ordítás középpete elterülök a padlón. Még látom Sehunt, ahogy keze közzé veszi arcomat. Látom, ahogy a többiek is ide tömörülnek, míg Kris még mindig dermedten néz maga elé.
Nem lehet, hogy most! Mikor végre esélyem lenne boldog életet élni... Újra kezdhetnék mindent. Miért pont most?
Legalább jó emberek között halok meg. Utolsó emlékem Sehun könnyes arca.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése