Sötétség vesz körül. Nem érzékelek semmit. Meghaltam? Hirtelen minden kivilágosodik körülöttem. Meglátom SeHunt, ahogy keservesen sír felettem, a többiek arcáról is könnyek gördülnek le.
~ Nem akarom elveszíteni SuHo, meg kell tennem, kérlek – néz fel a vezetőjére.
Ő nem szól, semmit csak a másik vállára teszi kezét. Mellkasomból ugyan úgy kiáll még a kés, de én nem mozdulok, nem veszek levegőt… SeHun utána nyúl, majd kihúzza. Pengéről komótosan csordogál le vérem. Elhajítja, ami a csempén hangos koppanással ér földet. Forró csókot lehel ajkaimra, majd a nyakamhoz hajol.
Újra sötétségben lebegek, de valami más. Annyira meleg. Az egész testemet melegség járja át, és fájdalom. Mintha az összes csontom eltörne. Szemeim lecsukódnak, majd mikor kinyitom, újra a konyhába vagyok. SeHun mellkasomra borulva zokog.
- Kérlek, kérlek, kérlek – folyamatosan ez a szó hagyja el ajkait.
Felemeli fejét, és rám néz. Egy pillanatig nem vessz, levegőt, majd elmosolyodik. Felkap a földről, és elindul fel az emeletre.
- SeHun – szólítja meg Kai.
- Most hagyatok, és ne is zavarjatok. –választ sem várva, megy fel, és visz be szobájába.
Óvatosan tesz le ágyára. Kezei közé fogja arcomat, és homlokon csókol. Kezemet szívemhez emelem, ahol megszúrtak. Nem érzek semmilyen lyukat, vagy heget bőrömön. Mi történt? Kezei pólóm aljához csúsztak, majd óvatosan levette rólam. Ahogy lenéztem mellkasomra, nem hittem a szememnek. Az összes folt, ami eddig tarkította testemet, és hagytak mély nyomot bennem, eltűntek. Hitetlenkedve tapogatom végig magam. Hunnie (igen már becézem is) kezét felcsúsztatta a kés helyére, és simogatni kezdte. Szememet lecsuktam a kellemes érzésre.
- Annyira megijedtem – suttogja – Soha életemben nem féltem ennyire, mint most…
Homlokunkat összeérinti.
- Láttalak. Elnyelt a sötétség, de téged láttalak. Láttam, hogy mennyire sírtál. – végére elkuncogom magamat.
- Persze, hogy sírtam! Mikor ordítottál én voltam az első, aki felpattant, és oda ment hozzád. A többiek túl lassúak. – durcizik be.
- Nem Kris hibája volt. Ez csak egy véletlen.
- Igen, tudom. De mire elmondta, már megütöttem.
- Fáradt vagyok. – nyúlok el az ágyon.
- Először menj el fürödni. Adok pólót meg boxert, utána beszélnünk kell. – a mondat végére komollyá válik.
Amint megkapom a ruhákat, és megmutatja a fürdőt, magamra hagy. Testemnek rendkívül jól esik a meleg víz, és a tisztaság. Szárazra törlöm magamat, majd felöltözök. Hát elég kínos. Nadrágot nem adott. A póló nem ér le combom közepéig sem, csak fenekem aljáig. Vörös fejjel lépek ki a fürdőből, és indulok vissza, SeHun szobájába. Amint belépek az ajtón, arcom még jobban vörösbe burkolózik, ugyanis Ő. RAJTA. NEM. VOLT. PÓLÓ! Te atya szent úristen! A látványra nyelnem kellett egyet. Az ő arcán is enyhe pír jelenik meg, majd eléggé látványosan végig mér, és mosolyra húzza ajkait. Plusz még száját is megnyalja. A szemeivel konkrétan levetkőztet. Sőt, szerintem már meztelenül fekszek alatta. Lassan elém sétál, és derekamnál fogva magához húz. Kezeimet mellkasára helyezem, így érzem heves szívverését.
- Igazán… jól állnak rajtad a ruháim – fülembe suttogja a szavakat, majd fülcimpámra harap. Kellemes érzésre felnyögök.
- Erre most nem t-tudom mit kéne mondanom. – szégyenlősen elfordítom fejemet.
Maga felé fordítja arcomat, és bekapja alsó ajkamat, amit meg is szív egy kicsit. Lábaim kezdenek kocsonyásodni.
- Félek, hogy ha most hagyod magad, később nem tudok leállni. – ajkamat elengedi, majd az ajtóhoz passzíroz.
- É-én-n ne-nem hiszem, h-hogy – dadogok össze-vissza. – 3 évig nem éreztem semmilyen szeretetett, vagy törődés. De te, ti itt vagytok, alig ismertek, befogadtatok, és… – belém fojtja a szót egy csókkal. Nem tolakodó, nem vad. Olyan szerelmes, és gyengéd. Óvatosan ízlelgetjük egymás ajkát, majd SeHun bebocsájtást kér nyelvével, amit én meg is adok neki. Egyik keze lecsúszik fenekemre, mire bele mosolygok a csókba. Hangos cuppogások középpete válik el ajkamtól, majd az ágyhoz húz és leültet. Gyorsan ő is ruhát cserél, ELŐTTEM.
- SeHun – szólítom meg. – Miért nincs meg a kés nyoma a mellkasomon? Miért tűntek el a hegek, és a foltok a testemről?
- LuHan nagyon figyelj rám. – mondja, közben megfogja kezemet, és cirógatja. – Én, Mi nem vagyunk hétköznapi emberek.
Kijelentésére, csak bámulni tudom.
- Amikor Kris megszúrt a késsel rettentően bepánikoltam. Féltem, féltem, hogy nem láthatlak újra. De mire bármit is tehetünk volna te, meghaltál. Azt akartam, hogy itt maradj velem, hogy ne menj el. Hallottál már farkasokról, és vámpírokról?
Bólintok.
- Léteznek, és mi egy falka vagyunk.
Próbálom felfogni, amit mond. Farkasok, vámpírok. De állj! Én, meghaltam? Akkor én most…?
- Én most… - egy értelmes mondat se jött ki a torkomon.
- Luhan, te – vessz egy nagy levegőt. – Farkas vagy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése