Egy házi dolgozat által... 9/1.rész

Kris POV


Mikor reggel felébredtem és elindultam szokásosan az iskolába, nem számítottam erre. Legjobb barátom ölelt magához. Rikán ölelt meg, de ez most furcsább volt. Régen nem volt semmi baj, ha megölelt, de mióta tudtam, hogy biszex, kissé más lett az egész. Nem mondhatom azt, hogy nem rázott meg a hír, és esetleg nem fordult meg a fejemben, hogy nem szólok hozzá többé, de mikor eszembe jutott, hogy a legjobb baromról volt szó... A legjobb barátom, akit már nem tudom mióta ismertem, mennyi hülyeségen mentünk keresztül együtt, mindent elmondtunk a másiknak, és bármikor számíthattunk a egymásra. Igen, és ez volt az a pont mikor eldöntöttem, hogy mellette fogok maradni, mert elmondott nekem egy olyan dolgot, amit szerintem nem nagyon híresztelt senkinek. Egyedül nekem mondta el. Nekem. Mert bennem megbízott, és nem hagyhatom magára. Most nem. Sosem fogom egyedül hagyni. Az elején, kissé még távolságtartó voltam Suhoval, de miután eltelt egy kis idő, ugyanúgy tudtam vele beszélgetni, hülyéskedni és egyáltalán nem éreztem azt, hogy más lenne, mint én. Suho elmondta, egyáltalán nem vagyok az esete, így nem kellett attól tartanom, hogy esetleg próbálkozna. Ekkor kissé megkönnyebbültem, de mégis elszomorodtam. Nem tudtam, miért, de… egyszerűen… nem tudom.
Mikor elmesélte, hogy van egy fiú, aki tetszik neki és szerelmes belé, kissé furcsa volt hallgatni azt, ahogy egy fiúról mesélt, de végighallgattam és támogattam. Mikor mesélte, hogy összejöttek és nagyon boldog, ekkor is megölelt, mert örült, hogy elmondhatja nekem. Én is örültem, hogy elmondja ezeket és ennyire megbízott bennem. Majd aztán jött a legrosszabb, amit nem akartam. Szakítottak és Suho, mély depresszióba esett. Ahogy egyik este, épp készültem, hogy aludjak, de hirtelen csöngettek és Suho ott állt, kisírt szemekkel az ajtóban és bőgött. Teljesen falfehér volt és tudtam mi történt. Behúztam a házba, mire egyből megölelt és elkezdte bőgve mondani mi is történt. Szidta. Gyűlölte. Utálta. Ezeket hangoztatta, miközben levettem róla a kabátját, cipőjét és felvittem a szobámba. Leültettem az ágyamra, és amint mellé ültem, egyből hozzám bújt, én meg megöleltem és simogatni kezdtem hátát. Nem szóltam semmit, csak hallgattam és nyugtattam. Ahogy lenyugodott, úgy kezdett egyre érthetetlenebbül beszélni és végül elaludt. Álomba sírta magát, épp akartam hozni neki egy pohár vizet, hátha szüksége lesz rá az éjjel, mire olyan erősen megszorította csuklómat, hogy el nem tudtam, menni mellőle. Másnap reggel már nyugodtabb volt, de láttam rajta, még nem dolgozta fel, mondjuk meg is értettem. Nem könnyű a szakítás.
Ahogy telt az idő, úgy Suho is próbált felejteni. Elkezdett lányokkal randizni, de láttam, csak azért tette, hogy felejtsen. Azt hittem sosem fog boldog lenni, de talán mégis sikerült. Azóta eltelt fél év. Ennyi kellett, hogy teljesen jól legyen, vagy annak tűnjön.
Ahogy haladtunk a suli felé, láttam, hogy próbál valami jó dologra gondolni, és ezért kérdezett a fiúkról. Hát igen, a fiúk. Nah, de ebbe ne menjünk bele, mert sosem lesz vége. Beértünk a suliba, Suhot egyből letámadták, azok az idióták. Nem tudták, hogy Suho egyáltalán nem foglalkozik velük. Nem szerette őket, elege volt belőlük.
Talpnyalók, ahogy ő mondta. Bementem a terembe, de rájöttem, hogy az előadóban leszünk, mert filmet fogunk nézni. Beérve a terembe, leültem a szokásos helyemre, és foglaltam Suhonak is. Ott ültem és vártam, hogy elkezdődjön az óra. Kinéztem az ablakon és gondolkodtam. Suho vajon boldog lesz? Talál végre valakit maga mellé? És az a valaki egy fiú lesz, aki végre elfelejtteti vele, azt az idiótát!!!
Gondolkodásomból Suho zökkentett ki, ahogy megérkezett a terembe, és nem sokkal utána Zhan Yixing és barátai. Yixingről csak egyet tudtam, meleg. Mögötte a két barátja Jongdae és KyungSoo. Róluk semmit nem tudtam. Ahogy figyeltem Yixinget, feltűnt, hogy Jongdae engem nézett, de mikor ránéztem egyből elfordult. Ennek mi baja?
Elkezdődött az óra és a tanár el is indította a filmet. Nem nagyon érdekelt, de figyeltem, mert nem véletlenül néztük. Kis idő elteltével Suho oldalba bökött és észrevettem egy papír fecnit magam előtt. Azt kérdezte mi bajom. Elmosolyodtam. Ő mindent észrevett. Mondtam, jobban mondva írtam neki, hogy semmi bajom, mire oldalba böktem. Így ezzel már tényleg a filmre koncentráltunk. A film végén a tanár elmondta, hogy házi dolgozatot kell írnunk, majd erről a filmről. Hát ez jó… Az lenne a legjobb, ha Suho lenne a párom, mert akkor könnyen megoldjuk ezt. Ahogy haladt a nevekkel a tanár, úgy fogyatkoztak a lehetőségek.
- Kim Jongdae és… -itt tartott egy kis szünetet –Wu Yi Fan. –mondta ki az ítéletet. Jongdaera pillantottam, aki úgy nézett ki, mintha a lehető legrosszabb pár lennék a világon. Hát akkor nem Suhoval leszek. Nah, mindegy. Vajon ő kivel lesz? Fejét a padba verte. Hát ő sem erre számított. Ki lesz a párja?
- Zhan Yixing. –mondta a tanár és láttam, ahogy Suho hátranézett Yixingre. Most komolyan? Ő lesz… Itt mi lesz?!
Kicsöngettek, így gondoltam odamegyek Jongdaehoz, hogy megbeszéljük a beadandót. Ahogy odasétáltam hozz, láttam rajta egy kis félelmet. Mitől félt?
- Szia, valamikor meg tudnánk beszélni ezt a beadandót? –mosolyogtam rá, nehogy féljen tőlem. Az emberek azért féltek tőlem, mer magas voltam és „félelmetes”. Ránéztem és…



Chen POV


Mikor Yixing elmondta, hogy meleg, nem kicsit lepődtem meg. Szegény miután elmondta sírni kezdted, hogy biztos undoritoknak találom, és hogy nem akarok vele soha többet találkozni vagy beszélni. Szorosan megöleltem őt ekkor, s elmondtam neki, hogy ilyenre ne is gondoljon. És ha meleg? Engem nem zavar. Három órán át vigasztaltam, mire elhitte, hogy a barátja maradok. De van itt más is… én meg biszex… és tetszik is valaki… akinek nem kellene. Éppen töri óra volt, és házi dolgozatot kaptunk.
-Kim Jongdae és… - állt meg egy percre a tanár –Wu Yi Fan.
Esküszöm, hogy az arcom falfehérré változott. Miért pont Ő? Miért istenem, miért?
Aztán kiderült, hogy Yixing JoonMyunnal lesz. Ebből tuti szerelem lesz.
- Szia, valamikor meg tudnánk beszélni ezt a beadandót? – jött oda hozzám óra után a "párom".
- Szia, persze. Mikor beszéljük meg? Vagy most? – mosolyogtam.
- Nekem teljesen mindegy.
- Hát az van, hogy nekem is. Akkor mi legyen?
- Szerintem akkor… a könyvtárban órák után?
- Nekem jó.
- Akkor ott. Szia. – intett egyet, és már ment is.
Oh shit… Én, hogy fogom ezt kibírni úgy, hogy ne törjön össze a szívem vagy hatmilliószor? A következő órák… hát, hogy is mondjam, egyrészt unalmasak voltak, másrészt nem figyeltem. Kris húsos ajkain járt az eszem, és hogy ajkaim közé fogom alsó ajkát, majd… OKÉ ELÉG! Ezt abba kell hagynom. De azok az ajkak komolyan. Milyen lehet őket csókolni, harapdálni, szívni… Ez az Chen folytasd, had legyen merevedésed. Órák után nem egyből a könyvtár felé mentem. Hogy miért? Azért az egyik felsős elhurcolt magával. Erősen nekicsapott a takarítószertár melletti falnak. Könnyeim azonnal végigszántották arcomat.
- Ha jól emlékszem kicsi JongDae akkor nekünk van egy befejezetlen ügyünk. – szorította a csuklóimat fejem fölé.
- Enghedj ehl – mondtam, még nem sírva.
- Azt már ne… -és ezt a pillanatot választottam a legjobbnak, hogy megrúgjam kincsét.
Azonnal futásnak eredtem. Nem akartam találkozni Krissel, de az isten nem így akarta. Mikor kiértem a tornatermi folyosóról, hirtelen valami keménynek ütköztem. Amikor felnézek Yifan kíváncsian nézett le rám, majd összeráncolta szemöldökét. Az arcom könnytől ázott, s csak úgy folytak le orcámon. Vajon most mit fog tenni? Megkérdezi, hogy mi történt? Valahol a lelkem mélyén reménykedtem, hogy megkérdezi, magához ölel, nyugtat...



Kris POV


Akkor a könyvtárban. Csak el ne felejtsem, és ne induljak haza Suhoval. Szerencsém volt, mert Suho Yixinggel fog találkozni órák után, így biztos nem fogok hazaindulni. Suho már elment, amint kicsöngettek az utolsó óráról eltűnt. Épp készültem a könyvtár felé, mikor a tornatermi folyóson nekem jött valaki. Nem lehet odafigyelni merre, megy az ember? Komolyan mondom! Letekintettem ütközőmre és nem hittem a szememnek. Jongdae ült a földön előttem és… sírt? Kíváncsian tekintettem rá, de annyira nem értettem, miért sírt. Leguggoltam elé, előhalásztam közben pár zsepit a zsebemből és feléje nyújtottam.
- Jól vagy? –kérdeztem meg és figyeltem, ahogy csodálkozva elveszi a zsepiket.
- Nem… -hebbegte. A könnyei még mindig folytak. Láttam, amint egy felsőbb éves felénk tart eléggé dühösen. Rátekintettem, felhúzott szemöldökkel, mire csak ijedten elrohant a másik irányban. Szóval ő volt? Felálltam és letekintettem Jongdaera.
- Gyere. –mondtam és nyújtottam feléje kezemet. Kikerekedett szemmel nézett rám, majd elfogadta kezemet és felállítottam. Biccentettem neki és elindultunk a kapu felé. Nem szóltunk egymáshoz, csak mentünk. Néhány lépéssel előtte mentem, míg ő mögöttem koslatott, amit egy idő után meguntam, így megállt és kértem jöjjön mellém. Mi baja lehetett? Nem akartam rákérdezni. Mit akarhatott tőle az a felsőbb éves?
Ahogy haladtunk észre sem vettem, de hazáig sétáltunk. Hát nem gondoltam, hogy hozzánk jövünk, de mindegy.
- Gyere be! És ezt ne vedd kérésnek. –mondtam neki, kis mosollyal az arcomon, hogy ne ijesszem meg. Ő készségesen követett, szerencsére senki sem volt itthon. Levettük a cipőnket és a zakót, majd bekísértem a konyhába.
- Kérsz valamit inni? –kérdeztem meg, mire csak bólintott. Előhalásztam egy doboz narancslevet és kitöltöttem két pohárba. Eléje tettem és elkezdte inni. Egy szót sem szólt, csak a csend telepedett ránk. Utálom ezt. Mondtam, hogy menjünk fel a szobámba, érvelve, ott könnyebb megbeszélni a beadandót, mert ha anyámék megjönnek, akkor itt nagy nyüzsgés lesz. Felmentünk a szobámba, figyeltem, ahogy csodálkozva körültekint. Mindent megnézett és megcsodált. Leültem az ágyamra, hátravetettem a fejemet és sóhajtottam egyet. Ránéztem Jongdaera, aki rögtön elnézett a másik irányba. Mi baja?
- Jongdae! –mondtam ki a nevét, mire rám nézett –Ülj le ide! –mutattam magam mellett a helyet. Tétovázott egy kicsit, de leült mellém, de lehajtotta a fejét. Még volt egy-két könnycsepp arcán, szeme meg nagyon vörös lett a sírástól.
- Jongdae, mi történt, hogy sírsz? –kérdeztem meg végül, ami eddig foglalkoztatott. Kissé meglepődött, majd még jobban összekuporodott mellettem. –Ha nem akarod elmondani, nem kell, de jobban fogod érezni magadat. Felőlem ülhetünk itt órákig, nekem nem baj, de jobb, ha elmondod mi bánt. –mondtam és hátradőltem az ágyon. El fogja mondani, tudom. Pont olyan, mint Suho. Beszélni fog, csak idő kell neki.
- Meg akart dugni. –mondta alig hallhatóan.
- Tessék? –kérdeztem vissza és értetlen fejjel néztem rá.
- Meg akart dugni, mint minden felső éves.
- De miért?
- Mit miért?! Nézz csak rám! Egy könnyen összetörhető, nyomi, nyápic gyerek vagyok, akit kihasználnak a nagyobbak. Képtelen vagyok megvédeni magamat. Semmire sem vagyok képes. –hadarta el az egészet én meg csak döbbenten figyeltem. Komolyan ezt gondolja magáról? Végignéztem rajta, igaz kis vékonyka és teljesen kisfiús arca van, de nem nyomi és nyápic. Főleg, nem néztem ki belőle, hogy olyan könnyen kihasználják a felsőbb évesek, vagy csak én látom ezt így?
- Tényleg ezt gondolod magadról? –kérdeztem tőle –Szerintem ezt csak bebeszéled magadnak.
- Miből gondolod? –nézett rám dühösen –Nem is ismersz!
- Lehet, de én, most ismerlek meg és eddig nem ez a benyomásom rólad. –mondtam és megfogtam állát –Szerinted helyes ennyire lehordanod magadat? Szerintem, csak azért állítod ezeket, mert mások ezt mondják. Ne törődj mások véleményével! Te alakítsd magadat, ne mások! Felejtsd el azt, amit eddig mondtak rólad! Csak az számít, amit te gondolsz. Mit gondolsz magadról? –kérdeztem meg és egyenesen a szemébe néztem, miközben nem engedtem el állát.



Chen POV


Adott zsepit, és maga után invitált. Azt mondta be kell, hogy menjek hozzájuk. Végül is semmi elnevetésem nem volt. Megkérdezte miért sírtam, én meg elmondtam neki.
- Lehet, de én, most ismerlek meg és eddig nem ez a benyomásom rólad. –mondta és megfogta államat –Szerinted helyes ennyire lehordanod magadat? Szerintem csak azért állítod ezeket, mert mások ezt mondják. Ne törődj mások véleményével! Te alakítsd magadat, ne mások! Felejtsd el azt, amit eddig mondtak rólad! Csak az számít, amit te gondolsz. Mit gondolsz magadról? –kérdezte, és egyenesen a szemembe nézet.
- Gyengének – suttogom – gyengének, és törékenynek. Yifan én minden nap félek, hogy most mit találnak ki a felsősök, és még a legjobb barátomnak sem mondtam el ezt. – folytak végig ismételten a könnycseppek arcomon. – Gyengének gondolom magamat.
- Ne gondold magadat gyengének JongDae. – ült közelebb hozzám.
- Megölelhetlek? – kérdeztem félve. Nem válaszolt, semmit csak kezét derekamra csúsztatta, és közelebb húzott magához. Automatikusan öleltem át nyakát, és kezdtem el sírni. Ő húzott magához, és megengedte, hogy megöleljem. Szívem gyorsabban kezdett el verni, s csak reménykedtem, hogy nem érzi meg.
- Ez olyan fura. – morogta nyakamba.
- Miért? – kérdeztem szipogva.
- Mert eddig csak JoonMyun ölelt meg. – kuncogta.
- Bocsánat. – távolodtam el tőle.
- Nem, semmi baj. – mosolygott rám.
- Nem is vagy olyan félelmetes. – mosolyogtam én is.
Ha jobban megismeri az ember, akkor kiderül, hogy a nagy félelmetes óriás valójában egy szeretetre méltó medve.
- Köszönöm, hogy így gondolod. –nevetett.
- Beszéljünk a beadandóról, jó?
- Rendben, de erről még beszélünk, esküszöm.



Kris POV


Gyengének? Pont, hogy nem volt gyenge. Ki önbizalom hiányosom. Közelebb ültem, miközben próbáltam benne tartani a lelket. Mikor megkérdezte, hogy megölelhet-e, nem haboztam. Derekánál fogva húztam közelebb magamhoz, mire egyből átölelte nyakamat és sírni kezdett. Pont, mint JoonMyun. Ennek emlékére kissé megfeszültem és rossz érzés keltet bennem. Nem Jongdae vagy JoonMyn, hanem az érzés, hogy bántották őket. Furcsa ez az egész. Sosem ölelt meg más, csak Suho. Senki más. Csak ő. Ez így nagyon furcsa volt. Én meg nem tudtam befogni a számat, így kimondtam, ami az eszemben volt. Ezzel még nem volt baj, de mikor közölte, hogy nem is vagyok olyan félelmetes, itt már muszáj volt nevetnem. Már ő is kezdi. Suho is ugyanezt mondta az elején. Tisztára hasonlítanak ők ketten. Azért ezt nem hagyom annyiban, erre még visszatérek veled Jongdae, ezt nem úszod meg ennyivel.
Elkezdtünk beszélgetni a beadandóról, leginkább arról, mit kellene leírnunk, honnan kéne gyűjtenünk anyagot hozzá. Ezzel olyan gyorsan eltelt az idő, -mert azért eléggé sokat nevettünk és hülyültünk, ezzel mosolyt csalva Jongdae arcára –hogy mire észbe kaptunk már besötétedett és anyámék is hazaértek. Mikor Chen –most komolyan így neveztem? –épp indulni késült, anyám megállította, hogy szemügyre vehesse, de azzal érveltem, hogy Chennek már mennie kell és hazakísérem.
Ahogy ballagtunk feléjük, néma csend telepedett ránk, de ez nem az a kínos csend. Mikor megérkeztünk, elbúcsúztam tőle és épp menni akartam, mire csak megölelt. Meglepődtem, nem is kicsit.
- Mi a baj Chen? –kérdeztem tőle és kezemet a vállára helyeztem. Én… most komolyan hangosan is így neveztem? Lassan elhúzódott, majd felnézett rám.
- Semmi. –mondta mosolyogva –Köszönöm, hogy meghallgattál.
- Nem tesz semmit. –mondtam, kezemet a fejére tettem, és összeborzoltam a haját, hogy nevesen egy kicsit. El is értem a várt hatást.
- Még egyszer köszönöm. –mondta és bement a házba. Elindultam hazafelé, és azon törtem a fejemet, hogy mit is kellene csinálni azokkal a felsőévesekkel. Ki kell derítenem arról az alakról valamit, és akkor már meg tudom kissé félemlíteni és így nem fogja Chent piszkálni. Utáltam, mikor ehhez kellett folyamodnom, de muszáj lesz.
Mikor hazaértem, bezárkóztam a szobámba, felhívtam néhány „barátomat”, hogy derítsenek ki mindent nekem bizonyos emberekről. Néhány órával később meg is kaptam a legjobb infokat, és már tudtam is mi lesz a dolgom másnap reggel.
Reggel, első dolgom az volt, miután megérkeztem a suliba, hogy megkerestem azt a felsőévest, akit tegnap láttam. Kissé elbeszélgettem vele, és szerintem elértem, amit akartam. Chen sokkal jobban nézett ki, mint tegnap. Egész nap mosolygott Yixinggel, és ez jól eset. Remélem, tényleg nem fogják bántani többé. Utáltam, mikor a kisebbeket bántják. Délután, ahogy megbeszéltük este a könyvtárba mentünk, és folytattuk a beadandóhoz gyűjteni az anyagot. Egész délután ott voltunk, sokat nevettünk és ez jól esett. Boldog voltam, hogy mosolyogni láthattam.
- Mond Chen! –szólítottam meg, mikor épp egy könyvet keresett.
- Igen Yifan? –kérdezett mosolyogva és rám nézett.
- Miért tartasz félelmetesnek? Vagyis mindenki. –mondtam és elmosolyodtam, mert nem ő az egyetlen, aki félelmetesnek tartott.
- Hát… -gondolkodott el, de mintha el is pirult volna –ezt nehéz megmagyarázni, de inkább a megjelenésed miatt. Magas vagy, kitűnsz a tömegből és az arcvonásaid is erőteljesek, ez adja a félelmetes megjelenést.
- Szóval az arcom. Akkor talán helyre kéne pofoztatnom valakivel, hogy ne legyek ennyire félelmetes…
- Ne!!! –tiltakozott Chen. Döbbenten néztem rá, mire hebegni kezdett. –Mármint… miért kéne helyre pofozni, ha ezzel félnek tőled az emberek. Ez… jól jön néha nem? –kérdezte.
- Ebben lehet valami. Akkor ezért félnek tőlem a felsőévesek is. Igazad van, inkább így hagyom, ahogy van. –mosolyogtam rá, mire elfordította tekintetét és kereste tovább a könyvet. Ez furcsa volt. Mi lehet vele? Ugyanezt csinálta, mikor bejött a terembe, mikor megkaptuk a beadandót. Miért ilyen?
Késő délutánig voltunk a könyvtárban, mikor arra gondoltunk ideje lenne már hazamenni. Chen el akart tőlem búcsúzni a sulinál, de mondtam, hogy hazakísérem. Próbált ellenkezni, de nem hagytam magam. Némán sétáltunk egymás mellett, mikor egy kereszteződéshez értünk, ahol épp jött egy autó, én megálltam, de Chen sétált tovább, így utánakaptam és visszarántottam. Szinte magamhoz rántottam, mert az-az autó valami hihetetlenül gyorsan haladt el mellettünk. Mikor az idióta elhajtott mellettünk magam felé fordítottam Chent, aki kikerekedett szemmel nézett rám.
- Megőrültél? –akadtam ki –Mi lett volna, ha nem rántalak vissza? Mehetnénk a kórházba! Hol járt az eszed? –keltem ki magamból, de a következő pillanatban magamhoz öleltem –Ezt ne csináld többet! A szívbajt hoztad rám. –mondtam szinte suttogva, miközben öleltem magamhoz.



Chen POV


Minden egyes alkalommal, mikor rá nézek, szívem összeszorult. A tudat, hogy köztünk csak szimpla barátság lehet, összetört. A tudat, hogy megtudja, tetszik nekem, és undoritoknak fog tartani, porig rombolt. A tudat, hogy nem beszélne velem, megölt. Amikor hozzám ért, vagy megölelt, ami csak egyszer fordult elő, mindig újraépülök, majd újra összetörök, mint egy váza. Lehet újat venni, de már akkor sem a régi.
Végül elkezdtünk a beadandóról is beszélni, de annyira elment az idő, hogy besötétedett. Yifan hazakísért, de amikor elköszönt, és menni akart én megöleltem őt. Csak érezni akartam. Megkérkedte mi a baj, de én csak megköszöntem neki, hogy meghallgatott, még utoljára megöleltem, ő összeborzolta hajamat, majd bementem a házba. Amint becsuktam az ajtót, kifújtam a benntartott levegőt, s lecsúsztam a falapmentén.
- Miért vagyok ilyen? Miért kell nekem őt szeretnem? Miért? – sírtam el magamat.
Ilyenkor örültem, hogy a szüleim sokáig dolgoznak, mert ki tudtam sírni magamat, vagy tudtam mást is csinálni. És legalább nem hallom, ahogy üvöltöznek egymással, és veszekszenek. Bementem a konyhába, és összedobtam magamnak valami kaját, s a tévé elé beülve meg is ettem. Nem tudom, hogyan de felkeveredtem a szobámba. Már a pizsamámba voltam, s könnyezni kezdett a szemem.
Végül álomba sírtam magamat.


****


- Ez nagyon furcsa. – motyogtam magamnak.
Ma egy felsőéves sem volt körülöttem, csak ha nagyon muszáj volt. Konkrétan nem csak a közelembe nem mertek jönni, de a szemembe se mertek nézni. Nem rángattak félre, nem követelőztek, semmi.
- Mi az JongDae? – kérdezte Yixing.
- Semmi, csak elgondolkozta. – mosolyogtam.
A mai napom mosolygással, és nevetéssel teli volt. Néha Krisre pillantottam, s volt, amikor elkaptam tekintettét. Az órák után a könyvtárban találkoztunk, és kerestük a szükséges könyveket.
- Mond Chen! –szólt hozzám
- Igen Yifan? –kérdeztem, majd mosolyogva ránéztem.
- Miért tartasz félelmetesnek? Vagyis mindenki.
- Hát… -gondolkodtam el, de szerintem még el is pirultam –ezt nehéz megmagyarázni, de inkább a megjelenésed miatt. Magas vagy, kitűnsz a tömegből és az arcvonásaid is erőteljesek, ez adja a félelmetes megjelenést.
- Szóval az arcom. Akkor talán helyre kéne pofoztatnom valakivel, hogy ne legyek ennyire félelmetes…
- Ne!!! –tiltakoztam. Nagy szemekkel nézet rám. –Mármint… miért kéne helyre pofozni, ha ezzel félnek tőled az emberek. Ez… jól jön néha nem? –kérdeztem.
- Ebben lehet valami. Akkor ezért félnek tőlem a felsőévesek is. Igazad van, inkább így hagyom, ahogy van. –mosolyogott rám.
Éreztem, hogy elpirultam, így inkább elfordítottam s fejemet. Nem tudom meddig voltunk a könyvtárban, de Yifan mondta, hogy ideje lenne menni. Én a sulinál el akartam tőle köszöni, de nem hagyta, és azt mondta hazakísér inkább, nehogy bajom essen. Csöndben sétáltunk egymás mellett. Éppen egy kereszteződéshez értünk. Én át akartam menni, de nem vettem észre az autót, ahogy száguldott felém.
Hirtelen valaki megragadta a kezemet, és visszarántott az útestről. Az autó villámgyorsasággal haladt el mellettünk, majd amikor elment, Yifan maga felé fordított.
- Megőrültél? –akadt ki –Mi lett volna, ha nem rántalak vissza? Mehetnénk a kórházba! Hol járt az eszed? –kelt ki magamból, aztán magához ölelt –Ezt ne csináld többet! A szívbajt hoztad rám. –mondta szinte suttogva.
Karjaimat megmozdítottam, és a hona alatt átkaroltam hátát, majd görcsösen megmarkoltam kabátja anyagát. Arcomat nyakába fúrtam, és próbáltam nem elsírni magamat.
- Sajnálom, nem figyeltem elégé. – remegett meg a hangom. – Bocsánat.
- Figyel jobban JongDae. Nem akarom azt nézni, se átélni, hogy itt vérzel el előttem, vagy a karjaimban. – szorított jobban magához.
- Pedig én néha a halált kívánom. – suttogtam.
- Mi? Miért? – tolt el egy kicsit magától, így kezei derekamra csúsztak.
- Semmi. – hajtottam le fejemet.
- Ilyen nagy baj van? Vagy bajok? – láttam arcán az aggodalmat.
- Hm –ráztam meg fejemet, majd Krishez bújtam.
- Emlékszel mit mondtam? Jobban fogod érezni magad, ha elmondod, de nem erőltettem. – simogatta meg hátamat.
- O-Otthon. – motyogtam nyakéba.
- Bajok vannak otthon? –kérdezte a fülem mellett.
Nem válaszoltam, csak még közelebb préseltem magamat hozzá, s szorosabban bújtam.



Kris POV


Mikor meghallottam, hogy a halált kívánja, megrémültem. Ki akarhatja a halált, ilyen fiatalon? Ekkor baj lenne? Mi lehet vele? Miért kívánhatja a halált? Mikor nem akarta elmondani mi is a baj és hozzám bújt, emlékeztettem, hogy jobban fogja magát érezni, ha kimondja, azt, ami nyomja a lelkét. Arra viszont nem számítottam, hogy otthon voltak gondjai.
- Bajok vannak otthon? –kérdeztem a füle mellett.
Nem válaszolt, csak jobban bújt hozzám. Szorosan öleltem magamhoz, és simogatni kezdtem hátát, nyugtatásképp. Pont, mint Suho. Ott álltunk, együtt, ölelkezve, nem nagyon tudott érdekelni, hogy az emberek megnéztek minket, mondjuk nem is láthatták, hogy egy fiút öleltem magamhoz, de ez lényegtelen.
Ott álltunk percekig, míg Chen meg nem nyugodott vagy nem tudom, de mikor ránéztem, mosolygott. Nem tudom, minek örülhetett, de örültem, hogy mosolygott. Nem mondta el végül mi a baj otthon náluk, de úgy tűnt megnyugodott. hazáig kísértem, megkérdeztem nem akar-e még egy kicsit beszélgetni, de mondta inkább bemegy, és majd holnap találkozunk.
Kissé furcsa Chen. Nem tudom, hogy, de furcsa. Kicsi, másnak tűnt. Mikor hazaértem, beszéltem egy keveset Suhoval, majd házit írtam és végül aludtam.
Másnap reggel Suhoval szokásosan találkoztam a megszokott kereszteződésünknél. Megint letámadták őt a sulinál a talpnyalói, de láttam, hogy már nagyon elege volt belőlük. Egyre idegesebb és ingerültebb lett és ez nem jelentett jót. Elküldtem az össze idiótát, Suho egy mosollyal köszönte meg, majd megjelent Yixing. Köszönt nekünk, és visszaköszöntem, majd mondta Suhonak, hogy el kell intéznie valamit, ezért nem tudnak találkozni, de Suho felajánlotta, hogy menjen át hozzá Lay. Direkt hecceltem, hogy sokat alszik, de sajna visszanyalt a fagyi, így egy kis ütést kaptam a mellkasomra. Mosolyogva néztem hátra Chenre, aki mosolyogva figyelte az eseményeket. Szép volt a mosolya… Mit mondtam?
Délután ismételten hazakísértem Chent, megbeszéltük, hogy ma nem csináljuk a beadandót, inkább csak beszélgettünk hazafelé, így sokkal később értünk hozzájuk. Mikor megérkeztünk elköszöntünk egymástól és végül hazafelé vettem az irányt. Otthon kivételesen mind két szülőmet megtaláltam, köszöntem nekik, majd felmentem a szobámba. Tanulni kezdtem, de mivel péntek volt, ezért inkább átmentem Suhohoz.
Hát nem erre számítottam, mikor elindultam hozzá. Megint sírva találtam rá, és megint miatta. Mikor felejti már el végre? Nem tettem semmit csak öleltem magamhoz, egészen addig, míg az anyukája haza nem ért. Egyből kiszúrta, ha valami baj volt Suhoval. Mikor Suho lenyugodott, kikísért, nem akartam ilyen állapotban itt hagyni, de tudtam, az anyukája vigyázz rá.
Hazakullogtam, végleg. Otthon rávetettem magamat az ágyra és próbáltam valamivel elfoglalni magamat, de nem jutott eszembe semmit. Mintha meghallotta volna, valaki a kérésemet, mert hirtelen megszólalt a csengő. Ránéztem az órára, és tudatosult bennem, hogy igen késő volt már. Ki lehetett az? Levágtattam az ajtóhoz és mikor kinyitottam, nem akartam hinni a szememnek…