Egy házi dolgozat által... 7.rész

Suho POV

Én mekkora egy köcsög vagyok! Komolyan! Itt volt előttem, akit talán még szerethetek is, erre én elrontottam mindent. Most biztos, ki fog akadni és megüt, mert egy köcsög voltam vele. Már vártam, hogy megüssön, de helyette ajkát éreztem meg ajkamon. Olyan szenvedéllyel csókolt, hogy minden, amiért aggódtam, elfelejtettem és egyből viszonoztam csókját. Kezemet derekára tettem, míg ő a nyakam köré fonta karjait. Olyan hév és szenvedély volt köztünk, egyből mondtam menjünk hozzám, mert kellett nekem.

Rohanva tettük meg az utat hozzánk, ahogy becsukódott mögöttünk az ajtó, egyből nekinyomtam és falni kezdtem ajkait. Combját és oldalát simogattam, lekerült mind a kettőnkről a zakó, majd felkaptam és lábát csípőm köré fonta. Úgy csókoltam, mint még soha. Annyira heves volt, hogy a csípőmet akaratlanul is, de neki löktem és ezáltal mind a ketten a csókba sóhajtoztunk, egészen… egészen addig, míg anya le nem jött. Teljesen kiment a fejemből, hogy anya itthon volt, pedig innen indultam el. Hülye voltam! Gyorsan letettem Layt a földre, de a derekáról a kezemet nem vettem el, ahogy ő sem nyakamról. Anyát lehordtam, miért nem volt ágyban, majd meglátta Layt, felajánlotta, hogy maradjon vacsorára. Boldog voltam, hogy itt volt ismételten Lay. Velem. A vacsora jó hangulatba telt, egymásra mosolyogtunk sokszor, majd felmentünk aludni. Látni akartam. Nem tudtam miért, de látni akartam a fenekét. Adtam neki egy kicsi pólót, ami pont, hogy eltakarta a fenekét és egy alsót, gatyát, direkt nem. Mikor megláttam benne, akaratlanul, de megnyaltam szám szélét. Annyira jól nézett ki.

Befeküdtünk az ágyba és egymással szembe fordultunk. Csak néztük a másikat, majd nem bírtam magammal és magam alá gyűrtem. Egyből ajkára hajoltam, de csak lassan csókoltam, mint őt, akkor. Átfonta nyakamat karjával és közelebb húzott magához, mint ő… Nem! Nem! Ő nem lehetett itt… Eltávolodtam tőle és csak néztem. Úristen! Mit csináltam? Összeszorítottam az ajkamat és lehajtottam fejemet.

- Te csak játszol velem!- lökött le magáról, és kimászott az ágyból.

- Ez nem igaz! –ellenkeztem mikor feléje fordultam. Dehogy játszottam veled!

- Olyan arcot vágtál az előbb, mint aki megbánta, vagy, mint aki másra számított! Te nem is engem csókolsz, hanem valaki mást képzelsz a helyembe! Reményekkel tömsz, hogy talán lehet több! De te valaki másra gondolsz!

- Yixing, ez nem igaz! – emeltem fel hangomat.

- Akkor mondj egy nyomos indokot, hogy most miért ne kezdjek el öltözni, és hogy miért ne menjek el az éjszakaközepén. – emelte fel mutatóujját, és láttam, hogy már a sírás szélén állt. Ne sírj, Yixing. Főleg ne miattam! Kérlek! Ő már a múlt, de még mindig itt élt bennem, azért mert…

- Azért, mert magam mellett akarlak tudni! – mentem közelebb hozzá.

- Ki az? Ki az, akit a helyembe képzelsz? – hátrálni kezdett. El kellett mondanom neki. EL kell! Most!

- Az első barátom. - vallottam be - De már rég volt.

Addig ment, míg a falnak nem ütközött és én követtem őt. Azokat a könnyek, melyek eddig elő akartak bújni, most megtették és végigszántották arcát. Ne sírj! Nem akarlak elveszíteni, mint őt.

- Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy haza menj. Nem akarom, hogy KiBum a közeledbe legyen. Nem akarom, hogy távol legyél tőlem. Nem akarom. – nyomtam egy puszit ajkaira, és megöleltem.

- Sajnálom. –szipogta és visszaölelt. Istenem! Köszönöm.

- Én sajnálom. – pusziltam meg homlokát.

Sokáig álltunk így ebben a pózban, míg el nem fáradtunk, vagyis, míg Lay el nem bóbiskolt. Lefektettem az ágyra, melléje bújtam, lágy csókokkal hintettem arcát, majd én is az álmok birodalmába léptem. Természetesen ő volt az álmomba ismételten. El kellene már felejtenem, de mintha most már jobban érezném magam. Lay az oka? Vagy mi?

Reggel mosollyal az arcomon ébredtem, mert ott feküdt mellettem, egy lágy csókot nyomtam ajkára, mire a következő pillanatban fel is ébredt. Rá mosolyogtam, majd megcsókoltam. Lementünk reggelizni, ahol anya már várt minket. Jobban nézett ki, és jól is volt, de azért mondtam, hogy pihenjen, mert kitudja, mi baja volt. Layjel a reggelinél sokszor néztünk a másikra és mindig elmosolyodtunk. Istenem, mennyire örültem, hogy itt volt.

Mikor végeztünk, hazakísértem, valamiért nagyon zavarban lehetett, így nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Az utcájukba érve, mintha lassított volna a tempón, de gondoltam csak nem akart sietni.

Elővette a telefonját, de kikötődött a cipője, így megfogtam. Miután végzett tovább sétáltunk, a kapuig.

- Sajnálom a tegnapit. – álltunk meg a kapujuk előtt, s felém fordult.

- Nem én sajnálom. – mentem közelebb. Nem az ő hibája volt, hanem az enyém, mert mindig rá kellett gondolnom. Én hülye!

Arcát két kezem közé fogtam és megcsókoltam. Kellett, hogy érezze, szeretem. Nem voltam tolakodó, sem vad, csak szerettem.

- Szia – mondtam neki végül.

- Szia.

Végül nyomtam még egy csókot ajkára és bement a házba. Elindultam hazafelé. Megtettem négy-öt métert, mikor a zsebembe nyúltam és egy telefont halásztam ki belőle. Basszus! Gyorsan visszafordultam és már a bejárati ajtónál voltam, mikor egy mély hangot hallottam bentről. Nem értettem, mit mondott, de utána Lay sírós hangját véltem felismerni.

Egyből kinyitottam az ajtót és nem hittem a szememnek. Szerintem a mobilt is kiejtettem a kezemből, annyira sokkolt a látvány. Layt pillantottam meg a földön, nem volt rajta a felsője, így látszódtak a sérülései, melyektől kirázott a hideg, a nadrágja már félig letolva, és bőgött. Fölötte egy félig letolt nadrágban lévő pasast véltem felismerni. Ahogy megpillantottam, rögtön tudtam, hogy ő bántotta eddig Layt. Ez az állat! Hallottam, ahogy Lay segítséget kért, de erre az-az állat megszorította, ő pedig fájdalmasan felkiáltott. Több sem kellett nekem. Itt elgurult a gyógyszerem, ahogy szokták mondani. Mint egy idióta, mentem egyenesen a pasas felé, egy akkorát behúztam neki, hogy szerintem a csuklóm húzta a rövidebbet. Szerencsére a pasas a földre került, de azért erőteljesen meglöktem, hogy lekerüljön Layről. Annyira dühős voltam, hogy csak néztem, ahogy ott feküdt a földön, hátha magához tér, és akkor megölöm.

- J-JoohMyhun. –hallottam meg hangját.

Feléje kaptam a fejemet és letérdeltem hozzá. A nyakamba vetette magát és hangos sírásba kezdett. Görcsösen szorította pólómat, a hátamon, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Meg kellett védenem.

- JoonhMyyuhn. – sírta nevemet. Nem hittem el, hogy ez történt vele. Éreztem, ahogy könnyek gyűltek a szemembe.

Eltoltam magamtól, majd arcát kezem közé fogtam.

- Most már itt vagyok, nem bánthat. Már nem kell félned. Itt vagyok.

Törökülésbe ültem, majd az ölebe húztam és nyugtatni kezdtem. Csupasz hátát kezdtem simogatni, ami tele volt karcolásokkal, amik végig szántották egész hátát. Mit tett vele ez az állat? Hátára terítettem a felsőjét, hogy ne fagyjon meg.

- Itt meg mi történt? – hallottam meg egy rémült női hangot.

Odakaptam a fejemet a hang irányába, és Lay anyukáját véltem ott látni, ha jól gondoltam. Megakadt a szeme rajtam, majd az ölemben ülő fián, végül a pasason. Ő lenne Lay apja? Milyen apa az ilyen? Ki bántalmazza a fiát? Meg fogom ölni!

- Lay… mi… -kezdett bele Lay anyja.

- A férje bántotta Lay, én meg leütöttem. –feleltem neki, teljesen semleges arckifejezéssel és éreztem, ahogy Yixing megfeszült a karjaim közt. Simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugtassam.

- Micsoda? Mégis… Lay ez igaz? –kérdezte az anyja és már láttam, hogy a kiborulás szélén állt ő is.

Lay nem válaszolt, csak bőgve bólogatott és fejét mellkasomba temette. Lay anyja tátott szájjal nézett ránk, majd a következő pillanatban mellettünk termet és szorosan ölelte magához Layt, ezzel kivéve karjaim közül.

-Annyira sajnálom… -mondta bőgve –Sajnálom Lay! Sajnálom! Borzalmas anya vagyok! Sajnálom! Sajnálom! –bőgte végig és vagy még ezerszer elmondta mennyire sajnálta. Lay csak kapaszkodott belé, de mikor egy kicsi meg is mozdultam, rögtön kezével megragadta karomat és nem engedett sehova.

Kibontakozott anya ölelő kezei közül és ismételten hozzám bújt. Örültem neki, hogy szüksége volt rám, de az anyját nagyon sajnáltam. Az anyja, még egy picit ott ült velünk szembe csak nézte Layt, ahogy épp nyugtatni próbáltam, majd elkotorta a mobilját és felhívta a rendőrséget. Végig bőgte az egész beszélgetést. Mint megtudtam Lay anyját Haneulnek hívták.

Nem sokkal a telefonhívás után kiértek a rendőrök. Lay édesapját betették a kocsiba, még ájult volt, így több ember kellett. Mikor elvitték mellettem, szívem szerint, bemostam volna neki még egyet, de Lay miatt nem tettem. Be akartak vinni az őrsre, hogy kihallgassanak minket, Layre ráadtam a pólóját, majd magamhoz ölelve, miközben Haneul a másik oldalról támogatta, beszálltunk a kocsiba. Lay egész végig a kezemet szorongatta, meg az anyjáét is. Az én kezemet görcsösen fogta, míg anyja vállára hajtotta a fejét, aki simogatta arcát. Hüvelykujjammal cirógattam kézfejét, mire egy halvány mosoly jelent meg arcán. Már ennek örültem.

Mikor beértünk az őrsre, bevittek minket a kivallatóba, de először egyedül Layt akarták kihallgatni, aki nem akarta, meg Haneul és én sem. Így kéntelenek voltak, mind a hármunkat bevinni. Lay leült a középső székre, még mindig görcsösen szorította kezemet, szerintem vér nem volt benne. Bejött kettő rendőr, leültek velünk szemben és elkezdődött.

- Mi történt pontosan Yixing? –szólalt meg az egyikük. A hangja lágy volt, így biztos nem ijeszthette meg Layt. Yixing felemelte a fejét, a szemei vörösek voltak, a sok sírástól és fel is duzzadtak kissé.

- Az édesapám szexuálisan bántalmazott. –e szavak hallatára megszorítottam a kezét.

- Hogyan bántalmazta?

- Megerőszakolt, különböző eszközökkel is megtette és megvert, mindennel, ami a keze ügyébe akadt. –felelte Lay. Összeszorította ajkát a mondat végén. Biztatásképp simogatni kezdtem a kézfejét. Rám pillantott és halványan elmosolyodott. Észrevettem, hogy Haneul, sír, de próbálja visszafogni magát. Borzalmas lehetett végighallgatni ezt. Fogalma sem volt róla, mit tett a férje a fiával.

- Mióta bántalmazta, az édesapja?

- Tizenöt éves korom óta. –válaszolta Yixing semlegesen. Kikerekedett a szemem és rá néztem. Három éve bántalmazta? Azóta tűrte? Istenem, Lay! Összeszorult a szívem.

- Miért nem szólt az édesanyjának vagy hívta a rendőrséget?

- Mikor először megtörtént megfenyegetett, hogy ha bárkinek is szólók erről, akkor bántja anyát. Én meg azt nem akartam… Tizenöt éves voltam, mikor ezt mondta és persze, hogy nem ellenkeztem. Mit tehettem volna? –kérdezte bőgve. A lehető legerősebben szorította meg kezemet, én csak cirógattam bőrét, hogy nyugtassam.

- Értem. –felelte a rendőr, majd Haneul felé fordult –Ön nem sejtett semmit? Nem tudott róla, hogy a férje a fiát bántalmazta?

- Nem. –felelte –Fogalmam sem volt róla. Lay, sosem mutatta ki, hogy most épp valami bántja. Nem láttam rajta. És ezért gyűlölöm magamat, amiért nem vettem észre. Egy anyának észre kellett volna vennie ezeket. Én meg nem! –mondta és eleredtek a könnyei. Lay a kezét az anyáéra tette és megszorította.

- Nem a te hibád! Nem szólhattam, mert különben bántott volna…

- De téged bántott! –mondta bőgve Haneul. –Bántotta a fiamat, és ezt nem bocsátom meg neki, se magamnak, hogy nem vettem észre. Annyira sajnálom Lay. –mondta és a fia nyakába vetette magát. Figyeltem, ahogy Haneul sír és ölelte magához a fiát. Látszott, mennyire felelősnek tartja magát a történetek miatt, de nem az ő hibája volt. Csak az-az állat a hibás!

- Hölgyem, nem tudta, hogy a férje ült már börtönben, mert kisgyerekeket bántalmazott?

- Tessék? –kérdezte hitetlenkedve Haneul –Nem tudtam róla.

- Értem. –felelte és végül felém fordult –És te mit tudsz erről?

- Épp Yixinget kísértem haza, de nálam maradt a telefonja, visszaakartam vinni, de ekkor pillantottam, hogy épp az apja bántja, így leütöttem. –feleltem.

- Mivel ütötted le?

- Az öklömmel.

- Rendben. Köszönjük szépen. Nincs több kérdésünk. –mondta a rendőr, majd felálltunk. –Hölgyem, velem tudna jönni egy kicsit? –nézett Haneulre. Ő rám pillantott, bólintottam neki, hogy minden rendben lesz. Megpuszilta Yixing arcát, majd követte a rendőröket.

Layjel kimentünk a váróba, ahol leültettem az egyik székre, melléje ültem és magamhoz húztam. Simogattam hátát és csókokkal hintettem be arcát. Amikor megérkezett Haneul, beszálltunk egy taxiba és hozzájuk mentünk. Mikor megérkeztünk, Haneul megköszönte, hogy közbeavatkoztam és segítettem. Szorosan magához ölelt, én pedig visszaöleltem. Éreztem, ahogy még mindig zokogott, pedig már órák teltek el azóta. Yixing sem sírt már, csak összekuporodott a kanapén és nézett ki a fejéből.

Haneul mondta, nyugodtan hazamehetek, de mikor ezt Lay meghallotta, egyből megtiltotta, hogy én elmenjek. Meghökkentem a kijelentésén, végül az anyja is beleegyezett. Még a konyhában voltunk egy ideig, megvacsoráztunk, leginkább Yixingre fért rá, mert annyira fal fehér volt, hogy féltem itt fog össze esni nekem. Mikor végeztünk az evéssel, felmentünk Lay szobájába, és egyből befeküdtünk az ágyába. Szorosan magamhoz húztam, fejét a mellkasomba temette, én átöleltem a derekánál és vontam magamhoz.

- Jól vagy? –kérdeztem meg egy kis idő elteltével.

- Igen, most hogy itt vagy mellettem. –mondta és még jobban magához húzott.

- Biztos?

- Igen. –mondta és felnézett rám. A szemébe sugárzott a szeretett és a hála. Nem bírtam megállni. Megsimogattam arcát és lágyan megcsókoltam. Hosszú ideig tartottam ott ajkamat, de nem voltam vad vele. Mikor elváltam tőle visszafejezte fejét mellkasomra.

- Suho…

- Igen?

- Mesélnél nekem a volt barátodról? –kérdezte alig hallhatóan. Meséljek róla? Meséljek arról a személyről, aki összetörte a szívemet? Aki megölt belülről…

- Biztos hallani akarsz róla? –kérdeztem, megfeszült a kezem derekán és hátán.

- Igen. –mondta és jobban bújt hozzám.

- Rendben. –vettem egy mély levegőt és mesélni kezdtem. –Taeilnek hívták. Fél évvel ezelőtt szakított velem, mert talált valaki más helyettem. Tökéletes volt. –emlékeztem vissza rá –Az érzés, mikor megpillantottam, ragyogó arcát, ahogy rám mosolygott, ahogy láttam a csillogást a szemében. Amikor már a távolból kiszúrt és üvöltötte a nevemet. Amikor magához ölelt, minden porcikám bizsergett, a szívem vadul vert, a lélegzetem is elállt egy pillanatra, és a lábaim remegni kezdtek. Mikor először értem, úgy bőréhez, hogy már szerettem. Mikor először öleltem őt, szerelemből. Mikor… először mondtam ki neki azt a szót. Ő napokig került, majd egyik nap, magához ölelt, kimondta a várt szót és megcsókolt. Ahogy az a puha, édes ajka az enyémhez ért, minden megszűnt körülöttem. Nem volt semmi, csak ő. Ahogy ajka mozogni kezdett, én később reagáltam, de utána már képtelen voltam elengedni. Amikor megfogta derekamat és közelebb vont magához, én azt hittem a mennyországban voltam. Képtelen voltam, elvonatkoztatni tőle. Amikor már tényleg együtt voltunk, mindent együtt csináltunk. Mindent. Amikor csak lehetett megölelt, megcsókolt, bókokat súgott a fülembe. Boldog voltam. Nem csodálatosan voltam. Tökéletes volt minden. Egészen addig, míg nem szakított velem. Közölte, ő már nem szeret és talált valaki mást. Nem hittem a saját fülemnek mikor meghallottam azokat a szavakat. Teljesen sokkos állapotba kerültem, mozdulni nem tudtam. Valamit mondani akartam, de nem jött ki hang a torkomon. Utána akartam nyúlni, de nem mozdultak végtagjaim. Valamit tenni akartam, de nem ment. Csak sírtam. A könnyek, persze nem akartak abba maradni. Mikor megfordult és elindult volna, akkor léptem hozzá, öleltem magamhoz, szorítottam, és vagy százszor mondtam el neki, mennyire is szeretem. Kértem, hogy maradjon, de ő nem tágított. Még egyszer, s utoljára megcsókolt, majd kisétált az életemből. Szerettem. Szeretem. De… -itt szünetet hagytam és felemeltem fejét, hogy láthassam arcát –mióta veled találkoztam, mióta megcsókoltalak, mióta rájöttem mi ez az egész, nem tudok rá gondolni. Csak te vagy előttem Lay. Szeretlek. –mondtam ki ezt a szót, azóta először, de úgy hogy a szerelmemnek. Yixing szeme könnyektől csillogott, amiket csókjaimmal eltüntettem, majd megcsókoltam. Percekig csókoltam lágyan, közben szorosan magához ölelt és végül a karjaim közt aludt el. Boldog voltam, hogy összehozott a sors Yixinggel. Boldog voltam, hogy minden a helyére került. Boldog, hogy szerelmes lettem. Köszönöm neked Yixing.

Mikor reggel kinyitottam a szememet, próbáltam átfordulni a másik oldalamra, de nem ment. Letekintettem mellkasomra és Lay alvó arcát pillantottam meg. Ahogy ott aludt a mellkasomon, miközben kezeivel szorosan ölelt magához, megdobogtatta a szívemet. Mosolyogva simogattam meg arcát, mire mocorogni kezdett és nagy nehezen kinyitotta a szemét. Elmosolyodott én még jobban vigyorogtam.

- Jó reggelt. –mondtam és kissé közelebb húztam fejét.

- Jó reggelt. –mondta álmosan. Olyan aranyos volt, ahogy az álmos szemeivel nézett rám. Kis édes. Muszáj volt, hogy kimondjam, hogy tudja.

- Szeretlek. –mondtam és már épp összeért volna ajkunk, mikor elhúzódott. –Mi a baj? –kérdeztem meg és simogatni kezdtem arcát.

- Hogy szerethetsz engem… -mondta suttogva.

- Tessék?

- Hogy tudsz egy olyan roncshalmazt szeretni, mint én? Mocskos vagyok, szétvertek, össze-vissza vagyok törve! Én…

- Ezt azonnal hagyd abba! –mondtam és úgy fordultunk, hogy alattam legyen. Kezemmel a feje mellett támaszkodtam, két lábam közt a teste és csak néztem bele a szemébe. Egyik kezemet felemeltem és arcára helyeztem. Simogattam, majd hüvelyujjamat végighúztam ajka vonalán. –Tudod, nem azért szeretlek, ahogy kinézel. Engem nem érdekel, hogy tele van a tested horzsolásokkal, véraláfutásokkal és karmolásokkal… Persze, érdekel, de tudom, hogy nem tehetsz róla és elfogadlak olyannak, amilyen vagy. Nem a külső a fontos. Ezt jegyezd meg. Lehet, mocskosnak érzed magadat, de majd én elveszem ezt a fajta mocskosságát tőled. Elfelejtettem veled őt! Nem engedem, hogy többé rá gondolj! Csak én leszek előtted! Meg foglak védeni mindentől és mindenkitől. Fontos vagy nekem Yixing. És, ami nekem fontos, azt megvédem, bármi is legyen az ára. Szeretlek. Ez az, ami fontos. Ne hidd azt, hogy téged nem szerethet senki, a múltad miatt. A múlt az veled együtt él, de csak te tudod, mennyire tartod fontosnak. –homlokomat homlokának érintettem és ajkunk szinte összeért –A múlt, az adja a jelent és a jelen a jövőt, mert minden egyes perc, ami előttünk áll, az a jövő és én ezt veled szeretném megismerni. Az ismeretlent. Szükségem van rád, Yixing. Te kellesz nekem, hogy ne gondoljak a múltra, hanem előre tekintsek. Fontos vagy nekem. Előttünk áll az egész élet, hogy megtapasztaljuk, kiismerjük. Én veled szeretném megismerni. Szeretlek Zhan Yixing. –suttogtam ajkára és megcsókoltam. Láttam, hogy már könnybe lábadt a szeme, és ahogy megcsókoltam ajka már sós volt, könnyeitől, de így még édesebb volt. Lágy voltam, nem akartam elsietni semmit. Nem akartam, elijeszteni magam mellől. Mellettem kell maradnia. Szerintem, mikor tudatosult benne, én tényleg szeretem, akkor azért ölelte át nyakamat és vont közelebb magához. Teljesen belemerültem a csókjába, egyre jobban mélyítettem el, míg el nem indítottam kezemet.

Levezettem kezemet oldalára és simogatni kezdtem, mire megfeszült egész teste. Azonnal elvettem kezemet onnan és elváltam ajkától.

- Sajnálom… -lihegtem –Nem akartam…

- Semmi baj… -mondta és megsimogatta tarkómat –Ezen felül kell, majd kerekednem. Ahogy mondtad. El kell felejtenem és te elfelejtetted velem. Köszönöm. –suttogta a szavakat és egy puszit nyomott ajkamra –Szeretlek –suttogta egyenesen bele a csókba, mire a következő pillanatban elmélyítette.

A nap hátralévő részét Haneullel töltöttük. Felelősnek érezte magát azért, ami Layjel történt. Semmit nem vett észre, hogy a fiát épp bántalmazták. Semmit. Össze volt törve teljesen, látszott rajta a fájdalom, hogy ilyennek tette ki a fiát és, hogy az, aki bántotta a férje volt. Szerintem, ez volt a legnagyobb sokk számára. Próbáltam elterelni a figyelmét, hogy ne gondolhasson rá, de nem sikerült.

Este volt, mire hazaindultam, mert anya nem tudta hol is voltam ilyen sokáig, tegnap csak egy üzit küldtem neki, hogy Laynél alszom, de ma muszáj volt hazamennem. Yixinggel az ajtóban búcsúztunk el. Szorosan magamhoz öleltem, édes és nyugtató szavakat suttogtam a fülébe, majd megcsókoltam. Ahogy sétáltam hazafelé, írtam neki egy üzenetet, hogy nyugodtan hívjon, ha valami baj van, vagy csak egyedül érzi magát. Hazaérkezve, anyának elmeséltem pontosan miért is hiányoztam. Nagyon sokkolta a hír, de valamit sejtette, hogy Lay az apjával nincsen valami jó kapcsolatban, mert ugye hallgatott a témával kapcsolatban, de nem hitte, hogy ezért. Mondta, hogy ha Lay itt akar aludni valamikor, akkor nyugodtan. Megköszöntem anyának a kedvességét, majd elmondtam, hogy Layjel együtt vagyunk, vagyis úgy nézett ki. Ennek nagyon megörült és egyből magához ölelt. Örült, hogy végre sikerült találnom valakit, aki nem használ ki, és hogy ez a személy Lay. Nagyon szimpatikus volt neki Yixing, már az első pillanatban tudtam és anya tudta, hogy mi össze fogunk jönni, vagyis sejtette. Örültem, hogy anya elfogad minket és támogatott is, ez fontos volt nekem. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy anya esetleg elutasít vagy undorral nézne rám, valamiért nem tudtam elképzelni. Nagyon szeretem anyát. Mielőtt aludni mentem volna, még küldtem egy üzenetet Yixingnek, hogy jó éjt és szeretem. Nem jött válasz. Gondoltam már aludt, így befeküdtem az ágyba és álmodtam, Layjel.

Másnap áthívtam Layt, hogy ne érezze egyedül magát, meg Haneulnek meg kellett mennie az őrsre, valami papírt aláírni vagy tudom is én. Lay egész nap nálunk volt, majd az anyja is megjelent. Anyával nagyon jól elbeszélgettek, mi meg felmentünk a szobámba és elvoltunk. Fent ültünk a szobámban, ölelgettem, simogattam és próbáltam elfelejtetni vele az apját. Valami sikerült, valamikor nem. Ha egy pillanatra nem figyeltem és túl erősen öleltem vagy simogattam meg oldalát, egyből megfeszült és én tudtam, hogy rossz volt. Ilyenkor nagyon utáltam magamat, hogy lehettem ennyire figyelmetlen. Próbáltam a kedvére tenni, hogy ne gondoljon rosszra, így általában kapott egy puszit az arcára, a homlokára vagy épp a szájára. Annyira szerettem, de mikor már este felé járt, és anya szólt, ideje menniük Yixingéknek, kissé elszomorodtam. Mintha Yixing észrevette volna, egyből rám vetette magát és szenvedélyesen megcsókolt. El sem akartam engedni annyira szerettem, végül nagy nehezen –de tényleg nehezen –elengedtem. Tudtam, hogy másnap a suliban láthatom és ez boldoggá tett. Ahogy vártam, hogy az álmok az uralmuk alá vegyenek, csak Lay mosolygós arca lebegett előttem és ezzel a képpel léptem az álmok mezejére.

Hétfőn, majd kicsattantam az energiától, de nem azért mert suliba kellett mennem. Kipattantam az ágyból, elvégeztem a reggeli teendőimet, majd felöltöztem és lementem reggelizni. Anya már nem volt otthon, így nem tudtam elköszönni tőle. Reggelizés közben eszembe jutott, hogy a hétvégén nem is hallottam Krisről, pedig szokott hívni. Valami történhetett vele? Nem. Akkor is szólni szokott. Furcsa. Kris nagyon furcsa volt mostanában. Ha Chen szóba került, akkor kerülte a témát. Láttam, ahogy Chent nézte a szünetekben, és Chen is furcsán viselkedett. Ezek közt történ valami, csak nem mondják el, vagy nagyon félre értek valamit.

Összepakoltam a cuccaimat és elindultam a suli felé. Ahogy haladtam gondolkodtam. Nem tudom min, de valamin nagyon kattogott az agyam, míg el nem értem, ahhoz a kereszteződésig, ahol Krisszel szoktam összefutni. Felpillantottam, merre is lehet drága barátom, de helyette Layt pillantottam meg, amint Chennel és KyungSooval beszélgetett. Odaosontam mögéje, Chen és KyungSoo, már észre vettek, de nem szóltak Laynek, így sikeresen át tudtam ölelni hátulról. Ugrott egyet a karjaim közt, de mikor látta, hogy csak én voltam, egyből megütött.

- Nah! –mondtam és simogatni kezdtem az ütés helyét –Ez fájt! –mondtam neki szomorúan.

- Kellett neked, megijeszteni. –mondta mosolyogva szerelmem.

- Igazad van. –mondtam mosolyogva és átöleltem a derekát, miközben közelebb vontam magamhoz –Bocsánat.

- Megbocsátok. –mondta és közelebb hajolt. Egyből rávetettem magamat ajkára, nem érdekelt, hogy látnak minket. Csak ő volt a fontos. Mikor ebből a kellemes csókból kibontakoztunk, egy kezet éreztem meg vállamon.

- Látom összejöttetek. –hallottam meg, drága barátom hangját. Egyből fordultam felé, de ő elsétált mellettem egyenesen Chen felé. Megállt előtte, elmosolyodott és…

MI A JÓSÁGOS ÉG TÖRTÉNT ITT??? Kris, mióta… mióta meleg??? Micsoda? Jól látok? Kris megcsókolta Chent? Mikor? Hol? Hogyan? Miért? Te mióta… Nem! Tudtam volna, ha az lenne. De várjunk csak egy pillanatot! Akkor ezért nézett úgy Chenre, és Chen ezért nem nézett Krisre, mert… Úristen! Végig a szemem előtt volt minden, csak nem vettem észre! Én hülye! Ezt mégis… Atya! Úr! Isten! Öhm… most, mégis mit kellene tennem. Layre pillantottam, aki ugyanúgy döbbenten figyelte az esemény, ahogy én.

Mikor Krisék abbahagyták az enyelgést, kérdően néztem drága barátomra, aki még mondott valamit Chennek, aminek úgy tűnik nagyon örült, az előbb említett, mert egyből Kris nyakába ugrott. Mégis mi történt itt?

Miután Chen elengedte Krist, Yixinggel szinte egyszerre nyúltunk, ki-ki a maga barátjáért és félre húztuk őket. Megállítottam magam előtt Krist és vártam, hogy beszéljen. Ő csak értetlenül nézett rám.

-Suho…

- Mikor akartad elmondani, hogy te is meleg vagy? –kérdeztem meg, ami egyből az eszembe jutott.

- Én nem vagyok meleg Suho. –mondta a szemembe.

- Mi? Akkor miért csókoltad meg Chent? –kérdeztem értetlenül.

Sóhajtott egy nagyot, majd a kezét tarkójára tette és szégyenlősen elmosolyodott.

-Én Chent szeretem. Rajta kívül más szóba sem jöhet. Nem szeretek más férfit rajta kívül, csak őt. Ezért nem vagyok meleg. –válaszolta. Ledöbbentem. Krist még sosem hallottam így beszélni.

- Értem. –mondtam –Hát… -vigyorodtam el, amitől megijedt.

- Mit akarsz? –kérdezte aggódva. Tudta, hogy csak akkor mosolygok így, ha valami rosszban sántikáltam. Mint egy idióta öleltem magamhoz, amitől éreztem, ahogy minden izma megfeszült. Nem bírtam, nem elengedni. Nagyon boldog voltam, mert végre ő is talált valakit maga mellé. Mosolyogva néztem fel rá, mire látta mennyire örültem, így játékosan összeborzolta a hajamat, amit jól tudott, hogy utálom, de ő is. Így fölnyúltam hajához, hogy összeborzolhassam és sikerült, mert épp Chenre pillantott. Természetesen leszidott, hogy mit tettem, de nem tudtam félni tőle.

- Egy dolgot árulj el, mielőtt megölnél! –mondtam mosolyogva, mert tudtam, hogy most meg fog ölni.

- Miből gondolod, hogy megöllek? –vetette rám ijesztő vigyorát –Mit kéne elárulnom? –tett felém egy lépést.

- Mert mindig azt csinálod, ha elrontom a hajadat. –mondtam nevetve és hátráltam –Hogy jöttetek össze Chennel? –mondtam és megálltam.

- Jól ismersz Suho. –mondta nevetve, majd megállt. Elvigyorodott és gyorsan rám vetette magát. Halálra csikizett és szadízott, de megérte. Mikor lenyugodtak a kedélyek, végre a suli felé vettük az irányt, ahol egyből az osztályba érve, leültettem magam mellé faggatni kezdtem.

- Mindent mesélje el! –utasítottam és kíváncsian vártam. Kris elnevette magát, majd kissé közelebb ült.

- Hát az úgy volt, hogy…

Egy házi dolgozat által... 6.rész

Lay POV

- KiBum, ő itt JoonMyun, a barátom. – mondtam.

Félszemmel hyungra néztem, és látom zavarodott tekintettét. Reméltem, bele megy.

- A barátod? Ne nevettess. –lépet felém nevetve.

- És ha mégsem vicces? –szólalt meg Suho, és tett felé egy lépést. Engem ezzel kicsit háta mögé szorítva.

- Tényleg a barátja vagy? –kérdezte KiBum.

- És ha az vagyok? Talán valami bajod van vele? –kérdezett vissza kicsit ingerülten.

- Szóval sikerült találnod valakit, aki kinyalja a seggedet? Helyes. –vigyorodott el.

- Mit mondtál? –szólt hozzá hyung dühösen.

- Semmit. Remélem, élvezed ezt a kis anyámasszony katonáját dugni. –szólt vissza –Jah, hogy még nem dugtad meg. Lay, csalódtam benned, azt hittem már az első adandó alkalommal széttártad neki a lábaidat. Úgy tűnik a belevalós kis Lay megváltoztál. –mondta majd felemelte a kezét. Egyenesen felém nyúlt, de Suho elütötte kezét.

- Szerintem jobb, ha elmész. –mondta neki.

- Jól van. Nem kell ennyire parázni. –mondta, s felemelte kezét.

Én csak ott álltam, és szorítottam JoonMyun kezét.

- Nah, úgy tűnik zavarok. Cső. – egy gúnyos mosollyal megfordult és elment.

Ő itt volt. Ő itt van? Hogy került ide? Miért pont most?

- Yixing. –szólított meg lágyan –Yixing. –mondta nevemet ismét –Lay. – most kissé erélyesebb volt, és kezét a vállamra tette.

- JoonMyun? Mi…- kezdtem bele.

- Elment. –mondta.

- Értem… - suttogtam –Én… köszönöm…

- Nem kell mit. –mondta, és megsimogatta arcomat.

Olyan jó érzés.

- Sajnálom… hogy belerángattalak… - mondtam, de nem néztem a szemébe.

- Ne mondj semmit. –válaszolt, majd megölelt. Fejemre adott egy puszit, s szorosabban font körbe karjaival.

JoonMyun erős karjaiban eltudnék bújni a világ elöl. Ha rossz napom van, ha szar jegyeket kaptam, ha nincs minden rendben.

- Köszönöm, hogy itt voltál velem egész végig. – mondtam, majd eltoltam magamtól, és gyorsan a házba mentem.

Amint beértem a védelmet nyújtó házba, könnyek szántották végig arcomat. Miért? Miért érzem ezt a mellkasomba? Miért érzem úgy, hogyha hozzám ért, ott helyben eltudnék ájulni.

- Én beleszerettem volna? – kérdeztem magamtól.

Anya nem volt otthon, így egyedül voltam. Csináltam magamnak ebéd-vacsit, majd leültem a tévé elé, és csak kapcsolgattam. Aztán nekiálltam tanulni, de valahogy elaludtam a töri könyvem felett. Reggelt fájó derékkal ébredtem, s kialvatlanul. Gyorsan elpakoltam a tankönyveimet, majd leszáguldottam a lépcsőn. Egy hangos köszönés kíséretében már ki is léptem az ajtón. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül lenni. Olyan zavaros volt minden. És még az is. Tegnap KiBumnak azt mondtam, hogy JoonMyun a barátom. Hyung megvédett tőle. Belement az egész játékba. De én…

- Szia Xing. – köszönt valaki.

- Ohh hyung, szia. – mosolyodtam el. – Te itt?

- Mehetnénk együtt suliba.

- Hyung te ne-

- Yixing, én szeretném, gyere. – mosolygott rám, s kezdett el húzni.

Nagyon feszültnek tűnt. Visszahúztam karjánál fogva, és kezeim közé vettem arcát. Az álkapcsa meg volt feszülve.

- Minden rendben? – kérdeztem gyanakvóan.

- Persze. Miért ne lenne? – nevetett hamiskásan.

- Az igazat mond. – néztem a szemébe.

- Volt egy álmom… – sóhajtott – Te szerepeltél benne, ahogy egy arctalan ember bánt téged. Én nem tudtam mozdulni se beszélni. Majd oda jöttél hozzám, és azt kérdezted miért nem segítettem, miért csak néztem. Aztán KiBum karjai közé rohantál. – fordította el fejét.

- ÉN soha nem rohannék KiBum karjai közé, ezt jegyezd meg. – fordítottam vissza, hogy szemébe tudjak nézni. – Utálom. Gyűlölöm. A pokolra kívánom.

- Egyszer elmondod, hogy miért?

- Igen, majd.

- Minden nap velem fogsz menni suliba, és haza is kísérlek. – jelentette ki.

- Mi? – kerekedtek ki szemeim. – Ez nem szükséges hyung.

- De én akarom.

- Miért?

- Mert félek. – tette kezét kezemre, s cirógatni kezdte.

- Mitől?

- Hogy valóra válik az álmom.

Szívem hatalmasat dobbant. Félt, hogy valóra válik. Félt, hogy KiBum karjai közé rohannék? Homlokát enyémnek döntötte, s mélyen a szemembe nézett.

- Menünk kéne. – mondtam halkan.

- Igen, kéne.

Eltávolodtunk egymástól, és a suli felé vettük az irányt. Csöndben sétáltunk egymás mellett, EZ nem az a kínos csend volt, hanem a kellemes. Útközben Kris is hozzánk csapódott, és meglepett fejet vágott, mikor engem is észrevett. Azért ennyire nem vagyok kicsi. Elkezdett valamiről beszélni. Én csak hallgattam az „eszmecserét”. JoonMyun néha hozzáért kezemhez, s végigsimított rajta. Aztán összefűzte kisujjunkat. Kris nagyon belejött a beszédbe, így ezt nem is vette észre. Felnéztem JoonMyunra, aki abban a pillanatban nézett le rám. Egymásra mosolyogtunk, és mentünk tovább. Megláttam Chent, és KyungSoot, így egy gyors köszönés után, odamentem hozzájuk.

- Sziasztok. – köszöntem.

- Szia. Mi újság? – kérdezte Chen.

- Semmi különös. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Mi van közted, és Kris között?

JongDae arca elfehéredett, és csak nézett rám.

- Tetszik neked? – húzom fel szemöldökömet.

- É-én nem… lehet… talán… izé… baszki. – vörösödik el.

- Szóóval?

- Igen tetszik. – fordult el.

Mielőtt bármit is mondhattam volna becsöngettek, és mentünk az osztályba. Az órák unalmasak voltak. Chen szünetekben sem tudtam kikérdezni, mert folyton elbújt előlem. A kis suttyó. Aztán elérkezett az ebéd ideje. JoonMyunnal felmentünk a tetőre, ahogy megbeszéltük. Ettünk, beszélgettünk, viccelődtünk. Épp a lépcsőn mentünk lefelé, hogy a következő órára menjünk. Egy ötlettől vezérelve mellé léptem, arcon pusziltam, majd folytattam az utamat lefele. Hallottam, hogy megállt, majd jött tovább. A nap további része unalmas volt. Chen folyton került engem, így nem tudtam őt még mindig kifaggatni. Ahogy Suho ígérte, haza kísért. Amint haza értem a szobámba mentem, és levetettem magamat az ágyra. Holnap ismét JoonMyunnal megyek iskolába. Tényleg jött, és haza is kísért engem.

*****

A mai nap kivétel volt, mert nem jött. Helyette viszont KiBum igen.

- Jó reggelt szépségem. – köszönt nyálasan.

- Nincs hozzád se hangulatom, se kedvem. – morogtam

- Naa Yixing – jött közelebb – Így kell köszönteni a szerelmedet?

- Egy: ne gyere közelebb. Kettő: nem vagy a szerelmem. Három: hagyj békén. –mondtam, majd mentem ki a kapunk, de utamat állta.

- Hol van a szőke herceged?

- Közöd?

- De kis méregzsák lett valaki. – nevetett.

Nem válaszoltam semmit, csak félre löktem őt, és elindultam az iskolába.

Ha a mai napomat kellene jellemeznem, egy szót tudnék rá mondani: szar. KiBum elcseszte a reggelemet, meg úgy az egész napomat. És ráadásul a nap végén ott várt az iskola kapunál.

- Mit keresel itt? – kérdezem gúnyosan.

- Hozzád jöttem. – lökte el magát a vasoszloptól.

- Hagyj békén!

Nem válaszolt, csak megragadta csuklómat, és húzni kezdett. Ez fáj. A fájdalomtól könnyek szöktek szemembe. Elkezdtem ellenkezni, de csak még jobban fájt. Addig rángatott magával, míg házunkhoz nem értünk.

- Enghedj márhr el! Ehz fáhj! – sírtam.

- Vissza akarlak szerezni! – jelentette ki.

- Vissza akarsz szerezni? – kezdtem el nevetni. – Te? Aki megütött egy nála gyengébb, és védtelen embert? - nevettem még jobban.

Megragadta kezemet, és elkezdted magához húzni. Olyan gyorsan történt minden. Ajkaimat erőszakosan birtokba vette. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el.

Mikor kinyitottam szememet KiBum a földön feküdt, felette pedig JoonMyun állt. Megragadta csuklómat, és húzni kezdet maga után. A házunkhoz volt közel egy park, oda mentünk. Amint egy fa alá értünk kirántottam csuklómat, keze közül. Könnyes szemekkel néztem fel rá. Arcomhoz akart érni, de én ellöktem kezét. Újra próbálkozott, és én hagytam neki. Óvatosan letörölte könnyeimet. Arca egyre közelebb került enyémhez, míg végül ajkaink össze nem értek.

Megcsókolt. Ő most megcsókolt engem. Hasamba pillangók repkedtek, szívem hevesen vert.

Keze tarkómra csúszott, majd erősebben nyomta ajkát ajkamnak. Elfordította fejét, majd mozgatni kezdte ajkait. Én is megmozdítottam sajátomat. Az egész röpke tíz másodpercig tartott, majd eltolt magától.

-Lay… felejtsd el, ami az imént történt… kérlek… - mondta, és lehajtotta fejét.

Felejtsem el? Ezt? Amit az előbb csináltunk? Biztos, hogy nem!

Most én voltam az, aki kezdeményezett. Kezemet tarkójára tettem, és visszahúztam magamhoz. Hevesen faltuk egymást. JoonMyun átkarolta derekamat, én pedig a nyakát. Kezemet hajába vezettem, és megmarkoltam. Nyelvünk vad csatát vívót, küzdöttek a dominanciáért.

- Menjünk… hozzám – mondta a csókok közepette.

- Én közelebb vagyok.

- Nem érdekel.

Még egy ideig cuppogtunk, majd megfogta a kezemet, és maga után húzott. Inkább futottunk, minthogy gyalogoltunk. Hyung kinyitotta az ajtót, betolt rajta, majd neki nyomot a zárt ajtónak, és újra ajkaimra tapadt. Én ugyan úgy átkaroltam nyakát, és hajába markoltam. Addig ő combomat, oldalamat simogatta. Elkezdte letolni rólam zakómat, és én is így tettem vele. Combomra vezette mindkét kezét, és felkapott. Ösztönösen fontam körbe lábaimmal derekát. Ágyékünk összesimult, így a csókba folytattuk sóhajunkat. JoonMyun néha lökött egyet csípőjével, aminek a vége az lett, hogy a csókba sóhajtoztunk. Keze letévedt fenekemre, és belemarkolt, majd tartott tovább. Annyira hevesen faltuk a másikat, hogy egy nyálcsík folyt végig a számtól állkapcsomig.

- JoonMyun – hallottam meg egy női hangot. Itthon van az anyukája?

Hyung gyorsan hátra nézet, majd lerak a földre. Kezeim még mindig nyakán voltak, míg az övét derekamra helyezte.

- Anya. Neked ágyban kéne lenned. – mondta egy kis csönd után.

- Zajokat hallottam, így hát lejöttem. Szia Yixing. – int nekem.

- Jó napot. – köszöntem, majd éreztem, ahogy elvörösödtem.

- Yixing, maradsz vacsorára? – kérdezte kedvesen.

- Igen, köszönöm.

- Akkor gyertek.

JoonMyunnal elengedtük egymást, majd csöndben bementünk a konyhába. Az anyukája kérdezgetett minket, de legfőbbként engem. Szerencsére nem kérdezett rá az előbb történtekre. Addig beszélgettünk, míg olyan késő nem lett, hogy itt kellett, hogy aludjak, megint. Hyung adott alsót, és egy pólót. Direkt csinálja ezt! Az a póló épp hogy eltakarja a fenekemet, és ráadásul nadrágot sem adott. Amint meglátott engem ebben az öltözetben megnyalta szája szélét. Istenem.

Mind a ketten befeküdtünk az ágyba. Én a jobboldalamra fordultam, Suho pedig a balra. Percekig lehettünk így. Szinte egyszerre mozdultunk meg, és fordultunk a másik felé, majd egymás ölelésébe bújtunk. Én fejemet mellkasába temettem, míg ő arcát a nyakamba. Nem szóltunk semmit. Hirtelen a hátamra fordított, majd fölém tornyosult. Ajkaimra hajolt, és lassú csókba hívott. Rögtön átkaroltam nyakát, és húztam közelebb, de aztán elvált tőlem. Ugyan úgy felettem maradt. Összeszorította ajkait, majd lehatotta fejét.

- Te csak játszol velem!- löktem le magamról, és kibújtam az ágyból.

- Ez nem igaz! – kezdett el ellenkezni.

- Olyan arcot vágtál az előbb, mint aki megbánta, vagy, mint aki másra számított! Te nem is engem csókolsz, hanem valaki mást képzelsz a helyembe! Reményekkel tömsz, hogy talán lehet több! De te valaki másra gondolsz!

- Yixing, ez nem igaz! – emelte fel hangját.

- Akkor mondj egy nyomos indokot, hogy most miért ne kezdjek el öltözni, és hogy miért ne menjek el az éjszakaközepén. – emeltem fel mutatóujjamat, közben könnyek gyülekeztek szemembe.

- Azért, mert magam mellett akarlak tudni! – jött közelebb.

- Ki az? Ki az, akit a helyembe képzelsz? – kezdtem el hátrálni.

- Az első barátom. - vallotta be - De már rég volt.

Addig hátráltam, míg a falnak nem ütköztem, és ő addig jött, míg előttem nem volt. A könnyek, amik eddig szememet csípték, most előbukkantak, és villámgyorsasággal szántották végig arcomat.

- Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy haza menj. Nem akarom, hogy KiBum a közeledbe legyen. Nem akarom, hogy távol legyél tőlem. Nem akarom. – nyomott puszit ajkaimra, és megölelt.

- Sajnálom. –szipogtam, és visszaöleltem.

- Én sajnálom. – puszilta meg homlokomat.

Nem tudom, hogy meddig álltunk így, mikor feküdtünk vissza az ágyba, de reggel JoonMyun ölelő karjai közt ébredtem. Ő már fent volt, és rám mosolygott, majd megcsókolt.

Reggelizni is együtt mentünk le, az a mosoly, ami reggel az arcomon volt, mikor megláttam JoonMyun, levakarhatatlan volt. Anyukája mosolyogva fogadott minket, és asztalhoz ültetett. Reggeli közben sokszor néztünk egymásra. Szemei mérhetetlen szeretett sugároztak.

Miután ettünk hyung hazakísért. Nagyon zavarba voltam, és szerintem ezt ő is észrevette, mivel nevetni kezdett. Amint az utcánkba értünk, és megláttam az a fekete városi telepjárót, elfogott a félelem. Ilyen gyorsan elment volna egy hét? Lépteimet lassabbra vettem, s próbáltam nem feltűnően sírógörcsöt kapni. Telefonomat elővéve néztem meg mennyi az idő, de észrevettem, hogy a cipőfűzőm kikötődött.

- Megfognád? – fordultam felé.

- Persze. – adtam a kezébe a készüléket.

Gyorsan megkötöttem, majd indultunk tovább.

- Sajnálom a tegnapit. – álltunk meg a kapunk előtt, s felé fordultam.

- Nem én sajnálom. – jött közelebb.

Kezét arcomra helyezte, majd megcsókolt. Nem volt tolakodó, sem vad.

- Szia – mondta.

- Szia.

Még kaptam tőle egy utolsó csókot, majd bementem a házba.

- Ki volt az a fiú? – kérdezte egy mély hang.

- Anya azt mondta elmentél egy üzleti útra. Egy hétre.

- Hamarabb hazajöttem. Hiányzott a családom. És az a két nap mi számít? – jött közelebb hozzám.

Próbáltam felfutni az emeletre, de elkapott, s a falnak lökött. Fájdalmasan nyekkentem egyet. Végül elhúzott onnan, és a földre hajított.

- Lefeküdtetek? – kérdezte, közben pólómat tépte le rólam.

Könnyeim már patakokban folytak, s egész testem remegett.

- Kérdeztem valamit! – emelte fel hangját.

- É-És ha i-igen? – kérdeztem vissza.

Tenyere hangosan csattant arcomon.

- Te ne feleselj velem!

Elkezdte az övét kicsatolni, s az enyémet is.

- Neh. hahgyj béhékn – csuklott le a hangom a sírástól. – Neh. – már zokogtam.

- Legalább rendesen kitágított?

- Nehhh – sírtam föl hangosan.

A bejárati ajtó kinyílt, s JoonMyun lépett be rajta, de amint meglátott minket lefagyott.

- S-Segishts – kértem sírva.

- Szóval ő lenne az? – szorított oldalamra.

- Ah. – zokogtam fel fájdalmasan.

Elkezdtem ficánkolni alatta, de ebből az lett, hogy még jobban a földre szorított, s már emelte kezét. Becsuktam, majd összeszorítottam szememet, ezzel készülve az ütésre. Valami hangos csattanást hallottam, majd a rajtam lévő súly eltűnt, s már nem szorítottak a földre. Kinyitottam könnyes szememet, és megláttam apát, ahogy a földön fekszik ájultam, majd JoonMyunt.

- J-JoohMyhun.

Ő felém fordult, s letérdelt hozzám. Én a nyakába vettetem magamat, és hangosan felsírtam. Görcsösen szorítottam hátán a ruhát. Szerintem még ő is sokkban volt, az előbb látottak, és történtek miatt.

- JoonhMyyuhn. – sírtam nevét.

Ő eltolt magától, majd kezei közé fogta arcomat. Szemében könnycseppek csillogtak.

- Most már itt vagyok, nem bánthat. Már nem kell félned. Itt vagyok.

Törökülésbe ült, majd az ölébe húzott, és úgy ölelt tovább. Csupasz hátamat kezdte simogatni. A földről felvett valami anyagot, majd a hátamra terítette, s folytatta nyugtatásomat.

- Itt meg mi történt? – hallottam meg édesanyám rémült hangját.

Egy házi dolgozat által... 5.rész

Suho POV

Mégis mi a fene történhetett vele, hogy így reagált mindenre. Ki azaz állat, aki bánthatta? Megölöm azt az embert, ha egyszer a szemem elé is kerül. Esküszöm, kinyírom.

Lay, egész éjjel beszélt álmában, nyöszörgött, verte a víz, görcsösen szorított magához és néha valamiféle rángása is lehetett, mert arra lett figyelmes egyszer-kétszer, hogy belém rúg. Egész éjjel nem aludtam, egy másodpercet sem. Vagy ha sikerült is, akkor meg Lay ébresztett fel valahogy. Nem haragudtam rá. Egyszerűen annyira végtelenek és sebezhetőnek tűnt, nem tudtam nem őt figyelni az éjjel. Ahogy ott a karjaim közt feküdt, meg akartam védeni őt mindentől. Nem tudtam, mi válthatta ki belőle ezeket, de egyszerűen nem tudtam szemet hunyni feledte. Meg kell őt védenem valahogy. Bármi áron.

Miért éreztem így magamat? Miért éreztem ezt néhány nap után? Mi történt velem? Nem akartam ezt érezni. Nem akartam, ismételten csalódni, de… valami azt súgta, nem lenne egyoldalú ez az érzés. Már a könyvtárban éreztem, hogy itt valami volt köztünk. Annyira furcsa volt ezt ismételten érezni, hogy ki akartam magamból valahogy űzni, mert tudtam mi a vége az ilyen kapcsolatoknak. Pontosan mivel jár, egy azonos neműt szeretni. Ezért próbáltam mostanában nem beleszeretni senkibe, mert nem akartam megint átélni ugyanazt, mint vele. Elegem volt már ezekből az érzésekből, de most, hogy Lay itt feküdt mellettem, másképp gondoltam a dolgokat. Miért változtatott meg ilyen rövid idő alatt? Beszélnem kéne Krisszel hátha tud segíteni, mondjuk, nem tudom, miben tudna segíteni, de meg kell próbálnom. Még mindig nehéz elfogadnia a tényt, hogy a fiúkat szeretem, de elfogad olyannak, amilyen vagyok, és ezt nagyon szeretem benne. Bármikor számíthattam rá. Mellettem volt mindig. Örültem, hogy ilyen barátom volt, meg persze a többiek. Akivel még ilyenekről el tudok beszélgetni –mondjuk, nem említem neki, hogy biszex vagyok- az Kai. Vele is pontosan el tudtam beszélgetni a problémákról, de az már rég volt. Mióta máshova járnak a többiek, mintha megszűntek volna. Találkoznom kellene velük, mert hiányoznak. Kris, mintha említette volna, hogy valamikor eljönnek és meglátogatnak minket vagy valami hasonló. Nah, akkor én nem fogok aludni és három napon keresztül leszek másnapos. Anya nem fog ennek örülni, de tudja milyenek a fiúk.

Mire ismételten észhez térek és nem Lay alvó arcát figyelem, feltűnik, hogy már reggel van. Jobban mondva, nyolc óra. Halkan suttogtam nevét, hogy felébresszem, mire szorosan hozzám bújt és azt kérte, védjem, meg és hogy nem akart találkozni vele. Kivel nem akart találkozni? Kitől védjem meg? Mi történhetett veled Lay? Hagytam, hogy visszaaludjon, miközben hozzám bújt. Nagyon féltettem. Nem tudom mitől vagy kitől, de féltettem. Meg akartam védeni.

Olyan tíz óra körül lehetett mikor azt éreztem, ideje lenne már felkelni, mert gondolom az anyukája nem tudta hol is aludt, mert ez nem volt benne a tervben. Elkezdtem simogatni hátát, oldalát, és kezem valahogy letévedt fenekére. Még szerencse, hogy volt rajta nadrág. Ha nem lett volna… Úristen! Nem! Erre nem gondolhatok! Nem szabad. Egyáltalán, miért csúszott a kezem a fenekére? Meghibbantam vajon? Ezzel csak elijesztem. Elkezdtem csókokkal hinteni bőrét, a nyakát, vállát és arcát. Istenem! Mennyire jó érzés. Annyira hiányzott, hogy valakihez így érhessek hozzá. Annyira rég volt már. Kell nekem! Nem akarom elengedni! Miért tudtam ennyire gyorsan kötődni valakihez és miért voltam képtelen őket elengedni.

Sikeresen felkelt Lay, lementünk reggelizni, ott anyával találkoztunk. Hangsúlyozom ANYÁVAL. Ritka, hogy egy teljes hétvégét itthon töltsön, de úgy tűnt kivett egy kis szabadságot. Meg is érdemelte, mivel állandóan dolgozott. Kár, hogy most nem töltöttem vele annyi időt, mint szerettem volna, de ha Layt hazakísértem, akkor utána csak az övé leszek. A reggeli végeztével, felöltöztünk, mondtam anyának, hogy hazakísérem Layt és utána itthon is leszek. Ahogy haladtunk feléje, csak beszéltünk és beszéltünk, fogalmam sem volt róla, miről volt szó, csak mondtam, ami eszembe jutott. Vele akarok lenni. Több időt akartam vele tölteni. Mit tegyek?

- Xing… Holnap… nincs… kedved… velem… ebédelni… a… suliban? – makogtam össze-vissza, és szerintem el is pirultam. Hogy voltam képes ezt kérdezni?

- Hidd el JoonMyun nem szeretnéd azt, hogy én veled ebédeljek. – sóhajtotta. Már megint ezt mondta!

- De miért? Mindig ezt mondod, hogy nem szeretném. Pedig én szeretném, ha velem ebédelnél. – fogtam meg kezét. Nem akartam, hogy eltűnjön.

- Hyung…

- Yixing ebédelj velem. Ha nem is a suli étkezőjében, akkor legalább a tetőn. –kérleltem.

- Biztos? – nézet fel rá.

- Biztos. – szorítottam meg kezét.

- Rendben. – mosolygott rám.

Nagyon örültem neki. Nem is engedtem el kezét, míg a házukhoz nem értünk. Nem érdekelt, hogy az emberek megnéztek minket, túlságosan boldog voltam, hogy erre figyeljek. Ahogy egyre jobban közeledtünk Layhez, feltűnt egy alak a házuk előtt, gondolom ott lakik Lay.

Mikor már eléggé közel értünk, hirtelen Lay összekulcsolta ujjainkat, mire kissé megdermedtem. Miért?

- Hogy kerülsz ide? – kérdezte Lay, köszönés nélkül. Kicsoda ez az alak?

- Neked is, szia. – morogta az idegen, legalábbis számomra idegen- Hozzád jöttem.

- Hozzám? Hozzám? Menj ahhoz a kurvához! –szólalt meg Lay. Szinte érezhető volt hangjából, hogy nem kívánatos személlyel volt előttünk.

- Yixing… Sajnálom. Hiba volt.

- Hát ez az, hiba volt. Hiba volt, hogy egyáltalán szóba álltam veled! – kelt ki magából Lay. Mi folyik itt?

- Szerintem ezt ne itt beszéljük meg… És ő ki? – nézett rám az alak. Én ki vagyok? És te ki vagy egyáltalán?

- KiBum, ő itt JoonMyun, a barátom.

Micsoda? Kikerekedett a szemem Lay kijelentésén. A barátja? Én? Mi van? Várjunk csak egy pillanatot! Azt mondta a barátja vagyok, akkor ő talán… a volt barátja… KiBum akkor… talán… vissza akarja szeretni Layt… Akkor Lay ezért… Aha, most már értem miért is vagyok a barátja.

- A barátod? Ne nevettess. –mondta KiBum és Lay felé lépett.

- És ha mégsem vicc? –szólaltam meg és én is tettem feléje egy lépést, közben Layt kissé hátrébb szorítottam. KiBum sokkal magasabb volt, mint én, így kissé megdermedtem, hogy én ezt, hogy is fogom most megoldani. valamit ki kellett találnom.

- Tényleg a barátja vagy? –kérdezte KiBum.

- És ha az vagyok? Talán valami bajod van vele? –kérdeztem és kihívóan néztem rá. valahogy el kellett tüntetnem innen. Lay, nagyon ideges volt már. KiBum Layre tekintett, nem láttam Lay arcát, de volt egy olyan érezésem, hogy a háta közepére nem kívánta ezt a beszélgetést. KiBum elmosolyodott.

- Szóval sikerült találnod valakit, aki kinyalja a seggedet? Helyes. –mondta vigyorogva.

- Mit mondtál? –szóltam hozzá. Most már nagyon felidegesített a viselkedése. Ahogy lenézte Layt, az rohadtul szarul esett. Mit képzel ez magáról?

- Semmit. Remélem, élvezed ezt a kis anyámasszony katonáját dugni. –kérdően néztem rá –Jah, hogy még nem dugtad meg. Lay, csalódtam benned, azt hittem már az első adandó alkalommal széttártad neki a lábaidat. Úgy tűnik a belevalós kis Lay megváltoztál. –mondta és felemelte a kezét. Egyenesen Lay felé nyúlt, de egy határozott mozdulattal, megragadtam karját és ott tartottam.

- Szerintem jobb, ha elmész. –mondtam neki. Nagyon felidegesített. Mit képzel ez magáról? Undorító.

- Jól van. Nem kell ennyire parázni. –mondta és húzta el a kezét. Elengedtem, de még mindig nem tágítottam Lay elől. A közelébe nem engedem ezt az idiótát. Lay görcsösen szorította kezemet, szerintem mióta meglátta KiBumt, de csak most tűnt fel. Annyira el voltam foglalva KiBummal, hogy észre sem vettem, hogy még a pólómat és megragadta. Szerintem akkor, mikor KiBum feléje nyúlt. Undorító egy alak.

- Nah, úgy tűnik zavarok. Cső. –mondta és ezzel megfordult és egy gúnyos mosollyal az arcán elment. Figyeltük, ahogy eltűnt az alakja az utcában. Mikor már nem láttam, sóhajtottam egyet és Lay felé fordultam. Csak bámult maga elé. Teljesen le volt sokkolva.

- Yixing. –szóltam hozzá lágyan. Nem reagált. –Yixing. –szólítottam meg ismét. Nem reagált semmit. –Lay. –kissé határozottabban mondtam és kezemet vállára tettem, erre felkapta a fejét és nézett rám.

- JoonMyun? Mi…

- Elment. –mondtam neki. Gondolom azt akarta kérdezni, mi történt.

- Értem… -mondta alig hallhatóan. –Én… köszönöm…

- Nem kell mit. –mondtam mosolyogva és megsimogattam arcát.

- Sajnálom… hogy belerángattalak… -mondta és leszegte a fejét.

- Ne mondj semmit. –mondtam és magamhoz húztam. Megcsókoltam feje búbját és szorosan tartottam karjaim közt.

Addig álltunk, így míg Lay lassan el nem tolt magától. Megköszönte, hogy itt voltam vele, majd bement a házba.

Elindultam hazafelé, de sokszor visszanéztem a házra, hogy véletlenül sem bukkan fel KiBum. Ha meglátom Lay közelében nem állok jót magamért. Egyre idegesebb lettem, ahogy Layre és KiBumra gondoltam. A fejem is fájni kezdett. Csak most ne boruljon el az agyam. Nem akarok ismételten olyanná válni. Kris nincs most itt, hogy leállítson. Pihennem kellett. Igen. Az talán segít.

Ahogy hazaértem anya mosolygós arcával találtam szembe magamat. Egyből jobban éreztem magamat, de most nincs kedvem semmit sem csinálni. Talán, ha filmet nézek anyával, akkor jobban érezhetem magamat. Anya örült az ötletemnek és máris nekikezdett a filmezés előkészítéséhez. Készített némi harapnivalót, meg innivalót is, és leültünk a kanapéra. Anya egyik kedvenc filmjét kezdtük el nézni, amit én nem szerettem, de anya kedvéért mindig megnéztem vele. Tudta, jól, hogy utálom, de mindig megnéztem vele, ha akarta. Ezen a filmen mindig elsírta magát, mert a főszereplő meghalt, de mindig azt mondta, imádja, mert egyszerűen csodálatos a film. Nekem sem volt vele semmi bajom, csak számomra unalmas volt. Jók a színészek, a történet is, de engem nem fogott meg. Már kívülről fújtam a szereplők szövegét, mert annyiszor láttam.

Anyában most sem kellette csalódnom, amikor is a főszereplő meghalt, elsírta magát és szorosan hozzám bújt. Átöleltem, simogattam a hátát, tudtam, hogy imádta, ha csinálom. Átölelte a derekamat és elzokogott egy köszönömöt. Nem tudtam, miért mondta, de megpusziltam arcát, mire elmosolyodott és nevetni kezdett.

Imádtam ezeket a perceket, melyet anyával töltöttem, mert ilyenkor semmire sem tudtam gondolni, csak rá. Nagyon hiányzott már egy kis együtt töltött idő. Mikor a filmnek vége volt, anya kifújta az orrát, majd mosolyogva felém fordult és megpuszilta arcomat. Megköszönte, hogy megnéztem vele a filmet. Én csak elmosolyodtam a kijelentésén, majd magamhoz öleltem. Imádtam anyát. Mindent megtett, azért hogy nekem jó legyen, még ha ezért huszonnégy órákat is kellett dolgoznia. Már ezerszer elmondtam neki, hogy ne hajszolja magát a kimerültségig, mert egyszer baj lesz belőle. Ő erre mindig csak legyintett, és mondta, az ő szervezete már hozzászokott ehhez. Még így ültünk néhány órán át, majd megebédeltünk és végül anya mondta, hogy be kell ugrania az irodába, mert másnap megbeszélése lesz és át akarta még nézni a dolgokat. Azzal elment én meg otthon maradtam egyedül. Gondoltam, hogy ne csak punyadjak egész nap, így tanultam, ami nálam nagy szó volt, majd kimentem a kertbe, hogy rendbe tegyem kissé.

Este hat felé gondoltam, már bemegyek, mert kezdett sötétedni, meg a hátam se bírta a sok hajolgatást. Anya, ezt hogy bírta? A derekamat nyomkodtam kissé, hogy ne fájjon annyira, majd bementem, lefürödtem, anyával megvacsoráztam, ő eltűnt a papírjaival együtt én meg a szobámba mentem és gondoltam felhívom Krist.

Egészen este tízig beszéltünk, közben a többiek is be akartak kapcsolódni, így a gép elé ültem és a web kamerán keresztül beszélgettünk kilencen. Jó volt végre látni őket és hallgatni a hülyeségeiket. Annyit nevettem és kissé hangosan, még anya is hallotta és szólt legyek kissé csendesebb, de mikor meglátta, hogy a fiúkkal beszélgetek ő is csatlakozott egy kis időre, mert nagyon szerette őket. Mindenkit megkérdezett, hogy volt, mi volt vele, meg a többi. Mondta, hogy valamikor látogassanak meg minket, mert szívesen látja őket, és tudta mennyire hiányoltam őket. Érdekes módon, egyből elfogadták a meghívást, és mondták, hogy majd jelentkeznek ez ügyből. Anya, ezzel el is ment a dolgára, én meg ezekkel a hülyékkel beszélgettem hajnali háromig, mikor mondtam menni kéne aludni, mert suli és Krisnek így is le volt már csukva a szeme. Elköszöntem tőlük, majd az ágyba vetettem magamat. Érdekes módon, egyből elnyomott az álom, de rémálom zavart egész éjszaka.

Reggel mikor felébredtem, teljesen emlékeztem az álmomra. Próbáltam elfelejteni, de nem ment. Az álmomban Lay szerepelt, amit egy arc nélküli alak bántalmazta. Próbáltam neki segíteni, de mintha nem lett volna testem, képes voltam átnyúlni dolgokon és személyeken. Nem volt testem, így segíteni nem voltam képes. Mikor vége volt az egésznek, Lay elém állt. Sírt. Azt mondta nekem, miért nem segítettem rajta, miért csak néztem. Próbáltam megszólalni, de hangom sem volt. Ekkor bőgni kezdett és elrohant, annak a karjai közé, aki az előbb bántalmazta és ekkor megláttam az arcát. KiBm volt az. Ekkor riadtam fel.

Egész álló nap az álom volt a fejemben. Suli előtt Layhez mentem, hogy vele mehessek suliba. Féltem egyszerűen, hogy az álmom valóra válik. Nem akartam egy percre sem magára hagyni. Mondtam neki, hogy mindennap velem fog suliba menni, és haza is fogom kísérni. Kikerekedett szemmel nézett rám mikor ezt elmondtam neki, de beleegyezett. Némán sétáltunk a suliba, közben Kris is csatlakozott hozzánk. Gondoltam, feltűnt neki a viselkedésem, de nem akarta Lay előtt megkérdezni, de mikor ketten maradtunk, mert Lay Chenhez ment, akkor megkérdezte minden rendben van-e. Elmeséltem neki nagy vonalakban mi történt a hétvégén és az álmomat. Teljesen meglepődött rajta, de megértette miért éreztem így. Mikor leültünk a helyünkre, észrevettem, hogy Kris eléggé sokszor sandított Lay és Chen padja felé. Óvatosan én is hátranéztem és láttam, hogy Chen elpirult és leszegett fejjel ült. Mi történhetett köztük?

Ez a nap nagyon szar volt. Egyedül a közös ebédelés Layjel az jó volt. Megnevetettet.

És ilyen volt a következő is.

Minden reggel Layhez mentem, majd suli, aztán hazakísértem Layt, haza és végül aludtam, majd kezdődött elölről. Egyik este anya korábban ért haza, mint szokott. Ezen meg is lepődtem, de mikor megláttam, megijedtem. Nagyon rosszul nézett ki. Meggyötört volt az arca, alig bírt rendesen járni. Odarohantam hozzá és egyből a szobájába vittem, ahol befektettem az ágyba.

- Jól vagyok… Suho… -mondta és már szállt volna ki az ágyból, de egyből visszafektettem.

- Egy fenét vagy jól. Alig tudsz beszélni. Azt felejtsd el, hogy holnap bemész dolgozni. Ki nem kelhetsz az ágyból és ne is próbálkozz. –mondtam neki határozottan, miközben a telefonját vettem elő, hogy felhívjam a titkárnőjét.

- Suho… erre semmi szükség… -nyúlt a telefon felé.

- Nem vagy jól, anya. Vedd észre, kérlek. Azért van ez, mert mindig túlhajszolod magadat és ez lett belőle. Itthon maradsz, és nem vagyok hajlandó vitázni erről. –mondtam neki és már hallottam is a titkárnője hangját a vonal túlsó végén. Megmondtam, hogy anya nagyon rosszul van, így holnap biztos, hogy nem fog bemenni, így mindent mondjanak le, ami aznap van. Sikeresen megegyeztünk, mert ő is látta, hogy anya nem volt ma valami jól. Lementem a konyhába, készítettem neki egy forró levest és teát. Felvittem neki, és míg evett elővettem a lázmérőt, ártani nem árthatott.

Miután anya megette a levest, elmentem fürdeni, de mielőtt aludni mentem volna, még benéztem hozzá és láttam, hogy az igazak álmát alussza. Megpusziltam a homlokát és én is aludni mentem. Még gyorsan írtam Laynek, hogy holnap ne várjon reggel, mert nem megyek, mivel anya beteg. Jobbulást kívánt anyának, és ezek utána aludtam is.

Reggel mikor felébredtem, gyorsan elvégeztem a reggeli teendőimet, betelefonáltam a suliba, hogy nem fogok menni, mert anya beteg. Majd ránéztem anyára. Jobban nézett ki, mint tegnap, de még mindig láza volt. Felvittem neki egy kis lázcsillapítót, majd rendbe tettem a házat. Takarítottam, ha már itthon voltam egyszer, elvégzem azt a feladatot, amit délután akartam.

Egész nap Lay járt a fejembe, hogy vajon mit csinálhatott. Gondolkodtam azon vajon, ki fogja hazakísérni, mi történhet, hogy nem vagyok mellette. Féltem, hogy KiBum fel fog bukkanni. Féltem, hogy a rémálmom valóra fog válni. Oda akartam menni a sulihoz, hogy lássam semmi baja nincs, de anyát nem hagyhattam itt. Most ő a fontos. Meg kellett, hogy gyógyuljon. Végezve a takarítással felmentem anyához, aki láthatólag jobban volt. Felvittem neki az ebédjét, meg a lázmérőt, megnézzük, hogy is állunk. Lement kissé a láza, de még mindig nagyon forró volt a feje. Beléje kényszerítettem egy lázcsillapítót, majd én is megebédeltem, így fél háromkor.

Anya mellett maradtam, beszélgettünk, de állandóan az órát lestem. Most kellett hazaindulnia.

- Valami programod lesz, hogy ennyire nézed az órát? –kérdezte anya. Ránéztem.

- Nem… csak… -kezdtem bele.

- Csak?

- Lay, most fog hazaindulni és…

- Akkor menjél.

- Tessék? –kérdeztem meg.

- Menjél. Van egy olyan érzésem, hogy amikor itt volt, történt valami kettőtök közt…

- Anya! –mondtam, miközben felálltam –Nem történt semmi, csak… -elmondhatom neki a sérüléseket Layen? Vagy inkább ne? Mit csináljak most?

- Jó, akkor nem történt semmi, de akkor is menjél.

- De beteg vagy…

- Felnőtt nő vagy, Suho. És egy kis pihenésre van szükségem. Biztos vagyok benne, hogy nem akarsz végig itt ülni az ágyam mellett és ápolni. Fel fogok épülni. Ez csak egy kis láz. Szóval, utoljára mondom. Öltözz és menjél. Ne akard, hogy meggondoljam magam. –mondta mosolyogva.

- Köszönöm anya. –mondtam neki és mosollyal az arcomon öleltem magamhoz. nagyon hálás voltam neki. Megpusziltam az arcát és már rohantam is, hogy öltözzek.

Szinte rohanva tettem meg az utat Lay házáig. Boldog voltam, hogy anya elengedett, de furdalt a lelkiismeret, hogy otthon hagytam. Végig bennem volt, hogy Layjel nem történt semmi baj, jól volt és már otthon a szobájában ült.

Mikor az utcájukba értem, lassítottam. itt már sétáltam, mert elfáradtam a futástól. Ahogy haladtam feléje, egyre közeledve a célomhoz, úgy kezdet a szívem egyre jobban verni. Izgatott voltam. Látni akartam. Meg akartam győződni róla, hogy tényleg jól volt. Látnom kellett, magamhoz akartam ölelni. Érezni akartam. Mi volt velem? Miért éreztem ezt?

Mikor már majdnem a háznál voltam, megpillantottam Layt, de mikor láttam kivel volt, megállt bennem az élet. Lay nevetett. Nevetett. Mintha valami nagyon szórakoztató lenne. Elkezdtem közeledni feléjük és ekkor vettem észre, hogy a nem kívánt személy megfogta Lay kezét. Lay döbbent volt és csodálkozva tekintett KiBumra. Mit akarhat? Egyre jobban féltem. Gyorsítottam kissé a lépteimen és ekkor az történt, amit nem akartam, hogy megtörténjen. KiBum lehajolt Layhez és megcsókolta. Erősen tartotta magához Lay, mert ő, ellenkezni kezdett. Próbálta ellökni magától KiBumot, de nem ment, még én sem tudtam volna ellökni. éreztem, hogy valamilyen új érzés átjárja egész testemet. Düh? Nem, az nem ilyen. Mi ez? Éreztem, ahogy az érzés átveszi testem felett az irányítást. Egyenesen KiBumnak estem, mikor hozzájuk értem. Ellöktem tőle Layt és ökölbe szorított kézzel ütöttem arcon. Éreztem, ahogy a kemény csontjának csattan az öklöm, de a legkevésbé sem érdekelt. Mikor a földre került, rögtön megragadtam Lay csuklóját, nem érdekelve, hogy fájdalmat okozhattam neki és elrángattam onnan. Futottam vele, egészen a legközelebbi parkig. El akartam tűnni onnan. Miért tettem, azt, amit? Nem értettem ezt az egészet. Mi volt velem? Miért jutottam el idáig? Eddig sosem történt ilyen. Mi történik velem?

Mikor a parkba értünk, Lay erőteljesen kirántotta csuklóját szorításomból és simogatni kezdte a szorítás helyét. Csak néztem, mit tett. Mikor már rám figyelt, felnézett rám és ekkor láttam, hogy könnyes a szeme. És ismételten elborult az agyam. Éreztem, ahogy azaz érzés megint a markában tart és átveszi felettem az irányítást. Közelebb léptem Layhez, kezemet arcára akartam helyezni, de ellökte onnan. Újból próbálkoztam és sikerült. Elkezdtem letörölni a könnyeit és közben rám emelte a tekintetét. Istenem, de gyönyörű szemei vannak, mint neki. Még egy lépést tettem feléje, és arcomat kezdtem közelíteni feléje. Láttam, hogy szemével végig fürkészi arcomat, és keresi a válaszokat, pont, ahogy ő is tette. Ismételtem közeledtem feléje és végül…

Miért történik ez velem?

Ajkamat ajkához érintettem. Milyen kellemes érzés. Lágyan értem, azokhoz a puha, édes párnákhoz. Istenem, de hiányzott ez az érzés. Kezemet hátravezettem tarkójára, miközben kissé erőteljesebben tapasztottam ajkamat ajkára. Elfordítottam kissé a fejemet, hogy azokat az édes ajkakat, még jobban érezhessem. Kell nekem! Ahogy mozgattam ajkaimat, éreztem, hogy az övéi is megmozdulnak. Ahogy ajkai neki csapódtak az enyémnek, úgy keltette fel bennem a régi emlékeket. Mikor őt csókoltam. Ő ért így hozzám. Ő… és ekkor eltoltam magamtól Layt. Én… őt képzeltem Lay helyére. Én… hogy lehet ilyen? Teljesen értetlenül nézett rám. Mit tegyek? Én…

-Lay… felejtsd el, ami az imént történt… kérlek… -mondtam neki és lehajtottam a fejemet.

Én mekkora egy köcsög vagyok!