Egy házi dolgozat által... 2.rész

Lay POV

- Kéhrlehk neh. Hahgyd abba. – sírtam. - Ehz fáhj…

- Szerinted érdekel ez engem? – nevetett fel, és szorította még jobban csuklóimat.

Könyörgök, üvöltök, sírok, zokogok, de mind hiába… Vele szembe én gyenge vagyok, és a tudat, hogy ezt mind ő teszi velem… Kicsatolta övét, s lehúzta nadrágja cipzárját.

- Tudod mi a dolgod. – kényszerített térde.

- Nehm. – fordítottam el fejemet.

- Vedd a szádba! Ne akard, hogy én csináljam! – nyomta számba férfiasságát.

Miért velem történik ez?

****

Bokszerben, és egy ingben ébredtem. Remegve sóhajtok egyet, majd felültem. Megdörzsöltem szememet, s felkeltem. Bementem a fürdőbe, és a tükör elé álltam. Amint belenéztem, megláttam nyakamon a szorításai nyomát. Fehér bőrömön elégé meglátszanak a kékes-zöldes- lilás foltok. Kezemre nyomtam egy kis alapozott, és kezdtem eltűntetni vele a foltjaimat. Visszamentem a szobámba, majd öltözni kezdtem. Felvettem egyenruhámat, s lementem a konyhába.

- Jó reggelt édesem. – köszönt édesanyám mosolyogva.

- Jó reggelt. – erőltetek magamra egy mosolyt.

Feltette a szokásos kérdéseit, s nekem mindig, ugyanazok a válaszaim rá.

- Apád üzleti útra ment.

- Ó. Meddig?

- Egy hétre.

Egy hétig nyugtom lesz tőle. Erre már nem válaszoltam. Felálltam az asztaltól, majd a bejárati ajtóhoz mentem. Felhúztam cipőmet, magamra kaptam kabátomat, és táskámat.

- Elmentem! - kiálltok, s kilépek az ajtón.

- Yixing-ah- köszönt JongDae.

- Szia. – intettem neki.

- Mi újság?

- Nem sok. – mentem ki a kapun.

- Velem se. – húzta el a száját.

Az iskolába vezető utat végig beszélgettük. Amint átléptük az iskola kapuját KyungSoo jött velünk szembe.

- Huu srácok. – ért elénk.

- Mi az? – kérdeztük egyszerre.

- Elméletileg tőriből házi doga lesz.

- Csak ennyi? – kérdeztem.

- Nem használhatunk hozzá, majd internetet. – mondata végén megszólalt a csengő.

- Menjünk órára. Nem akarok késni. - mondta Chen.

Elindultunk az osztályunkba, és mit ad az isten! Az iskola nagymenője Kim JoonMyun, akit Suhonak becéztek, már bent volt az osztályba, és talpnyalói vették körül. Amint a tanár megérkezett mindenki elment a helyére. Valami filmet néztünk, de nem nagyon figyeltem rá.

- Mindenkinek írnia kell, majd egy esszét. Minimum három oldalnak kell lennie. A címe mi volt ötven éve. Nem használhatod az internetet, sem a tévét, csak a saját kútfődből kell megírnod a fogalmazást. Könyvek segítségét kérheted, de akkor írd oda, melyik könyvből volt a forrás. Kérheted esetleg a szüleid, nagyszüleid segítségét is. Megkérdezheted tőlük mi volt, akkor, mikor ti még nem éltetek. Párokban fogtok dolgozni. Mind a kettőtöknek meg kell írnia, nem adhatok be csak egyet. Leírjátok a végére, hogy a társatok mennyit segített, ő mit gyűjtött össze, meg a többi. Egy hónapuk van megírni. És akkor a párok. –vette maga elé a listát.

Tényleg házi dogát kell írnunk, és párokban? Mi a fene?!

- Kim Jongdae és… - tartott egy kis hatásszünetet –Wu Yi Fan. –mondta ki végül az ítéletet.

Istenem. Drága barátom azzal az égimeszelővel? Suho a padba verte fejét.

- Nyugodjon meg Kim Joonmyun, önnek is van párja.

- Igen? –kapta fel a fejét –És ki az? –kérdezte.

- Az ön párja Zhan Yixing. –mondta és felém fordult.

Én? Én? Én? Komolyan Én? Míg magamat ostromoltam kicsengettek.

- Szia. Van időd, hogy megbeszéljük az esszét? –kérdezte és erőltetet magára egy műmosolyt. Pont olyan neki is, mint az enyém.

- Szia persze van. – mosolyogtam rá vissza. – Hol kezdjük el az egészet?

- Könyvtár?

- Nem rossz ötlet. Neked jó iskola után?

- Nekem jó.

- Akkor órák után találkozunk ott.

Vettem vállamra táskámat, és felé fordultam.

- Hyung. – szólítottam meg.

- Igen?

- Ha velem vagy, ne erőltess magadra a műmosolyt. – mentem ki az ajtón.

Szerintem sokkoltam őt. Szegény. A nap további része eseménytelenül telt. Mikor az utolsó órámnak is vége lett siettem a könyvtárhoz. JoonMyun mér ott volt, és mikor meglátott intet egyet.

- Szia. – mondta.

- Szia.

- Milyenek voltak az órák?

- Elmentek. Unalmasak voltak. Tieid?

- Szint úgy.

Bementünk a könyvekkel teli helyre, s előkerestük a szükséges könyveket. Elég sokáig voltunk bent. Én a nagy keresés közepette kimelegedtem, ezért levettem zakómat, és felhúztam ingujjamat. Egy kis időre elfeledkeztem sérülésemről, de amikor Hyungra néztem, ahogy nézi csuklómat, ami zúzódásokkal és véraláfutásokkal volt tele. Egy pillanatra nem figyeltem, s megéreztem hideg ujjait forró bőrömön. Óvatosan cirógatni kezdte a sérült részt. Felsóhajtottam a kellemes érzésre, és ezzel együtt be is pánikoltam. Egész testem remegni kezdett, a levegőt is gyorsabban vettem. Mióta ő azokat tette, és teszi velem, félek bármilyen érintéstől. Hogy miért? Azért mert féltem. Szemembe könnycseppek gyűltek. Nem akartam, hogy JoonMyun is lásson, ezért elfordítottam fejemet.

- Mi… történt? – kérdezte halkan.

Beharaptam alsó ajkamat, és megráztam a fejemet.

- Ki… tette ezt?

Arcomon végigfolyt egy könnycsepp, s ismételten megráztam fejemet. JoonMyun kezemet fogva megkerülte az asztalt, majd elém lépet. Egyik kezét arcomra tette, és letörölte a sóscseppeket róla. Reszket sóhaj hagyta el számat, majd a padlót kezdtem el nézni.

- Miért mondanám el? Hogy a haverjaiddal rajtam röhögj? Ezért? – próbáltam kihúzni kezemet, kezei közül, de rá szorított.

Fájdalmasan nyögtem fel, s próbálkoztam. Egyre erőssebben szorította. A csuklómba keletkezett fájdalom miatt, térde rogytam.

- Még is miből gondolod, hogy ennyire szemét vagyok? Nem is ismersz! –szorított fogásán.

Ennek hatására a csuklómon lévő sebek felszakadtak, s vér csordogált ki belőlük.

- Áhh. – kiáltottam fel – Ehz fáhj nahgyohn. – sírtam - JoonMyun – sírtam nevét.

Arcán, mintha a felismerés futott volna végig. Ő is térde esett, s hitetlenkedve nézet. Enyhített szorításán, majd végleg levette rólam kezeit. Kezén az én vérem díszelegett, s csuklómon folyt le. Fájdalmasan, hanyagul ejtettem le karjaimat magam mellé.

- Yihxing. – csuklott meg hangja.

Én csak szüntelenül zokogtam, s ennek következtében a vállam rángni kezdett. Lassan, könnyes szemmel felnéztem rá. Suho, szintén könnyes szemével találkoztam.

- Yihxing, éhn annyirah sahjnálom. – sírta, s megölelt.

Az érintésére megremegtem, s bennem volt a félelem. Mi van, ha megint bánt? De ő csak kétségbeesetten ölelt engem. Mivel kezemet nem igen tudtam használni, ezért fejemet nyakába fúrtam. Egy reszket, sóhaj hagyta el a torkát, amint megérezte „ölelésemet”.

- Meg ihlyesztettél, nagyon. –szipogtam.

- Annyira sajnálom, én tényleg nem akartam, csak… mindenki elsőre köcsögnek könyvel el.

Elvált tőlem, s táskájához lépett, majd keresni kezdett, valamit. Mikor visszaért hozzám zsebkendőket tartott a kezében. Óvatosan megtörölte csuklóimat, majd a kezét, szemét, és az enyémet is.

- Xing én nem akarom, hogy félj tőlem.

- Nem félek… annyira.

- Nagyon fáj? – simított végig a sérülésen.

- Hát… elégé.

- Sajnálom. – nyomott puszit mindkét csuklómra.

Meglepett ezzel a tettével, de… ez aranyos volt tőle. Végül a földöm maradtunk, és beszélgettünk. Épp a családról volt szó mikor Hyung telefonja csörögni kezdett.

- Igen? - szólt bele.

- Kris vagyok. – hallottam egy mély hangot.

- Tudod, a telefon ki írja a nevedet. – forgatatta meg szemét.

- Rá érsz most?- Suho ekkor rám nézett.

- Miért?

Elkezdtek vitázni, hogy miért nem ért rá, és én egy ötlettől vezérelve bele ültem az ölébe. Meglepetten nézett rám. Én csak mosolyogtam tá, majd ajkamat nyakára nyomtam, és megszívtam azt.

- Ah!– nyögött fel.

- Haver te egy csajjal vagy? Ti most dugtok? Kielégít?

Ekkor az oldalába csíptem.

- Ahh! – nyögött fel fájdalmasan.

- JoonMyu… – kivettem a kezéből a telefont, és kinyomtam.

Kimásztam az öléből, s vele szembe ültem le. Nyakán egy szép folt volt, amin elkuncogtam magamat.

- Ezt most miért kellett? - fogta meg egyik kezével a nyakát, a másikkal meg az oldalát.

- Hogy ne keljen azt mondanod, hogy velem voltál. – néztem félre.

- És ha én azt akarom mondani, hogy veled voltam?

- Hidd el, nem akarod.

Hallottam, ahogy mozgolódott, majd megéreztem kezét az állam alatt, amit felemelt, így egymás szemébe néztünk.

- Majd azt mondom, hogy a barátcsajommal voltam. – kacsintott rám, s elmosolyodott.

Én is elmosolyodtam.

- Mennyi az idő? – kérdeztem.

- Délután öt. – mondta.

- Szerintem mára elég ennyi. Majd holnap folytatjuk.

- Igazad van. Gyere, segítek összepakolni.

Felálltuk, majd elém sétált. Az ingujjamhoz nyúlt és lehúzta azt, és a másik kezemen is megismételte ezt. Segítet felvenni a zakómat, majd a táskámat is. Elpakoltuk a könyveket, és indultunk haza.

- Merre mész? – fordult felém.

- Arra. – mutattam jobbra.

- Én is. – mosolygott.

Így hát elindultunk együtt, haza. Az utat végig beszéltük. Nevetünk, viccelődtünk, mosolyogtunk. Jó volt.