Egy házi dolgozat által... 6.rész

Lay POV

- KiBum, ő itt JoonMyun, a barátom. – mondtam.

Félszemmel hyungra néztem, és látom zavarodott tekintettét. Reméltem, bele megy.

- A barátod? Ne nevettess. –lépet felém nevetve.

- És ha mégsem vicces? –szólalt meg Suho, és tett felé egy lépést. Engem ezzel kicsit háta mögé szorítva.

- Tényleg a barátja vagy? –kérdezte KiBum.

- És ha az vagyok? Talán valami bajod van vele? –kérdezett vissza kicsit ingerülten.

- Szóval sikerült találnod valakit, aki kinyalja a seggedet? Helyes. –vigyorodott el.

- Mit mondtál? –szólt hozzá hyung dühösen.

- Semmit. Remélem, élvezed ezt a kis anyámasszony katonáját dugni. –szólt vissza –Jah, hogy még nem dugtad meg. Lay, csalódtam benned, azt hittem már az első adandó alkalommal széttártad neki a lábaidat. Úgy tűnik a belevalós kis Lay megváltoztál. –mondta majd felemelte a kezét. Egyenesen felém nyúlt, de Suho elütötte kezét.

- Szerintem jobb, ha elmész. –mondta neki.

- Jól van. Nem kell ennyire parázni. –mondta, s felemelte kezét.

Én csak ott álltam, és szorítottam JoonMyun kezét.

- Nah, úgy tűnik zavarok. Cső. – egy gúnyos mosollyal megfordult és elment.

Ő itt volt. Ő itt van? Hogy került ide? Miért pont most?

- Yixing. –szólított meg lágyan –Yixing. –mondta nevemet ismét –Lay. – most kissé erélyesebb volt, és kezét a vállamra tette.

- JoonMyun? Mi…- kezdtem bele.

- Elment. –mondta.

- Értem… - suttogtam –Én… köszönöm…

- Nem kell mit. –mondta, és megsimogatta arcomat.

Olyan jó érzés.

- Sajnálom… hogy belerángattalak… - mondtam, de nem néztem a szemébe.

- Ne mondj semmit. –válaszolt, majd megölelt. Fejemre adott egy puszit, s szorosabban font körbe karjaival.

JoonMyun erős karjaiban eltudnék bújni a világ elöl. Ha rossz napom van, ha szar jegyeket kaptam, ha nincs minden rendben.

- Köszönöm, hogy itt voltál velem egész végig. – mondtam, majd eltoltam magamtól, és gyorsan a házba mentem.

Amint beértem a védelmet nyújtó házba, könnyek szántották végig arcomat. Miért? Miért érzem ezt a mellkasomba? Miért érzem úgy, hogyha hozzám ért, ott helyben eltudnék ájulni.

- Én beleszerettem volna? – kérdeztem magamtól.

Anya nem volt otthon, így egyedül voltam. Csináltam magamnak ebéd-vacsit, majd leültem a tévé elé, és csak kapcsolgattam. Aztán nekiálltam tanulni, de valahogy elaludtam a töri könyvem felett. Reggelt fájó derékkal ébredtem, s kialvatlanul. Gyorsan elpakoltam a tankönyveimet, majd leszáguldottam a lépcsőn. Egy hangos köszönés kíséretében már ki is léptem az ajtón. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak egyedül lenni. Olyan zavaros volt minden. És még az is. Tegnap KiBumnak azt mondtam, hogy JoonMyun a barátom. Hyung megvédett tőle. Belement az egész játékba. De én…

- Szia Xing. – köszönt valaki.

- Ohh hyung, szia. – mosolyodtam el. – Te itt?

- Mehetnénk együtt suliba.

- Hyung te ne-

- Yixing, én szeretném, gyere. – mosolygott rám, s kezdett el húzni.

Nagyon feszültnek tűnt. Visszahúztam karjánál fogva, és kezeim közé vettem arcát. Az álkapcsa meg volt feszülve.

- Minden rendben? – kérdeztem gyanakvóan.

- Persze. Miért ne lenne? – nevetett hamiskásan.

- Az igazat mond. – néztem a szemébe.

- Volt egy álmom… – sóhajtott – Te szerepeltél benne, ahogy egy arctalan ember bánt téged. Én nem tudtam mozdulni se beszélni. Majd oda jöttél hozzám, és azt kérdezted miért nem segítettem, miért csak néztem. Aztán KiBum karjai közé rohantál. – fordította el fejét.

- ÉN soha nem rohannék KiBum karjai közé, ezt jegyezd meg. – fordítottam vissza, hogy szemébe tudjak nézni. – Utálom. Gyűlölöm. A pokolra kívánom.

- Egyszer elmondod, hogy miért?

- Igen, majd.

- Minden nap velem fogsz menni suliba, és haza is kísérlek. – jelentette ki.

- Mi? – kerekedtek ki szemeim. – Ez nem szükséges hyung.

- De én akarom.

- Miért?

- Mert félek. – tette kezét kezemre, s cirógatni kezdte.

- Mitől?

- Hogy valóra válik az álmom.

Szívem hatalmasat dobbant. Félt, hogy valóra válik. Félt, hogy KiBum karjai közé rohannék? Homlokát enyémnek döntötte, s mélyen a szemembe nézett.

- Menünk kéne. – mondtam halkan.

- Igen, kéne.

Eltávolodtunk egymástól, és a suli felé vettük az irányt. Csöndben sétáltunk egymás mellett, EZ nem az a kínos csend volt, hanem a kellemes. Útközben Kris is hozzánk csapódott, és meglepett fejet vágott, mikor engem is észrevett. Azért ennyire nem vagyok kicsi. Elkezdett valamiről beszélni. Én csak hallgattam az „eszmecserét”. JoonMyun néha hozzáért kezemhez, s végigsimított rajta. Aztán összefűzte kisujjunkat. Kris nagyon belejött a beszédbe, így ezt nem is vette észre. Felnéztem JoonMyunra, aki abban a pillanatban nézett le rám. Egymásra mosolyogtunk, és mentünk tovább. Megláttam Chent, és KyungSoot, így egy gyors köszönés után, odamentem hozzájuk.

- Sziasztok. – köszöntem.

- Szia. Mi újság? – kérdezte Chen.

- Semmi különös. Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Mi van közted, és Kris között?

JongDae arca elfehéredett, és csak nézett rám.

- Tetszik neked? – húzom fel szemöldökömet.

- É-én nem… lehet… talán… izé… baszki. – vörösödik el.

- Szóóval?

- Igen tetszik. – fordult el.

Mielőtt bármit is mondhattam volna becsöngettek, és mentünk az osztályba. Az órák unalmasak voltak. Chen szünetekben sem tudtam kikérdezni, mert folyton elbújt előlem. A kis suttyó. Aztán elérkezett az ebéd ideje. JoonMyunnal felmentünk a tetőre, ahogy megbeszéltük. Ettünk, beszélgettünk, viccelődtünk. Épp a lépcsőn mentünk lefelé, hogy a következő órára menjünk. Egy ötlettől vezérelve mellé léptem, arcon pusziltam, majd folytattam az utamat lefele. Hallottam, hogy megállt, majd jött tovább. A nap további része unalmas volt. Chen folyton került engem, így nem tudtam őt még mindig kifaggatni. Ahogy Suho ígérte, haza kísért. Amint haza értem a szobámba mentem, és levetettem magamat az ágyra. Holnap ismét JoonMyunnal megyek iskolába. Tényleg jött, és haza is kísért engem.

*****

A mai nap kivétel volt, mert nem jött. Helyette viszont KiBum igen.

- Jó reggelt szépségem. – köszönt nyálasan.

- Nincs hozzád se hangulatom, se kedvem. – morogtam

- Naa Yixing – jött közelebb – Így kell köszönteni a szerelmedet?

- Egy: ne gyere közelebb. Kettő: nem vagy a szerelmem. Három: hagyj békén. –mondtam, majd mentem ki a kapunk, de utamat állta.

- Hol van a szőke herceged?

- Közöd?

- De kis méregzsák lett valaki. – nevetett.

Nem válaszoltam semmit, csak félre löktem őt, és elindultam az iskolába.

Ha a mai napomat kellene jellemeznem, egy szót tudnék rá mondani: szar. KiBum elcseszte a reggelemet, meg úgy az egész napomat. És ráadásul a nap végén ott várt az iskola kapunál.

- Mit keresel itt? – kérdezem gúnyosan.

- Hozzád jöttem. – lökte el magát a vasoszloptól.

- Hagyj békén!

Nem válaszolt, csak megragadta csuklómat, és húzni kezdett. Ez fáj. A fájdalomtól könnyek szöktek szemembe. Elkezdtem ellenkezni, de csak még jobban fájt. Addig rángatott magával, míg házunkhoz nem értünk.

- Enghedj márhr el! Ehz fáhj! – sírtam.

- Vissza akarlak szerezni! – jelentette ki.

- Vissza akarsz szerezni? – kezdtem el nevetni. – Te? Aki megütött egy nála gyengébb, és védtelen embert? - nevettem még jobban.

Megragadta kezemet, és elkezdted magához húzni. Olyan gyorsan történt minden. Ajkaimat erőszakosan birtokba vette. De amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is tűnt el.

Mikor kinyitottam szememet KiBum a földön feküdt, felette pedig JoonMyun állt. Megragadta csuklómat, és húzni kezdet maga után. A házunkhoz volt közel egy park, oda mentünk. Amint egy fa alá értünk kirántottam csuklómat, keze közül. Könnyes szemekkel néztem fel rá. Arcomhoz akart érni, de én ellöktem kezét. Újra próbálkozott, és én hagytam neki. Óvatosan letörölte könnyeimet. Arca egyre közelebb került enyémhez, míg végül ajkaink össze nem értek.

Megcsókolt. Ő most megcsókolt engem. Hasamba pillangók repkedtek, szívem hevesen vert.

Keze tarkómra csúszott, majd erősebben nyomta ajkát ajkamnak. Elfordította fejét, majd mozgatni kezdte ajkait. Én is megmozdítottam sajátomat. Az egész röpke tíz másodpercig tartott, majd eltolt magától.

-Lay… felejtsd el, ami az imént történt… kérlek… - mondta, és lehajtotta fejét.

Felejtsem el? Ezt? Amit az előbb csináltunk? Biztos, hogy nem!

Most én voltam az, aki kezdeményezett. Kezemet tarkójára tettem, és visszahúztam magamhoz. Hevesen faltuk egymást. JoonMyun átkarolta derekamat, én pedig a nyakát. Kezemet hajába vezettem, és megmarkoltam. Nyelvünk vad csatát vívót, küzdöttek a dominanciáért.

- Menjünk… hozzám – mondta a csókok közepette.

- Én közelebb vagyok.

- Nem érdekel.

Még egy ideig cuppogtunk, majd megfogta a kezemet, és maga után húzott. Inkább futottunk, minthogy gyalogoltunk. Hyung kinyitotta az ajtót, betolt rajta, majd neki nyomot a zárt ajtónak, és újra ajkaimra tapadt. Én ugyan úgy átkaroltam nyakát, és hajába markoltam. Addig ő combomat, oldalamat simogatta. Elkezdte letolni rólam zakómat, és én is így tettem vele. Combomra vezette mindkét kezét, és felkapott. Ösztönösen fontam körbe lábaimmal derekát. Ágyékünk összesimult, így a csókba folytattuk sóhajunkat. JoonMyun néha lökött egyet csípőjével, aminek a vége az lett, hogy a csókba sóhajtoztunk. Keze letévedt fenekemre, és belemarkolt, majd tartott tovább. Annyira hevesen faltuk a másikat, hogy egy nyálcsík folyt végig a számtól állkapcsomig.

- JoonMyun – hallottam meg egy női hangot. Itthon van az anyukája?

Hyung gyorsan hátra nézet, majd lerak a földre. Kezeim még mindig nyakán voltak, míg az övét derekamra helyezte.

- Anya. Neked ágyban kéne lenned. – mondta egy kis csönd után.

- Zajokat hallottam, így hát lejöttem. Szia Yixing. – int nekem.

- Jó napot. – köszöntem, majd éreztem, ahogy elvörösödtem.

- Yixing, maradsz vacsorára? – kérdezte kedvesen.

- Igen, köszönöm.

- Akkor gyertek.

JoonMyunnal elengedtük egymást, majd csöndben bementünk a konyhába. Az anyukája kérdezgetett minket, de legfőbbként engem. Szerencsére nem kérdezett rá az előbb történtekre. Addig beszélgettünk, míg olyan késő nem lett, hogy itt kellett, hogy aludjak, megint. Hyung adott alsót, és egy pólót. Direkt csinálja ezt! Az a póló épp hogy eltakarja a fenekemet, és ráadásul nadrágot sem adott. Amint meglátott engem ebben az öltözetben megnyalta szája szélét. Istenem.

Mind a ketten befeküdtünk az ágyba. Én a jobboldalamra fordultam, Suho pedig a balra. Percekig lehettünk így. Szinte egyszerre mozdultunk meg, és fordultunk a másik felé, majd egymás ölelésébe bújtunk. Én fejemet mellkasába temettem, míg ő arcát a nyakamba. Nem szóltunk semmit. Hirtelen a hátamra fordított, majd fölém tornyosult. Ajkaimra hajolt, és lassú csókba hívott. Rögtön átkaroltam nyakát, és húztam közelebb, de aztán elvált tőlem. Ugyan úgy felettem maradt. Összeszorította ajkait, majd lehatotta fejét.

- Te csak játszol velem!- löktem le magamról, és kibújtam az ágyból.

- Ez nem igaz! – kezdett el ellenkezni.

- Olyan arcot vágtál az előbb, mint aki megbánta, vagy, mint aki másra számított! Te nem is engem csókolsz, hanem valaki mást képzelsz a helyembe! Reményekkel tömsz, hogy talán lehet több! De te valaki másra gondolsz!

- Yixing, ez nem igaz! – emelte fel hangját.

- Akkor mondj egy nyomos indokot, hogy most miért ne kezdjek el öltözni, és hogy miért ne menjek el az éjszakaközepén. – emeltem fel mutatóujjamat, közben könnyek gyülekeztek szemembe.

- Azért, mert magam mellett akarlak tudni! – jött közelebb.

- Ki az? Ki az, akit a helyembe képzelsz? – kezdtem el hátrálni.

- Az első barátom. - vallotta be - De már rég volt.

Addig hátráltam, míg a falnak nem ütköztem, és ő addig jött, míg előttem nem volt. A könnyek, amik eddig szememet csípték, most előbukkantak, és villámgyorsasággal szántották végig arcomat.

- Nem akarom, hogy elmenj. Nem akarom, hogy haza menj. Nem akarom, hogy KiBum a közeledbe legyen. Nem akarom, hogy távol legyél tőlem. Nem akarom. – nyomott puszit ajkaimra, és megölelt.

- Sajnálom. –szipogtam, és visszaöleltem.

- Én sajnálom. – puszilta meg homlokomat.

Nem tudom, hogy meddig álltunk így, mikor feküdtünk vissza az ágyba, de reggel JoonMyun ölelő karjai közt ébredtem. Ő már fent volt, és rám mosolygott, majd megcsókolt.

Reggelizni is együtt mentünk le, az a mosoly, ami reggel az arcomon volt, mikor megláttam JoonMyun, levakarhatatlan volt. Anyukája mosolyogva fogadott minket, és asztalhoz ültetett. Reggeli közben sokszor néztünk egymásra. Szemei mérhetetlen szeretett sugároztak.

Miután ettünk hyung hazakísért. Nagyon zavarba voltam, és szerintem ezt ő is észrevette, mivel nevetni kezdett. Amint az utcánkba értünk, és megláttam az a fekete városi telepjárót, elfogott a félelem. Ilyen gyorsan elment volna egy hét? Lépteimet lassabbra vettem, s próbáltam nem feltűnően sírógörcsöt kapni. Telefonomat elővéve néztem meg mennyi az idő, de észrevettem, hogy a cipőfűzőm kikötődött.

- Megfognád? – fordultam felé.

- Persze. – adtam a kezébe a készüléket.

Gyorsan megkötöttem, majd indultunk tovább.

- Sajnálom a tegnapit. – álltunk meg a kapunk előtt, s felé fordultam.

- Nem én sajnálom. – jött közelebb.

Kezét arcomra helyezte, majd megcsókolt. Nem volt tolakodó, sem vad.

- Szia – mondta.

- Szia.

Még kaptam tőle egy utolsó csókot, majd bementem a házba.

- Ki volt az a fiú? – kérdezte egy mély hang.

- Anya azt mondta elmentél egy üzleti útra. Egy hétre.

- Hamarabb hazajöttem. Hiányzott a családom. És az a két nap mi számít? – jött közelebb hozzám.

Próbáltam felfutni az emeletre, de elkapott, s a falnak lökött. Fájdalmasan nyekkentem egyet. Végül elhúzott onnan, és a földre hajított.

- Lefeküdtetek? – kérdezte, közben pólómat tépte le rólam.

Könnyeim már patakokban folytak, s egész testem remegett.

- Kérdeztem valamit! – emelte fel hangját.

- É-És ha i-igen? – kérdeztem vissza.

Tenyere hangosan csattant arcomon.

- Te ne feleselj velem!

Elkezdte az övét kicsatolni, s az enyémet is.

- Neh. hahgyj béhékn – csuklott le a hangom a sírástól. – Neh. – már zokogtam.

- Legalább rendesen kitágított?

- Nehhh – sírtam föl hangosan.

A bejárati ajtó kinyílt, s JoonMyun lépett be rajta, de amint meglátott minket lefagyott.

- S-Segishts – kértem sírva.

- Szóval ő lenne az? – szorított oldalamra.

- Ah. – zokogtam fel fájdalmasan.

Elkezdtem ficánkolni alatta, de ebből az lett, hogy még jobban a földre szorított, s már emelte kezét. Becsuktam, majd összeszorítottam szememet, ezzel készülve az ütésre. Valami hangos csattanást hallottam, majd a rajtam lévő súly eltűnt, s már nem szorítottak a földre. Kinyitottam könnyes szememet, és megláttam apát, ahogy a földön fekszik ájultam, majd JoonMyunt.

- J-JoohMyhun.

Ő felém fordult, s letérdelt hozzám. Én a nyakába vettetem magamat, és hangosan felsírtam. Görcsösen szorítottam hátán a ruhát. Szerintem még ő is sokkban volt, az előbb látottak, és történtek miatt.

- JoonhMyyuhn. – sírtam nevét.

Ő eltolt magától, majd kezei közé fogta arcomat. Szemében könnycseppek csillogtak.

- Most már itt vagyok, nem bánthat. Már nem kell félned. Itt vagyok.

Törökülésbe ült, majd az ölébe húzott, és úgy ölelt tovább. Csupasz hátamat kezdte simogatni. A földről felvett valami anyagot, majd a hátamra terítette, s folytatta nyugtatásomat.

- Itt meg mi történt? – hallottam meg édesanyám rémült hangját.