Gyöngyhalász

Sziasztok! Hát én is jelentkeztem arra a versenyre amire Klau, és... ez lenne az alkotásom :) Ha elolvastad, kérlek írj valamit, elég annyit, hogy "olvastam", vagy "tetszett/nem tetszett", esetleg "jó volt". Mert szörnyű látni, hogy rengeteg megtekintés van, de egy megjegyzés se érkezik... ha az kell hozzá, akkor megkérem Klaudiát (én nem értek az ilyesmihez >.<), hogy kapcsolja ki a robot-szűrőt :) No mindegy, az a lényeg, hogy szeretnék/szeretnénk látni néhány véleményt!

Őszintén, félve teszem ki ezt... úgyhogy tényleg fontos lenne néhány komment... 

Cím: Gyöngyhalász

Szereplők: Lee HaYi, HanBin (B.I of iKON) (nem vagyok ám YG stan, egy kicsit sem :D)

Műfaj: agnst

Figyelmeztetések: erőszak és verés említése, verekedős jelenet (abszolút nincs részletezve, csak az első momentum)

Gyöngyhalász

Az emberek igazán különös lények. Tetteik, érzéseik… minden, ami kapcsolatban áll velük, roppant furcsa. Gyakran ellentmondásosan viselkednek, rácáfolnak önmagukra, s ha vesztenek, elmerülnek az önsajnálat fekete tengerében. Ha éppen nyernek, a másik orra alá dörgölik győzelmüket, kárörvendően felszállnak a magas lóra és úgy viselkednek, mint az istenek. Majd miután méltóságukat elvesztve ismét a porba hullnak, elcsodálkoznak, s követve nyomorult társaikat, fejest ugranak a depresszió mély szakadékába, melyből soha nem kecmeregnek ki. Ostobák, kiszámíthatatlanok és értetlenek.

Testüket szent templomuknak tartják, míg agyukat a templomért felelős papnak. Ha akármelyik megsérül, orvoshoz rohannak, kezelésekre járnak, és az egészségük eldobása által oly nehezen megszerzett pénzüket az egészségük helyreállításába ölik.

Ha szükséges vagyonokat költenek hallókészülékre, vagy egy szemüvegre, kontaktlencsére, akár szemműtétre. Lélektükrük jómódját is előrébb helyezik, mint magukat a lelküket. Nem törődnek vele így - hiába egészséges testük és elméjük -, boldogtalanok.

Az emberi lelkek olyanok, mint a tavak. A tóban élő halak néha odébb úsznak, a felszínre lebegnek. Pikkelyük megcsillan a napsütésben. Egy-egy fénynyaláb lágy ragyogásba öltözteti őket, s a távoli szemeknek úgy tűnhet, mintha milliónyi apró égkő szikrázna a vízben.

Majd alábuknak, áramvonalas testük súrlódik a talajjal, helyenként belesüllyed a puha iszapba. Ezzel felkavarják az eddig oly nyugodt állóvizet, s mindenfelé homokszemcsék peregnek. Eközben a partról éberen vizslató szemek elől a kavargó, iszapos víz elrejti a halakat, melyek néhány pillanata még olyan szép, és elbűvölő látványt nyújtottak.

Egy felületes vizsgálódó számára csak annyi történik, hogy a pár másodperce még fényes, csillogó állatkák eltűnnek, és helyükön valami zavaros kotyvasz keletkezik. S sajnos csak kevesek képesek és hajlandóak rá, hogy kinyomozzák, mi indította el a folyamatot.

Ezek az emberek csodákat látnak. Az igazán jó búvárok akár még igazgyöngyöt is lelhetnek a tó fenekén, s ha van bennük elég kitartás, a felszínre emelhetik azt. Ám a gyarló társadalomban az ilyenek egyre fogynak, s fényük kezd kihunyni. Alig vannak, akik mégis próbálják megtartani emberi létüket, s nem ellökni azt maguktól, mert a többi sekélyes és éretlen elme is ezt teszi. Ha valaki mégis próbál kitűnni azzal, hogy segít embertársainak és nem bánik úgy másokkal, mint néhány rühes korccsal, azzal a társadalom pejoratív módon bánik, kihasználja, és végül kizárja önmagából.

Ilyen az én életem is. Egyik pszichiátertől a másikhoz járok, mivel egyikük sem alkalmas rá, hogy kihalássza azt a bizonyos gyöngyöt, mely lelkem mélyén nyugszik, s tán gyógyulásom kulcsa lenne. Ehelyett ujjal mutogatnak rám, és betegnek bélyegeznek, csak mert kicsit más vagyok, mint ők. Habár már többször is javult az állapotom, valami, vagy valaki miatt folyamatosan visszaestem. És a terapeuták nem akarták kideríteni, hogy mi okozta problémát, csak elküldtek egy kollégájukhoz.

***

A folyosón ültem. Körülöttem ajtók rengetege várakozott, hogy kinyissam. Az egyik nyílászáró mögül fény szűrődött ki. Hamarosan kinyílt, és egy fiatal férfi lépett ki rajta, majd kedvesen rám mosolygott. A vidám görbe bearanyozta a helyiséget. A ragyogó jelenségben az ajtók halványultak, a legtöbb egészen eltűnt.

Mindenki azt mondja nekem, hogy minél kevesebb ilyen ajtót nyitok ki, annál hamarabb meggyógyulók. És minél kevesebbet látok, annál kisebb a késztetés, hogy belépjek rajtuk. Hihetetlen, hogy már a fiú puszta jelenléte ilyen hatást ért el nálam. Lehet, hogy ő tényleg tud majd nekem segíteni?

Gondolataimból egy selymes, puha hang riasztott fel.

-                       Te vagy HaYi, igaz?

-                       Igen – válaszoltam kissé remegő, akadozó hangon.

-                       Örülök, hogy találkoztunk! Az én nevem HanBin! Gyere, menjünk beljebb, ott kényelmesebb!

-                       Rendben – bólintottam lefagyva. Még soha senki nem mert ilyen közvetlen lenni velem, mint ez a fiú néhány pillanata.

Akik tudják, hogy milyen problémákkal küszködöm, mind távolságtartóak és ridegek, mert félnek tőlem. Félnek, hogy elveszítem az önkontrollt, a kíváncsiságom győz, és bemegyek egy ajtón. Félnek, hogy felülkerekedem saját magam felett, elbukom a dominanciáért vívott harcot.

HanBin óvatosan megfogta a kezem, és maga után húzott, ezzel ismét felébresztve gondolataimból. Kissé gyámoltalanul követtem. Eközben az utolsó ajtók is kámforrá váltak, egyet kivéve. Bátortalanul kaptam egy halványodó fémkilincs után, de az eltűnt. Rosszul érintett az ajtók hirtelen távozása, és úgy éreztem, mintha lelkembe valami újdonsült üresség költözött volna. Ám ekkor HanBin hirtelen megtorpant, én pedig nekimentem.

Félénken kikukucskáltam a fiú háta mögül, és körbenéztem a szobában. Egy kicsi, otthonos helyiséget láttam. Főként pasztellszínek uralkodtak, emellé pedig néhány konzervatívabb szín szegült, hogy még barátságosabbá varázsolják az apró szobát. Egy íróasztalban, öles fotelben és egy azzal szemben elhelyezkedő kényelmes kanapéban ki is merültek a bútorok.  

-                       Mondd csak, hogy tetszik? – mutatott körbe.

-                       Szép – nyögtem ki nehezen.

-                       Akkor jó! – villantott rám egy ragyogó mosolyt, majd a szófa felé intve hellyel kínált. Utána leült velem szembe. – Mesélj egy kicsit magadról!

-                       De megkaptad a papírjaim, nem? Akkor tudsz rólam mindent! – kezdtem azonnal intenzív tiltakozásba.

Bár pontosan tudtam, hogy miről szeretne hallani, mégsem tettem eleget kérésnek. HanBin határozottan szimpatikus volt számomra, de ehhez hasonló dolgokról még soha senkinek sem meséltem. Mert senkit sem érdekelt.

-                       Ugyan már HaYi!  Tudom a neved, a korod, és ehhez hasonló triviális adatokat. De én azt szeretném tudni, hogy mi játszódik le benned, hogy milyenek a mindennapjaid. Milyen a világ a te szemeden keresztül? – hajolt hozzám egyre közelebb. Én ezzel párhuzamosabban csúsztam odébb a kanapén. Nem szoktam meg, hogy akárki belemásszon az aurámba.

-                       Muszáj? – néztem rá kétségbeesetten.  

-                       Ah – sóhajtott egy nagyot – nem muszáj. De akkor beszéljünk valami másról! Szereted a telet? Én szeretném, csak ne lenne ilyen hideg! Brrr! – borzongott meg játékosan. – Melyik a kedvenc évszakod?

-                       Azt hiszem a tavasz… - feleltem kicsit félénken. – Szeretem, amikor a különböző sétányokon virágzik a cseresznye… nagyon szép. Neked?

-                       Hmmm, a tavasz egy kifejezetten jó évszak! Én is szzeretem, amikor minden virágba borul, olyan szép! – mesélte hatalmas beleéléssel a fiú. Elég gyorsan feladta, hogy kihúzzon belőlem bármit is a pszichés problémáimmal kapcsolatban… különös.  – Nekem is a tavasz… vagyis a nyár… meg az ősz… és persze a tél is ott van! Ah, ez nehéz, az összes évszakot szeretem!

Elmosolyodtam HanBin döntésképtelenségén. Bár az elején nagyon tárgyilagos volt, pillanatok alatt felengedett, amivel nem tudtam mit kezdeni, mivel velem mindenki visszafogott…

Az idő csak úgy repült. Arra eszméltem, hogy kopogtatnak az ajtón, mert lejárt az időnk. Bár csak két órát töltöttünk együtt, mégis több mindent tudott meg rólam, mint amennyit saját szüleim tudnak. Jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, de jól esett. Reméltem, hogy ő más lesz, mint a többiek…

***

Lassan négy hónapja járok HanBinhoz. Ez idő alatt az oly rideg tél barátságos, szívmelengető tavaszba fordult át. Még soha senki sem bírt ennyi ideig elviselni, úgyhogy a fiú különösen a szívemhez nőtt – pláne kedvességével, barátságosságával és figyelmességével.

Négy hónapja most először beszélünk komolyabb dolgokról – jelen esetben a betegségemről. Ennyi idő kellett, hogy meg tudjak bízni benne, és most is csak hosszas unszolás után árultam el magamról bármit is.

HanBin, mint mindig, most is velem szemben foglalt helyet. Ceruzája végét rágcsálva figyelt, amikor éppen nem jegyzetelt. Én kissé feszélyezetten ültem a kanapén. Hangomat már szinte csak monoton zümmögésnek érzékeltem, mivel egy ideje ő már nem szólalt meg, csak hallgatta élettörténetem.

-                       Szóval, ha jól értem, akkor te nem létező ajtókat látsz, igaz?

-                       Igen…

-                       Valamint, ha kinyitod ezeket az ajtókat, akkor egy másik személyiség uralja testedet?

-                       Igen…

-                       Tinédzserként egyre nyitogattad az ajtókat, és az egyik goromba és agresszív személyiséged bántalmazta a körülötted élőket?

-                       Igen…

-                       És emiatt vagy most itt.

-                       Igen…

-                       Jelenleg hány ajtót látsz? Mármint ezen kívül! – intett mosolyogva a bejárat felé.

-                       Egyet… ha veled vagyok soha nem látok többet. – pirultam bele válaszomba.

-                       Aranyos vagy, amikor elpirulsz – suttogta fülembe. Hogy került ilyen közel hozzám?

-                       K-köszönöm – makogtam valamit. A következő pillanatban kislányos zavarom a tetőfokára hágott, ugyanis megéreztem HanBin puha ajkait homlokomon.

Kuncogva ült vissza helyére, míg én azon gondolkoztam, hogy most valójában mi is történt.

-                       Mondd csak, nem lenne kedved találkozni valamikor? – vigyorgott rám. Fogas mosolya láttán szívem dobbant egy hatalmasat. – Esetleg jövő hét szerda?

-                       Öhm… talán… - egyáltalán nem tudtam, hogyan kell viselkedni ilyen helyzetben.

-                       HaYi, ne kéresd magad! – szólt rám kissé erélyesen. – Csak nyögd ki, hogy igen! Hisz egész idáig ezt szajkóztad!

-                       Igen!

-                       Remek! – csapta össze tenyerét őszinte lelkesedéssel, de a következő pillanatban elkomorult tekintete. - HaYi… ne feledd, én mindig itt vagyok, ha szükséged van rám! – simított végig karomon. Már megint hogy került ide?!

Nem sokkal ezután, hevesen kalapáló szívvel hazamentem. Otthon szüleim nem győztek volna csodálkozni, hogy mi ez a kicsattanó jókedv – persze, csak akkor, ha foglalkoztak volna kedélyállapot változásaimmal.

Aznap éjjel plüssmacimat magamhoz szorítva, dübörgő szívemet csitítgatva, mosollyal arcomon aludtam el.

***

Magányosan ültem a konyhában az étkezőasztal fölött. Körülöttem anyám sürgött-forogott, mégis egyedül éreztem magam. Ezt nem tűnt szokatlannak, hisz ő is félt tőlem. A saját anyám rettegett tőlem, apám pedig többször is fontolóra vette, hogy kitagad.

Elvégre, mit vétettek ők, hogy egy ilyen szörnyeteg a lányuk, mint én? ? Mit tettek, hogy velem veri őket a sors? Mi bűnt követtek el, amiért nincsenek biztonságban a saját lányuk közelében, és úgy kell élniük, mint az űzött vadaknak?

Felálltam. Székem hangosan nyikorogva csúszott hátra a kőpadlón, ezzel megtörve a kettőnk között uralkodó csendet. Anyám egy pillanatra rám kapta tekintetét. Szemeiben nem csillogott szeretet, ahogy egy csepp anyai érzés sem. Nem véltem felfedezni bennük mást, csak megvetést, gyűlöletet és határtalan mértékű ijedelmet. Mezítelen talpamat égette a padlózat hidege, épp úgy, mint ahogy lelkemet bántotta szülőim eljegesedett szíve és ostoba, sekélyes paranoiája.

-                       Felmegyek – szólaltam meg rekedtes hangon – a szobámba készülődni. Délután találkozóm lesz. – sütöttem le szemeimet. Nem tudtak HanBinról semmit.

-                       Menj… de! – szólt utánam. Érdeklődve fordultam meg, hogy vajon mit akarhat. – Öltözz fel rendesen, ne hozz még nagyobb szégyent a fejünkre! Így is elég nagy teher vagy már! És ne öld meg… - bár utolsó szavait suttogta, teljesen tisztán hallottam mindent.

A nő elfordult, visszatért korábbi tennivalóihoz. Én folytattam utamat szobámba, és próbáltam nem elsírni magamat. Indulataim levezetéseként becsaptam az ajtót.

-                       Ne csapkodd az ajtót! Nem költünk már így is épp elég pénzt rád?! Vagy tényleg egy vadállat lennél?  - intézte hozzám szavait apám lekicsinylő hangon, majd otthagyott.

Megacéloztam magam, nehogy egyetlen könnycseppet is ejtsek miatta… miattuk. Hiszen ezek a jelenetek mindennaposnak számítottak nálunk. De ezúttal más volt. Nem bírtam tovább. Hisz egy gyilkosnak, egy vadállatnak bélyegeztek.

-                       De én nem vagyok szörnyeteg! És soha nem lennék képes bántani HanBint! – törtem ki heves sírásban. Könnyeim csak potyogtak megállás nélkül, én pedig erőtlenül omlottam a földre.

Lényem körül egymás után tűntek fel az ajtók.

-                       Miért ilyen nehéz? – zokogtam magam elé. – HanBin hol vagy most? Szükségem van rád…

-                       Én segíthetek neked… - hallottam meg egy halk suttogást.

-                       Ki vagy? – néztem ijedten körbe.

-                       Én itt leszek neked… örökké - folytatta a lágy, titokzatos hang.

Kissé megilletődve próbáltam kideríteni, hogy honnan jönnek a vágyaim beteljesedésével kecsegtető szavak. Nem kellett sokáig kutatnom, hogy rájöjjek, egy ajtó mögül érkeztek a cukormázas ígéretek. A nyílászáró mögül csak úgy ömlöttek a szavak, mint egy mézesmadzagot húzva előttem.

Kezeimet tétován helyeztem a fémkilincsre és lassan lenyomtam azt. Óvatosan átléptem a küszöböt és körbekémleltem. Egy lakályos szobába érkeztem. Falai meleg okkerszínben pompáztak. Bútorzata nem állt másból, csak egy falon lógó hatalmas tükörből, és egy, a tükör mellett elhelyezett kávézóasztalból, valamint a hozzátartozó fotelből. Pőre berendezését meghazudtolva rettentő kellemes érzést árasztott magából az egész hely.

Ekkor valaki becsukta mögöttem az ajtót. A hirtelen hangra összerezzentem és megfordultam. Szembe találtam magam egy lánnyal, aki… én voltam. Mintha csak egy fotót szemlélnék önmagamról – ruhánkat leszámítva, olyanok voltunk, mint két tojás. A lány ajkain kedves, mégis ördögi mosoly játszott.

-                       Ki vagy te? – tettem fel a kérdést ismét.

-                       NaRi vagyok. Hát már el is felejtettél? Ej-ej-ej – ciccegett fejét csóválva – de rossz kislány vagy HaYi!

A név hallatán beugrott minden. Együtt átsírt éjszakák, NaRi ölelésében töltött órák, percek. Olyankor, mikor vele voltam, mindig megnyugodtam. Bár a lány általában eltűnt egy kis időre, és egyedüllétemben sikolyokat és könyörgő szavakat hallottam, én jól éreztem magamat, hiszen elfuthattam a gondjaim elől. Ezek után az alkalmak után kezdtek el rémként kezelni, és pszichiáterhez küldeni. Azt mondták, bántottam őket… pedig nem így volt. Az nem én voltam.

Tizenéves koromban láttam őt utoljára. Megtiltották, hogy újra találkozzam vele, én pedig szépen lassan elfelejtettem, és egy lett az ajtók mögött lakozó tabuk, az ott lappangó titkok közül. És lám, most ismét itt állok, szemtől szembe vele, mert úgy éreztem, a világ összeesküvést sző ellenem, én pedig kénytelen vagyok elmenekülni előle – és én NaRihoz menekültem –, pont, mint régen.

-                       Igyál egy csésze meleg teát! – tessékelt a fotel felé.

Erőszakosan lenyomott az ülőalkalmatosságba, majd kezembe adott egy csésze forró italt. Mélyet szippantottam a levegőből, mely nehéz volt a tea fűszeres aromájától. NaRi közben lassan mögém sétált és gyengéden végigsimított vállamon. Fülemhez hajolt, hosszú tincsei mellkasomra hulltak.

-                       Mint a régi szép időkben, igaz? – duruzsolta halkan. – Akkor is itt voltam neked, mint ahogy most is itt vagyok. Rám mindig számíthattál.

-                       De most már itt van nekem HanBin… Ő nem fog cserben hagyni.

-                       Tényleg? – nevetett fel a lány. Mintha mulattatná, és egyben bosszantaná, amit a fiúról mondtam. – Akkor hol van most? Miért nincs itt, amikor szükséged lenne rá? HaYi… HanBin épp most hagyott cserben – közölte száraz, érzelemmentes hangon.

-                       Ez nem igaz! Hiszen megígérte…

-                       De most még sincs melletted! Átvert téged!

-                       Nem! HanBin nem ilyen… - próbáltam őt védeni, de hangom koránt sem csengett már olyan magabiztosan. Hiszen NaRinak valamennyire igaza van. – Ő csak…

-                       Mit ő csak? Ő csak nincs itt! Mondj egy olyan alkalmat, amikor én nem álltam melletted! – nézett rám várakozásteljesen. Nem szóltam semmit, csak lehajtottam fejemet. – Látod? Nem tudsz ilyet mondani. HaYi… hagyj csak rám mindent! Nem lesz semmi baj – folytatta ellágyult hangon.

Az ajtóhoz sétált és kinyitotta. Még utoljára visszanézett a küszöbről.

-                       Bízz bennem! – mondta búcsúzóul, majd becsukta maga mögött a falapot.

***

Csak ültem ott, az üres szobában, egyedül. Csak kortyolgattam teámat, a csendben, mely körülölelt. Háborgó gondolataimat csillapította a mindent betöltő nyugalom, és a bódító ital.

Nem éreztem az idő múlását, nem tudtam mi történik körülöttem, csak élveztem, hogy nem zaklat senki. Csak ültem ott, a magányba merülve, kábultan…

***

Úgy éreztem, soha nem fogy el a teám. Úgy éreztem, soha nem ébredek fel éber álmomból. De HanBin vár rám…

Egy nagy koppanással leraktam az asztalra italomat. Erőt véve magamon felálltam az oly kényelmes fotelből. Az elkövetkezendő néhány percben azon mesterkedtem, hogy kijussak valahogy a szobából. Épp legőrültebb tervemet próbáltam kivitelezni, mikor felcsendült egy ismerős hang, mely betöltötte az egész szobát.

-                       Szia HaYi! Jó látni téged! – egyből felismertem a beszélőben HanBint.

A vidám szavak visszhangzottak a szinte üres helyiségben. Meglepődve fordultam körbe, vajon honnan érkezett a fiú szólama.

-                       Szia! Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek – felelt neki valaki az én hangomon.

Most már kétségbeesetten próbáltam rájönni a hangok eredetére. Föl-alá rohangáltam, mint a mérgezett egerek, dörömböltem az ajtón, és végül pihegve megálltam a tükör előtt. Csak bámultam a fényes felületet, majd nagyot sóhajtva lerogytam székembe.

A következő pillanatban két alak rajzolódott ki a tükörben. Meglepetten pattantam fel, és tapasztottam tenyerem a tárgyra. Magamat láttam és HanBint. Rá kellett jönnöm, hogy a szobában tartózkodó számára ez a tükör az egyetlen mód, hogy lássa a valóságot.

A fiú egy csokor virágot nyújtott a valós HaYi felé.

-                       Rózsa, a kedvenced.

-                       Köszönöm… de nem kellett volna. – vette el a virágot a lány. – De komolyan! Nem kellett volna! – varázsolt gonosz mosolyt az arcára.

Villámként ért a felismerés. NaRi irányította testemet, cselekedeteimet, kitudja mióta. Bármit tehetett velem… és most bármit tehet HanBinnal… Bánthatja őt, mint azokat az embereket, régen. Igen, biztos vagyok, hogy az ő volt.

NaRi benyúlt zsebébe és előhúzott egy gyufásdobozt. Meggyújtott egy szálat, és néhány szekundumig elgondolkozva meredt az előszökő lángnyelvecskékre. Terapeutám érdeklődve figyelte, hogy mit csinál.

Egy apró mozdulattal közelebb emelte a csokor rózsát az égő gyufához, így a virágra könnyen átfutottak a lángok. Letaglózva néztem, hogy mit művel a növényekkel.

A szirmokon egyre több és több fekete szélű lyuk keletkezett. HanBin tágra nyílt szemekkel bámult hol a lányra, hol a tűz martalékává vált lángokra.

NaRi ellenőrizte gyufáját, hogy vajon ég-e még. Mikor erről megbizonyosodott, aberráns tekintetét a fiúra emelte.

-                       Kapd el! – kiáltott őrült hangon, majd a másik felé hajította a lobogó gyufaszálat.

HanBin gyors reflexeinek köszönhetően időben emelte fel kezét. Tenyerébe zárta a felé dobott eszközt. A következő pillanatban sziszegve ejtette azt a földre, és rátaposott egyet. Holnap vélhetőleg egész tenyerét égési sebek fogják borítani.

-                       HaYi, mi van veled?

-                       Milyen HaYi? Engem NaRinak hívnak. – a mondat közben felismerés csillant pszichiáterem szemeiben.

-                       Mit csináltál vele? Hol van most? – rángatta meg a lányt, aki időközben közelebb ment hozzá.

-                       Biztonságban… - suttogta.

Minden pillanatok alatt történt. Csak annyit láttam, hogy Bin üveges szemekkel mered a semmibe és testéhez kapja a kezét.  Támadója hátrált tőle pár lépést, így láthatóvá vált, hogy egy bicska áll ki a fiúból.

A következő, amire eszméltem, hogy NaRi brutális verésben részesíti ellenfelét. Tehetetlenül néztem,hogyan kerül élet-halál peremére a számomra legfontosabb ember.

Ajtó csapódott, és én ijedten néztem a szobába belépő NaRira.

-                       Remélem jól érezted magad, és jössz legközelebb is! – mosolygott rám aranyosan.

Kezem lendült, és arcon vágtam. A fájó területhez kapott, és dühösen meredt rám.

-                       Mit műveltél HanBinnal te szörnyeteg?! – rontottam volna rá ismét, de megragadta csuklómat és a földre kényszerített.

-                       Nem én vagyok a szörny HaYi. Hanem te… - lökött ki a szobából.

***

Újra önmagam ura voltam. Elkeseredetten futottam HanBinhoz. Eszméletlenül feküdt az úton, vérbe fagyva. Megemeltem fejét, és ölembe fektettem. NaRi szavai jártak az eszemben. Ekkor egy cseresznyevirág hullott kezemre, mellyel éppen kisimítottam egy tincset arcából.

Ekkor vettem csak jobban szemügyre a környéket. Egy sétányon voltunk, ahol minden virágba borult… Emlékezett rá.

Könnyeim megállíthatatlanul kezdtek el potyogni és a következő pillanatban ájultan estem HanBin mozdulatlan testére.

***

Egyedül ültem a folyosón. Ezúttal egy ajtó se vett körül. Mióta végignéztem, hogy mi történt gyengeségem miatt, nem látok egyet se. Ha látnák is, akkor se nyitnám ki semmi áron.

A folyosó végén egy idősödő, pápaszemes nő jelent meg. Az új terapeutám, aki arra hivatott, hogy megtanítson kezelni személyiségeimet. Arra az esetre, ha újra átvennék az irányítást – ami teljesen fölösleges, mivel már végleg leszámoltam velük.

Ahogy a nőt néztem, eszembe jutott első, majd utolsó találkozásom HanBinnal. Lelki szemeim előtt felrémlett az ominózus pillanat, mikor utoljára láttam őt.

A kórházban jellegzetes fertőtlenítőszag terjengett. Egy üvegfal túloldaláról szemléltem HanBin fehér kórházi ruhába bújtatott, és gépekre kötött testét.

Szemei tétován mozogtak körbe a helyiségben, ahol síró családja ült – hiszen azóta nem is látták. Anyukája felpattant és szorosan magához ölelte sérült fiát. HanBin csak kínosan mosolygott – soha nem szerette az ilyesmi érintéseket. Végignéztem, ahogy családja fényt vitt a lelkébe. Az újralátás aggodalommal, szeretettel és törődéssel fonta őt körbe.

Végül szülei távoztak, és ő egyedül maradt a teremben. Az idősödő nő gyűlölettől izzó szemei, és párja lesajnáló tekintete örökre elmémbe égett. Engem okoltak a HanBint ért trauma és sérülések miatt… teljesen jogosan.

Nagy levegőt vettem, és benyitottam hozzá. Ő rám nézett, majd azonnal elkapta tekintetét. Ez a néhány másodperc is elég volt ahhoz, hogy észrevegyem szemében a felismerés és a félelem szikráit. Lassan ágyához sétáltam.

HanBin annál inkább próbált távolabbi végébe húzódni, minél közelebb értem fekvőhelyéhez. Leültem az ágya végében. A fiú eszeveszett gyorsasággal ült föl, és a fal felé tolta magát. Feje hangosan koppant a hideg felületen, ahogy megkísérelt minél messzebb kerülni tőlem.

Menekült előlem. Félt tőlem. Kezeivel átkarolta lábát, és magában motyogva valamit, előre hátra hintázott. Így próbált felülkerekedni rettegésein és dúló érzelmein. Óvatosan felé nyújtottam kezemet, amit először ignorált. Megérintettem puha bőrét. Erre rémülten söpörte le magáról kezemet.

-                       Menj el, menj el, menj el, menj el! – emelte fel hangját egyre inkább. Tenyerét füleire tapasztotta, és erősen összeszorította szemét.

Szomorúan sóhajtottam, és felálltam. Kimentem a folyosóra, ahol egy dühös tekintetű lányba ütköztem.

-                       Tűnj innen, te infernális boszorkány! – nézett rám villogó szemekkel.

-                       HaYi!

Mégis hogy tehetném?

-                       HaYi!

  Hogy hagyhatnálak el?

-                       HaYi!

Miért? Miért!

-                       HaYi! - üvöltött rám a nő.

-                       Mi van?! – üvöltöttem vissza. – Elnézést… csak elgondolkodtam.

-                       Ahh, semmi vaj. Fejezzük be mára! Rendben? - mosolygott rám.

-                       Persze, rendben. – vettem fel kabátomat.

Arcomba csapott a hideg szél. Felnéztem a csillagos égre. Könnyeim ellepték szememet. Látod HanBin, most is rád gondolok! Az ég felé szálló leheletem fehér pamacsaiban felfedezni vélem mosolyodat. Visszarévedek vidám szemeidre, puha érintéseidre, és simogató szavaidra.

Mégis hogy tudnék ezek nélkül létezni? Hogy bírnám ki, hogy soha többé ne lássalak? Miért várod el tőlem, hogy kibírjam egyedül? Miért kérsz tőlem lehetetlent? Hogy tudnám leélni az életemet nélküled?

Hiszen te vagy az én gyöngyhalászom…